Hollywood új generációjának legnevesebb színészeivel készült, de csak csöppnyi porfelhőt kavart egy, az ötvenes évek Amerikájában játszódó romantikus film, a Vágtázó lovakról. Pedig ha nem is leszünk tőle vidámabbak, érdemes tenni vele egy próbát. Kritika.
Mennyi esélyed van egy kaszinóban a jackpotra? Mennyi, hogy pont arra a számra gurul a rulettgolyó, amelyikre feltetted az összes pénzed? Elsülhet jól, ha megpróbálsz csalni?
És mi van, ha ugyanezeket a kérdéseket a szerelem kapcsán tesszük fel?
Nem is csak arról, mennyi esélyünk van megtalálni azt, akit tudtunkon kívül egész életünkben kerestünk. Mennyi esélyünk van, hogy ugyanakkor vagyunk vele ugyanazon a helyen, és pont akkor pont ugyanazt várjuk az élettől? Hogy a másik is úgy dönt, ahogy mi szeretnénk, hogy döntsön, és akkor dönt úgy, amikor még nem késő? És vezethet-e bármi jóra a „hamiskártyázás”, ha másnak mutatjuk magunkat, mint akik valójában vagyunk?
Nem lehet azt mondani, hogy a hazárdjáték és a szerelem összehasonlítása a Vágtázó lovakról című film célja: ezt már csak a néző teszi meg, ha akarja. Mindenesetre a film mindkét cselekményszálában fontos szerepe van annak, hogy emberek gyakorlatilag az életüket teszik fel a játékban mindig forgandó szerencsére. És ahogy telik a filmidő, úgy érezzük, mintha valami hasonló történne az életük kártya, lóverseny és rulettasztal nélküli részében is. Ami önmagában még nem lenne figyelemreméltó – ha nem éreztetné meg a film azt is, hogy ez talán nem csak az ő fiktív életükben van így. Hogy egy mesés félkarúrabló-nyeremény is semmi ahhoz képest, amennyi esély arra van, hogy az életben egyszer minden összeálljon, azzal, akivel, és úgy, ahogy a legjobb lenne.
Talán már ennyiből is sejthető, hogy a Vágtázó lovakról könyvadaptáció – Shannon Pufahl első regénye alapján rendezte Daniel Minahan –, mert a hollywoodi stúdiórendszer nem az ilyen melankolikus, csalódásoktól keserű, bombasztikus megoldásoktól és hihetetlen véletlenektől teljesen mentes történetekről híres:
sokkal kevesebb film beszél arról, mennyire könnyű elszalasztani az életünk nagy lehetőségeit, mint arról, hogy csak akarni kell, és ott vár majd a sarkon.
Talán épp ez az oka, hogy a nézők a kedvező kritikai visszhang ellenére is lepontozták a filmet, és Magyarországon is csak néhány művészmoziban látható. Ki akarja látni, hogy milyen kiábrándító az élet, ha nézhetjük azt is, hogy lehetne csillogó is?
Az is ritka, hogy egy szinte statikus, kizárólag fényképeket mutató jelenet olyan szép és megindító legyen, mint a Vágtázó lovakrólban: arcképek, rajtuk üzenetekkel, „keress meg”, „kereslek”, „várlak”. Minden kép egy elmulasztott lehetőség, minden arc egy szám a rulettasztalon, amin túlgurult a golyó, minden fotó olyasvalakit ábrázol, aki végül nem jött el: hogy mikor, az csak abból látszik, mennyire fakultak ki mostanra a színek. A fotókat egyébként egy melegbár falára tűzték fel, de a Vágtázó lovakról nem elsősorban a melegségről szól. Az is csak egy újabb nehezítő tényező a többi mellett; egy újabb faktor, ami csökkenti az oddsokat. Mi van, ha olyanba szeretek bele, aki már csak ezért sem képes viszonozni az érzelmeimet? Mi van, ha ennek ellenére megpróbálok megfelelni a megszokottnak, hátha úgy kényelmesebb lesz?
A film Muriel (a Normális emberekből és az Ahol a folyami rákok énekelnek-ből ismert Daisy Edgar-Jones), Lee (Will Poulter a Fehér éjszakákból, A mackóból és A galaxis őrzőiből), Julius (Jacob Elordi az Eufóriából és a Saltburnből) és Henry (Diego Calva a Babylonból) össze-összefutó, de persze leginkább széttartó útját kíséri végig, vagyis addig, amíg egyikük az utolsó jelenetben bele nem lovagol a kietlen amerikai pusztaságon a napfelkeltébe; talán épp azért meri vállalni a film ezt a százéves, közhelyes giccset, mert egy ilyen történet után ez csak irónia lehet, nem pedig a végeérhetetlen boldogság jelképe, vagy legfeljebb kárpótlás minden másért.
