Az ínyencek értékelni fogják Koestler antikommunista ikonkönyvének új magyar fordítását

A kezdet kezdete, vagyis 1940-es londoni megjelenése óta tudott, hogy a Moszkva vezérelte nemzetközi kommunista mozgalomnak hátat fordító és ezt a Sötétség délben című könyvével indokló Arthur Koestler a később világhírűvé lett regényét eredetileg németül írta – Franciaországban. Hely és idő nem éppen volt alkalmas a nyugodt munkára, az angol kiadó által szerződésben kikötött szoros határidő betartására. Ráadásul 1938-ban megélhetési gondok, a következő, háborús évben idegen állampolgárként való internálása miatt kétszer is félbe kellett szakítania az írást. Ám tíz nappal az előtt, hogy a náci Németország megindította nyugati offenzíváját, nemcsak a regény szövege készült el, hanem – a 39 éves író akkori kedvese, Daphne Hardy jóvoltából – az angol fordítása is.

A művészettörténet és a szobrászat iránt érdeklődő, 22 esztendős hölgy – a családi életről és a szexualitásról úgymond nonkomformistán gondolkodó angol író, Thomas Hardy unokahúga – a vészterhes hetekben „együtt lélegzett” Koestlerrel. Amint az író egy-egy oldal végére ért, Daphne már ültette is át angolra, s aztán este, pihenésképpen a pár együtt nézte át, javítgatta az aznapi „termést” – tudósít a rendhagyó körülményekről Koestler életrajzírója, a párizsi Márton László. Aki minden alkalommal hangsúlyozza azt is, hogy az Ördögi kör munkacímű, a német verzióban Napfogyatkozás (Sonnenfinsternis) címet kapott regény angol címét (Darkness at Noon) az a Daphne ihlette, aki iránt a nőfaló író – mint egyik levelében fogalmazott – tőle szokatlan tiszteletet és hálát érzett a különválásuk után is, az élete végéig.

Noha a politikai szakítóregény már az első, angol nyelvű megjelenésekor vihart kavart, a mű az 1945-ös – francia és amerikai – kiadás után, a hidegháború idején vált az antikommunizmus ikonkönyvévé. Az esszéregény műfajába sorolt mű a legnagyobb lélektani talányra keresett és talált magyarázatot. Arra, hogy a mérhetetlen hatalmat kezébe ragadó diktátor egykori, úgymond elvhű harcostársai miért ismerték el nyilvános tárgyalásokon a legképtelenebb vádakat is.

A regénybeli meghasonlott főszereplő, a bűnbánást mint a Pártnak tett utolsó szolgálatot elvállaló Nyikolaj Rubasov alakját Koestler három, beazonosítható bolsevik alvezér figurájából gyúrta egybe. Az egy országban is felépíthető szocializmus elvét valló és a képmutató sztálini alkotmányt kidolgozó, majd 1938-ban kivégzett Nyikolaj Buharin leginkább a gondolatait „kölcsönözte” Rubasovnak. Aki külsőre viszont inkább hasonlított az egykori Komintern-vezérre, az 1937-es perében „csak” 10 évet kapott, ám a Gulag táborában megölt Karl Radekre és Joszif Visszarionovics Sztálin egyetlen igazi ellenlábasára, a mexikói emigrációba menekült (és 1940-ben jégcsákányos merénylet áldozatává lett) Lev Trockijra.

Magyarul író

A magyar emigráció meghatározó orgánuma, a párizsi Irodalmi Újság 1980-ban mellékletben köszöntötte a hetvenötödik születésnapját elért Arthur Koestlert, akinek az alábbi, Mentségemre című, magyar nyelven írt levelét is közreadta: „Nagy örömmel hallottam – és nem csak hiúságból –, hogy az Irodalmi Újság meg akar emlékezni 75. születésnapomról, annak ellenére, hogy – bár Magyarországon születtem – nem tekinthetem magam magyar írónak. Azt hozhatom fel mentségemül, hogy 1919-ben, amikor én 14 éves sem voltam, családom Bécsbe költözött; ezenkívül osztrák édesanyám ugyanúgy dominálta magyar apámat, mint Bécs dominálta Budapestet. Ezért otthon németül beszéltünk, noha Bécsbe költözésünk előtt magyar iskolába jártam és korai, hazafias versemet is magyarul írtam Az Én Újságom számára, amelyet Pósa Lajos szerkesztett. Tizenhárom éves koromtól harmincöt éves koromig németül írtam. 1940-ben azután, amikor Angliában telepedtem le, még egyszer nyelvet változtattam, ezúttal németből angolra tértem át. Enyhítő körülményként még szeretném felhozni, hogy a nyelvcsere után is állandó kapcsolatban maradtam a magyar irodalommal és szoros barátságban voltam néhány magyar íróval, József Attilával, Németh Andorral, Havas Endrével, Ignotus Pállal és Mikes Gyurival – és még néhány utolsó mohikánnal. Az emlékezet különös játékokat játszik az emberrel. Iskoláskori versikéim régen elvesztek, de ahogy ezt a pár sort papírra vetem, Az Én Újságomnak írt egyik vérszomjas, háborús költeményem utolsó két sora hirtelen felbukkant emlékezetemben: »December hóban Belgrád is kapitulált, És a magyar büszkén a Kalimegdánon állt.« (Kalimegdán Belgrád ősi erődje.) Úgy emlékszem, hogy az alávaló Pósa Lajos nem volt hajlandó közölni mesterművemet, és azt írta válaszában, hogy nemes, hazafias érzelmeim figyelemre méltóbbak, mint az íráshoz való tehetségem.”

