"Addig jó, amíg mindkét oldalon azt gondolják, hogy a másikhoz tartozom!"
Az 1994-es bolgár fociválogatott németek feletti győzelme nagy szerepet játszott abban, hogy Szálinger Balázs elindult a költői pályán. Ő meg Bödőcs Tibort vette rá a prózaírásra. HVG-portré.
| Szálinger Balázs költő |
„A magyar költészet, persze túlzással: vidéki fiúk játéka Pesten” – vall hivatásáról a 39 éves irodalmár. Keszthelyen született, édesapja építésztechnikus, édesanyja tanár volt. „Óvodába Zalavárra, alsó tagozatra Alsópáhokon, felsőbe Zalaapátiban jártam, a húgommal mindig követtük anyut.” A gimnáziumot Kaposváron kezdte, de másfél év után Keszthelyre iratkozott át. „Honvágyam volt, 14 évesen nem bírtam, hogy csak havonta egyszer mehettem haza.” Az irodalmat középiskolai tanára szerettette meg vele, és mivel a másik kedvence a történelem volt, „a kettő együtt a jogot dobta ki”. Akkor költözött Budapestre. „Az első albérletem Mogyoródon volt, még a HÉV-től is negyedóra sétára. Egy román házaspártól béreltük ki a kisszobát a barátommal, miközben a háziak a nappaliban élték a házaséletet, nekünk pedig azon keresztül kellett járnunk.” Az egyetemen a tudományos tantárgyakat még lelkesen tanulta, ám „amikor jöttek a magolós, élő joganyagok, egyszer csak nem mentem be többé”. Polgári szolgálatos katonaként ahhoz a fideszes alapítványhoz került, amely a tusványosi szabadegyetemet szervezte: „fénymásoltam, szerveztem két évig, és még lelkes is voltam”. Később a sziget.hu újságírója és szerkesztője lett, különböző kulturális és önkormányzati lapoknál dolgozott, volt korrektor, horoszkópot is írt. „Amikor nem jutott eszembe semmi új, eggyel lejjebb csúsztattam a hónapokat.” A magyar kabaré hőskorából írta szakdolgozatát a művelődésszervező szakon. Első versét a Zalai Hírlap publikálta 1995-ben. Eddig nyolc verseskötete jelent meg, 2010-ben József Attila-díjat kapott. 2012-től hat évig szerkesztette a Hévíz című irodalmi folyóiratot. Első házasságából két kamaszgyermeke van, második feleségével babát várnak, és tervezik, hogy hamarosan Keszthelyre költöznek. „Lassan talán a szüleim is elhiszik, ahogy elkezdtünk visszaszámolni.” |
HVG: A napokban mutatták be Egy barátság vége című drámájának színpadi változatát, az írást az Operaház felkérésére készítette. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az Orbán János Dénes nevével fémjelzett, közpénzcsapoló Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagjai voltak a mesterei, akár a kurzusköltő címet is elnyerhetné – csakhogy a versei pont nem erre vallanak. Hogyan éli meg ezt a kettősséget?
Szálinger Balázs: Addig jó, amíg mindkét oldalon azt gondolják, hogy a másikhoz tartozom! Elég jól el lehetne élni ebben az országban abból, ha hétfőn szolgálatra jelentkeznék vagy itt, vagy ott. Miután ez nettó hitkérdés, az egyik oldalnak hirtelen nagyon tetszenének a rossz verseim is, a másiknak meg semmi sem lenne jó. Így viszont meg kell feszülnöm, hogy jót írjak. És ez sokat segít. A Wagner és Nietzsche barátságáról szóló drámát azért is vállaltam el, mert egyik valamikori íróbarátommal való viszonyomat is fel tudtam benne dolgozni. Orbán Jánosékkal pedig már rég nem lógok együtt, bár pár havonta e-mailt váltok vele, afféle kollégiumi humorban, most éppen Soros-bérenc vagyok, hogy mást ne mondjak. Ő is jó jelzőket kap tőlem.
HVG: Nem lehet jó pont a hatalom szemében, hogy szerepe volt a keményen kormány-kritikus humorista, Bödőcs Tibor prózaíróvá nevelésében.
