Még mindig a 80-as években a legszebb a barátság és a legundorítóbbak a szörnyek

Ami az HBO-nak a Trónok harca, az a Netflixnek a Stranger Things (ha már a Kártyavár Kevin Spacey miatt összedőlt). Míg előbbi nem tudott mit kezdeni a nyolcadik évad készítésére szánt idővel, a Duffer tesók jól használták ki lehetőségeiket (ők is lassabban csinálták meg a harmadik szezont, mint a másodikat), s egy nagyobb, gyorsabb, dramaturgiailag a megszokottól valamivel bonyolultabb, de változatlanul karakterközpontú 8 részt raktak össze imádnivaló gyerekhőseikről, akik a nyolcvanas években (most épp 1985 nyarán) mentik meg a közvetlen környezetüket a démoni testrablóktól – s persze a világot is.

2016-ban gyakorlatilag a semmiből robbant be az ST-őrület, azóta a főszereplők, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, igazi sztárokká váltak, s Eleven (Millie Bobby Brown), Mike (Finn Wolfhard), Dustin (Gaten Matarazzo), Lucas (Caleb McLaughlin) és Will (Noah Schnapp), vagyis a szűkebb alapcsapat bája semmit sem kopott három esztendő alatt. Mint ahogy a második évadban csatlakozott Max (Sadie Sink) és Billy (Dacre Montgomery), vagy a főbanda testvérei, családtagjai, barátai: Nancy (Natalia Dyer), Jonathan (Charlie Heaton), Steve (Joe Keery), Joyce és Jim (Winona Ryder és David Harbour) is a nézők kedvenceivé váltak.

És az az egyik jó hír, hogy a Netflixtől elvárhatóan egyben ledarálható harmadik évadban nem csak, hogy mindenkire jut nagyjából elég idő a kedvencek közül, de még az olyan figurákkal is gondoskodóan foglalkoznak, mint a bevásárlóközpont fagyizójában robotoló Robin (Uma Thurman és Ethan Hawke lánya: Maya Hawke), vagy a Lucas húga, Erica (a briliánsan szemtelen Priah Ferguson, aki egyetlen grimaszával leradírozza a tényleg remek szereplőgárdát).

A korszak popkultúrájáért mániákusan rajongó Matt és Ross Duffer tehát nem csak abban erős, hogy mozifilmes igényességgel a képernyőre varázsolja a nyolcvanas éveket, tárgyakkal, ruhákkal, s mindennel, amit csak elő lehet szedni a bőkezű költségvetésből, hanem bizony színészvezetésben is kiválóak. Hiszen ha valami, az bőven kiderült az utóbbi években, hogy a Stranger Things sikeréhez önmagában még nem lenne elegendő a nosztalgia – nem csupán ismerni kell a spielbergi évtized Hollywoodját, azt, ahogy akkortájt az ifjúsági filmek hangulatát mesterien vegyítették a korhatárosabb műfajokkal, horrorral, thrillerrel, sci-fi-vel – hanem azok szellemiségét, ízléses szentimentalizmusát is bele kell dolgozni a történetbe.

S a sztori kulcsai most sem a zsáner -és divattörténeti tisztelgések – hanem azok, akik ezeken a műveken nőnek fel: vagyis a főszereplő gyerekek szerethetősége.

Amellyel most sincs hiba. Sőt, igazából a Stranger Things harmadik évadával kapcsolatban úgy eleve nehezen beszélhetnénk baklövésekről. A cselekmény ugyan a beígértektől némileg eltérően kevésbé kanyarodik el az első két etap főgonoszától, mégsem tűnik önismétlőnek a történet – nagyon jól áll a sztorinak a hidegháborús vonal, az erőteljesebb horror. De ez a sorozat szerencsére nem felejti el, mi a legfontosabb dolga: szórakoztató, vicces és megható felnővéstörténetet kanyarítani a nyolcvanas évek filmes aranybányája köré.

A Stranger Thingsben mindig is fontosak voltak az érzelmek – Dufferék jól tudják, hogy a szemekben akkor is ott kell csillognia a varázslatnak, amikor a társaikra néznek. A spielbergi hatáskeltés egyik alapeleme, hogy csak akkor hiszed el a filmhősöknek, hogy izgalmas kalandokba keveredtek, ha maguk is úgy tátják a szájukat a csodára, mint ahogy te teszed az a filmet nézve. S ehhez bizony kell az is, hogy az élet egyszerű csodái és a fantasztikus mese kéz a kézben kössék le a figyelmet – ezért hát ebben az évadban is simán beelőzi a szovjet katonaterminátort az, ahogy a seriff és Will anyukája húzza egymást, vagy ahogy Eleven és Mike, Lucas és Max átélik az első lényeges tiniszerelem komolyabb kríziseit – hogy a később érők, vagy a „távkapcsolatban” élők elszongyolodhassanak azon, hogy bizony minden változik, minden átalakul.

Csak a nyolcvanas évek, na, az nem változik. S azért menő még mindig, mert nagyon jó volt benne moziba járni. Számos bátor blockbuster született Hollywoodban, amelyek feszegették a határokat – a harmadik szezon sem véletlenül szán hosszú másodperceket csupán arra, hogy olyan nézőket mutasson, akik a Vissza a jövőbe első részén ámuldoznak a moziban. Ekkortájt már a kisvárosokban is megjelentek a plázák (így Hawkinsban is: a Duffer-testvérek ügyesen használják szimbólumként a kiskereskedelmet veszélyeztető Mall-kultúrát), s bennük a multiplexek, de még nem taroltak le mindent a folytatások. Ekkor még a remake-ektől se kellett annyira félni, hisz ahogy Lucas meg is jegyzi az egyik jelenetben az akkortájt nagy felzúdulást keltett New Coke kapcsán: még ezekben is lehetett találni valami meglepőt, valami frissességet.

A harmadik évadnak van tétje, van története, sodrása, igazán nagy pillanatai és megrendítő fordulatai – és még egy egészen meghökkentő, feledhetetlen éneklés is van benne, amely ráadásul a legváratlanabb pillanatban oldja a feszültséget.

Dufferéknek nem szállt a fejükbe a dicsőség, vagy ha igen, szépen a tehetségük mögé rejtik. A Stranger Things harmadik szezonja nem csak ígérte magáról, hogy a nyár fikciós sorozatélménye lehet belőle – de bizony eddig nem is akad kihívója. És nem úgy néz ki, hogy szeptemberig ez könnyedén megváltozhatna.