A hatalomnak az a legnagyobb csábítása, hogy azt gondolod, mindent megtehetsz. A kontroll meg azt jelenti, hogy nem tehetsz meg mindent – mondja Szikora János, aki megrendezte Térey János verses drámáját, A Nibelung-lakóparkot a székesfehérvári Vörösmarty Színházban.
Mi lehet az oka, hogy az utóbbi húsz évben a kőszínházak nem mutattak érdeklődést Térey János apokaliptikus fő műve iránt?
Szellemi értelemben hatalmas léptékű dimenziókat ölel át ez a mű, a mélysége, a kiterjeszkedése horizontális és vertikális irányba elijeszti az embert. Praktikusan semmi érv nem szól amellett, hogy ezt a darabot be kell mutatni: rendkívül hosszú, iszonyatosan komplikált, depresszív, apokaliptikus képet rajzol a világról. Nehezen fogyasztható. Elszoktunk ugyan a hosszú előadásoktól, közben ellentétes trend uralkodik a moziban, divatja lett a több mint kétórás, monstre filmnek. Ugyanez vonatkozik az ihlető forrás Wagner operáira. Aki beül egy Wagner-operára, otthon hagyja a karóráját. A Nibelung-lakópark is ezt az attitűdöt kívánja: hagyd otthon a karórádat, és merülj bele.
Leköszönő igazgatóként Térey darabjával színháztörténeti lenyomatot kívánt hagyni Székesfehérváron?
Igen. Igazgatásom tizenkét éve alatt két monstre színpadi mű bemutatására vállalkoztunk, Az ember tragédiájára, valamint a Tragédia 2.0-ra kortárs magyar szerzőkkel. Úgy éreztem, a társulatban és bennem is van még egy nagy dobás. Téreyt mindig is rendkívül izgalmas szerzőnek tartottam. Ő volt az egyik, akit meghívtunk a Tragédia 2.0 írói négyes fogatába. Sajnálatos módon közbeszólt a halála. Fél évig parkolópályára került a projekt, végül Darvasi Lászlót találtuk meg Térey helyett, akinek az írói világa szintén nagyon közel áll hozzám.
Műveltségdeficites időkben kockázatos vállalkozás totális színházat csinálni a germán kultúrkörből, mitológiából vett szimbólumrendszerrel, sajátos költői nyelvezettel, térbeli élményt nyújtó filmvetítéssel, animációval, Wagner zenéjét hardtechnóval, rappel társítva. Mit érzékel ebből?
Gesamtkunstwerk a legjobb műfaji meghatározása a székesfehérvári előadásnak, és erre maga a szerző jogosít fel. Térey a könyvben terjedelmes, részletes instrukciókat ad, amelyek valójában vizuális költemények, filmleírások. Filmes színházat látott maga előtt, arról nem beszélve, hogy az anyag tele van zenei utalásokkal. Megkaptam az özvegyétől a darabhoz fűzött zenei jegyzeteit. Meglepett, mennyire szofisztikált zenei ízlésű író volt, nagyon imponáló zenei műveltséggel. Kérdéses, hogy a közönség képes-e mindezt megemészteni. A Tragédia 2.0-nál éreztem magamban hasonló szorongást a fogadtatástól. Az eddig lement előadásokon azt tapasztaltam, hogy megemésztette a közönség. Akik gondolkodási inspirációt várnak a színháztól, azok napokra, hetekre szóló élményt kapnak.
A New York-i terrortámadásra, az ikertornyok leomlására reflektálva született A Nibelung-lakópark. Azóta alácsúszott a valóság, sokkal közelebb kerültünk a civilizációs katasztrófához, az emberiség robotizációjához.
Meggyőződésem, ha a könyv megjelenése után elővettem volna, megbukom vele. Még nem tartottunk ott, hogy érezzük a sorok jelenvalóságát.
Térey látnokként írta meg ezt a művet, alig húsz évvel az írásmű után a világ igazolni látszik a víziót, amit a darab lefest.
A hatalomnak az a legnagyobb csábítása, hogy azt gondolod, mindent megtehetsz. A kontroll meg azt jelenti, hogy nem tehetsz meg mindent – mondja Szikora János, aki megrendezte Térey János verses drámáját, A Nibelung-lakóparkot a székesfehérvári Vörösmarty Színházban.
Három gyereket pedig életveszélyes állapotban vittek kórházba, miután kamionnal ütközött egy személyautó.
Hollywood új generációjának legnevesebb színészeivel készült, de csak csöppnyi porfelhőt kavart a Vágtázó lovakról. Pedig ha nem is leszünk tőle vidámabbak, érdemes tenni vele egy próbát. Kritika.
Megdöbbentő részletek derülnek ki a kép történetét felkutató tanulmányából.
A vizsgálatot nehezítette, hogy a Lamborghini csaknem teljesen elégett.