Sz. B.: Valójában Cserna-Szabó András szerkesztőtársam fedezte őt fel. „Balázska, van neked az a haverod, szólj már neki, hogy írjon valamit” – mondta. Tibi tiltakozott, hogy Jézus és Szókratész mellett ő sem ír, majd egyszer csak megszületett az első stílusparódia Hamvas Béláról. És nagyon jó lett. Aztán Bandival dolgozott együtt a köteten, mert én nem értek a prózához. Csak engem szokott előbb említeni az interjúkban, mert mégiscsak zalai vagyok én is. Szinte minden reggel beszélünk, 8:43-kor. Ha fellépünk valahol, SMS-ben leírjuk egymásnak a három legjellemzőbb dolgot az öltözőnkből.
HVG: A saját költői tehetségét mikor fedezte fel?
Sz. B.: Még középiskolásként, 1994 nyarán a hévízi Arizona sörkertben pincérként néztem végig, ahogyan a focivébén a bolgárok kiejtették a németeket. Annyi jattot kaptam a szomorú németektől, hogy az alapja lehetett egy kis vagyonnak. Ezt később arra vertem el, hogy egy nyomdában kinyomtattam a hülye verseimet. Varázs-palást lett a címe, persze nem volt hivatalos kiadvány, a szülővárosom könyvtárába sem vittem vissza, hogy ne maradjon nyoma. Amikor Kolozsvárra kerültem, igazi költők közé, sok nevetésnek lett tárgya ez a kötet. A Szűcsinger fantázianevű koncertjeinken az előadótársam, Szűcs Krisztián fel szokott belőle olvasni verseket, hogy jól kigúnyoljanak, mire én mindig elmondom: az volt az álmom, hogy húsz év múlva művelt közönség megtapsolja ezeket a verseket. És tessék!
HVG: Nagy példaképe volt Ady, még Nagyváradra is elköltözött egy évre. Miért éppen érte rajongott?
Sz. B.: A gimiben a lányok József Attilát, esetleg Pilinszkyt és Radnótit imádják, a fiúk meg – már aki – József Attila és Ady között ingadoznak. Engem 17 évesen behúzott Ady költészete, vonzott ezzel a korhadt és dekadens „lehamuzom magam búsan” stílusával. 22 éves voltam Váradon, ütnivaló gyerek, nagy arccal. Volt már két kötetem, játszottam a Janit, érzéketlenül és igazságtalanul. Joggal nem szerettek. De muszáj volt látni Váradot. Később Háy János rám bízta a Palatinus Kiadónál egy Petőfi-válogatás szerkesztését, és én Petőfi-rajongóvá váltam, mert rájöttem, hogy mégis jobban szeretem az életet.
HVG: 2012-ben lett a Hévíz című, vidéki irodalmi folyóirat főszerkesztője. Vonzzák a lehetetlen feladatok?
Sz. B.: Annyira szürreális hely Magyarország, hogy gondos kezek között, de szinte észrevétlenül húsz évig fenn tudott maradni egy irodalmi folyóirat! Nyilván átnézték a költségvetést, és rájöttek, hogy így nincs sok értelme. Szerintem már rég nem létezne az a folyóirat, ha mi Csernával nem kaptuk volna meg a lehetőséget. Mi se gondoltuk, hogy sikerül, most pedig a Hévíz estjei mozgatják meg a legnagyobb irodalmi közönséget Magyarországon.
HVG: Miért adta fel végül nemrég a szerkesztést?
Sz. B.: Egyszerűen nem fért bele már az életembe, fontos megírandóim vannak. Huszonévesek vették át a munkámat.
HVG: És ma már tényleg meg tud élni a költészetéből?
Sz. B.: Dehogy, szimplán versekből és fellépésekből sose fogok tudni. De ha tágítjuk a költészet definícióját, és azt mondjuk, a színház, a bábszínház verses munkái is beletartoznak, akkor szerencsére igen. 14 éves autónk van, de tényleg versből.
HVG: A Rájátszás című, kortárs költők és zenészek által alapított produkcióból is kiszállt. Nem gondolja, hogy ez nem vall nagy kitartásra?