Muriel vonakodva bár, de hozzámegy Lee-hez, hogy segítsen megvalósítani a férfi klasszikus amerikai álmát: saját kis házikó a dupla műszakkal összekuporgatott megtakarításokból, gyerek és kertvárosi élet. Csak épp volt egy este, amikor a párt meglátogatta Lee testvére, Julius, aki megmutatta Murielnek, hogy másmilyen is lehet az élet. De ez nem ígéret volt, még csak nem is lehetőség, már csak azért sem, mert Julius, ha nem is tudják róla, meleg. Neki a kaszinóban megismert Henryt ábrázolhatná a kifakuló fényképe, aki talán nem úgy képzeli a párkapcsolatot, sem az életet, mint Julius. „Milyen idegesek valamennyien! Milyen idegesek! És mennyi szerelem!” – hangzik el Csehovnál, a Sirályban. Hiszen Csehovnál alakulnak hasonlóan az emberi kapcsolatok, mint ebben a filmben:
mindenki szeret valakit, de sose azt, akit kéne vagy akit jó lenne.
Mert az nem olyan életet akar. Mert az nem a nőket vagy nem a férfiakat szereti. Mert az nem tudja azt nyújtani, amire vágyna, még akkor sem, ha egyébként nagyon tisztességes, jóravaló ember. Mert az nem is volt valódi lehetőség, csak egy délibáb, egy légvár, egy színes lufi, csak elhitte, hogy nem az. Vagy mert ő maga nem mert lépni, amikor kellett volna. Vagy mire rájön, hogy mégis azt akarta, már késő.
Bár mindez tényleg úgy hangzik, mint egy szokatlanul lassú és őszieső-szagú Csehov-dráma, nincs erről szó: van bőven akció is a filmben. Az ötvenes évekbeli Amerika modern vadnyugatának kaszinóvilága csalások miatt a hátsó sikátorban véresre vert csalókkal, az akkor még a fejlett Nyugaton is üldözött homoszexualitással, vészjósló mexikói bárokkal és a hozzájuk tartozó zsebpisztollyal, lóversenyekkel és a folyton perzselő nappal, ami úgy izzaszt, mint egy fülledt éjszaka.
És ha túl sok lenne a melankólia, kárpótlás, hogy jó színészekre bízták a főszerepeket. Jacob Elordi a legizgalmasabb: soha, egyetlen másodpercig sem árulja el az arca, hogy mit is gondol valójában, mik a szándékai. És ezzel olyan, mintha ő maga lenne a film esszenciája: ott van benne a folyamatos rejtőzködés, a kiismerhetetlenség és mindezzel együtt a védekezés a külvilág ellen. Daisy Edgar-Jones tulajdonképpen ugyanezt játssza, csak más hőfokon: ő ameddig csak lehetséges, próbálja mulatságnak felfogni mindazt, ami más. Aztán szembesítik azzal, hogy ez nem az: ez maga az élet – vagy legalábbis annak az, akivel ő mulatni akar. Will Poulter ebben a közegben szinte szánni valónak tűnik, pedig ő csak naiv, azaz hisz a dolgok igazságosságában és egyszerűségében, amíg bele nem verik az orrát a tévedésébe. Diego Calva pedig a szunnyadó vulkán, a szépfiú, aki már annyit csalódott, hogy látszik rajta, egy pillanat alatt ölne, ha az állna érdekében.
Nem katartikus film a Vágtázó lovakról, korántsem az, és az összes felkínált érzésnek se megy mindig a legmélyére, viszont a melankóliát, az elnyomott fájdalmat nagyon érti.
Olyan ez a film, mint nézni, ahogy elsuhan az élet, és nem találni rajta sehol sem kapaszkodót.
Azaz: túlságosan ismerős. Jó, mert igaz.
A hatalomnak az a legnagyobb csábítása, hogy azt gondolod, mindent megtehetsz. A kontroll meg azt jelenti, hogy nem tehetsz meg mindent – mondja Szikora János, aki megrendezte Térey János verses drámáját, A Nibelung-lakóparkot a székesfehérvári Vörösmarty Színházban.
Három gyereket pedig életveszélyes állapotban vittek kórházba, miután kamionnal ütközött egy személyautó.
A pusztító időjárásnak az autópályán is voltak elszenvedői.
Hollywood új generációjának legnevesebb színészeivel készült, de csak csöppnyi porfelhőt kavart a Vágtázó lovakról. Pedig ha nem is leszünk tőle vidámabbak, érdemes tenni vele egy próbát. Kritika.
Megdöbbentő részletek derülnek ki a kép történetét felkutató tanulmányából.
A vizsgálatot nehezítette, hogy a Lamborghini csaknem teljesen elégett.