Sz. B.: Szűcs Krisztiánnal, a Heaven Street Seven énekesével a kilencvenes évek vége óta ismerjük egymást. Túl közel laktunk egymáshoz, hogy ne tervezzünk valamit közösen, de hol gyerek, hol diploma, hol turné jött közbe. A Rájátszás összehozott minket, de aztán szűkös is kezdett lenni. Kettesben több dolgot kipróbálhatunk, petőfizünk, vannak új szövegű Beatles-dalaink, Világslágerek magyarul című blokkunk, egymás rossz verseit olvassuk fel, bolondozunk. Ősszel könyv és lemez lesz belőle.
HVG: Versben képzeletbeli focicsapatot állított össze a reformkor nagyjaiból. Miért nem volt kapus?
Sz. B.: Sajnos csatárt is csak egyet találtam, Petőfit. A jobbszélső Wesselényi lett: befelé mozgó középpályásként nagy munkabírással. Kossuth az irányító, bár pont ezért kaptunk ki. A balszélső Táncsics, a nyurga agár, a védekező középpályás Deák, aki szép lassan felőrli az ellenfél támadásait. A reformfőnemesség pedig a hátvédsor. Tényleg nincsen kapus, egyszerűen elfelejtettem. Jókai jó lehetne, látványosan nem kapott posztot, kapus meg kell.
HVG: A focitól már csak egy lépés a politika.
Sz. B.: Jaj. Hát igen. ZTE-drukker vagyok. Ez nagy múltú vidéki fellegvár volt, egész addig, amíg nem kellett a hely az élvonalban olyan csapatoknak, amelyeknek a megye 1-ben lenne a helyük. Nemcsak mi jártunk így, de a Nyíregyháza, a Győr is. Nem is magam miatt haragszom, én még elvagyok. De vannak, akik egész nap állnak Egerszegen a Flex gyártósora mellett, és nincs sok más örömük. Felcsúton, Mezőkövesden, Balmazújvárosban meg Kisvárdán úgyse tud organikus lenni a futballkultúra, ahhoz évtizedek kellenének. Egerszegről meg hiányzik. A ZTE–Haladás és a Debrecen–Nyíregyháza-rangadó a magyar popkultúra része, felelőtlenség volt ezt eljátszani.
HVG: A verseiben gyakran siratja a magyar vidék pusztulását is. „Hetésben bezárt az utolsó kocsma, egész néprajzi régió kocsma nélkül” – írja például legutóbbi, 360° című kötetében. Miért akar mégis vidékre költözni?
Sz. B.: Hihetetlen mértékű bűn, ahogyan a rendszerváltozás óta a vidékkel bánunk. Az elkerülő utak, a térkövezések... Hogy ennyi jut eszünkbe, ha okvetlenül át kell adni valamit. A belső boltok elrohadnak, az élet a plázába költözik, a városon kívülre. Miközben a lexikon szerint a város az utak találkozásánál jött létre. Milyen már Sümeg központja vasárnap? A városalapítók ilyenre gondoltak? Én az életemet szeretném hazavinni Keszthelyre, nem nyugdíjaskoromban. Az se hátrány, hogy nyugodtabban tudok dolgozni.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Bödőcs Tibor: "Én azt mondom, hogy aki lop, azt ne kíméljük"
A Rádiókabarénál cenzúrázták, a Showder Klubból hamar kivált, Bödőcs Tibor a Comedy Centralon most harmadik önálló estjét mutatja be, amelyet ezúttal Londonban vettek fel – nem véletlenül. A politikai humor és a bukolikus kocsmai történetek között egyensúlyozó stand upos annyi pénzből forgatott, amennyibe az MTVA-nál a kávé kerül, és azt is tudja, Fábry nem éppen a politikai poénjai miatt szereti, de ahol megalkuvást szimatol, onnan menekül. Interjú.
Civilekről ír a Facebookon Dragomán György, Péterfy Gergely, Kiss Tibor Noé, Nyáry Krisztián, és még számos hazai író
Összesen két tucat hazai író jegyzi a Civilekről író oldal felhívását.