A kommunista eretnekből az 1950-es években a szovjet és a vazallus testvéri propaganda az után faragott „háborús uszítót”, „hazátlan kozmopolitát”, hogy Koestler megírta a kulturális szabadságért küzdő nemzetközi szervezet, a Congress for Cultural Freedom kiáltványát. Ebben olyan alapvetéseket fogalmazott meg, mint hogy „a világ nem válhat szilárddá, míg szabadságot élvezőkre és szabadságtól megfosztottakra válik ketté”. E vérlázító gondolatok nyomán a szocialista béketáborban Koestler teljes életműve anatéma alá került, miközben a fő műveként kiátkozott/ünnepelt regényét vagy félszáz nyelvre lefordították.

A magyar származású, kétszer is nyelvet váltó Koestler (lásd Magyarul író című írásunkat) „világra szóló hatású regénye” csempészáruként, az után szivárgott be szülőföldjére, hogy 1981-ben Ujváry Sándor, a müncheni Griff Kiadó tulajdonosa „hiánypótlásként” magyar nyelven is közreadta. Három évvel később a Sötétség délben-nek két fotokópiás szamizdat kiadása is megjelent, ám ettől még nem mondhatni, hogy a mű Magyarországon széles körben ismertté vált volna. Ezért aztán keveseket foglalkoztatott az, hogy a fordító neve homályban maradt. Arról pedig még kevesebben tudtak, hogy gépiratos formában, Napfogyatkozás címmel néhányan már 1976-ban kézről kézre adták a Sötétség délben első magyarítását.

E két szöveg hasonlatossága miatt a politika- és irodalomtörténet sokáig ugyanannak az ismeretlennek tulajdonította a magyarra ültetés érdemét. Az 1985-ös, Chicagóban megjelent Koestler-emlékkönyv szerkesztője, Hidegkuti Béla az ezredforduló után, Ujváry hagyatékában nyomra bukkant, s ennek alapján vélte úgy, hogy a Griff-kiadás fordítója egy külföldre látogató „fiatal magyar”, Lukin Gábor volt. Az iratok azonban csalókának bizonyultak, amint azt a már idézett Márton László és Dalos György író 2009-ben bebizonyította.

Az 1970-es években ugyanis nagyjából egy időben két fordítás született. Az egyiket, a Napfogyatkozást Magyarországon „magánszorgalomból” az angol szakos egyetemista Lukin készítette, majd miután barátaival, Petri György költővel és a szovjet terminológiában jártas Dalossal lektoráltatta a szöveget, „félig ironikusan, félig komolyan”, Edition Enerva kiadónévvel látta el az átütőpapírral sokszorosított gépiratot. Az egyik kijuttatott példányt az angliai emigrációban élő nagybátyja, Sárközi Mátyás küldte el Koestlernek, aki „elégedett volt a szöveggel, s támogatólag továbbította” azt Ujvárynak.

A müncheni kiadóba ezzel párhuzamosan beérkezett egy másik, a rádiós feldolgozás miatt kisebb módosításokkal és rövidítésekkel készült fordítás is. Ezt a BBC magyar osztályának vezetője, Jotischky László névtelenül „jegyezte”, mivel a jogokkal nem ő, hanem munkaadója rendelkezett. Hogy Ujváry miért választotta a szöveghiányos verziót, s hogy a müncheni kiadásban mennyit használt fel – például a hiátusok betöltéséhez – a magyarországi kéziratból, arra csak tüzetes összevetés után lehetne szabatos választ adni. Ez azonban az 1985 óta Amerikában élő Lukint a legkevésbé sem izgatja, sem az 1981-es müncheni, sem az 1988-as magyarországi kiadást nem vette a kezébe soha. Mint azt a HVG e-mail-megkeresésére válaszolta,

ma már hozzá nem nyúlna Koestlerhez, akit rossz írónak és pálforduló rossz embernek tart.

A szovjet politika 1980-as évek közepi fordulása nyomán Koestler megítélése is kezdett lassan megváltozni, s a magyar sajtóban már nemcsak a nevét lehetett szitokszavak nélkül leírni, hanem magyarországi irodalmi kapcsolódásait is. 1988 februárjában az Európa Kiadó már lektori jelentést kért és kapott egy irodalmi ügyekben igen befolyásos irodalomtörténésztől. A korábban ideológiai vaskalaposságával kitűnt Nagy Péter (akiről a rendszerváltás után az is kiderült, hogy Borisz fedőnévvel éveken át spicliskedett) sokadik pálfordulásaként kiadásra javasolta a „híres-hírhedt” könyvet, „mivel a publikálás elől a politikai akadályok – vélhetni – elhárultak”.

Az Európát azonban beelőzte egy frissen alakult vetélytárs, a Reform Rt. azzal, hogy írásban először az foglalta le a kiadás jogát. Végül a patinás régi és az új, fürge kiadó közösen adta közre 1988 karácsonyán az addigi „tiltott gyümölcsöt”. A 100 ezer példányos legális kiadást a műfordítóként nagyra értékelt Bart István jegyezte, az irodalmi köztudatban az ő átültetésében rögzült a rubasovi história, amelynek ő – árulta el –

inkább a Nappali sötétség címet adta volna.

A már említett 2009-es, Napfogyatkozás címmel, néhány ezer példányban megjelent Lukin-kötetet – ahogy a münchenit is – a Koestler-szakirodalom ma inkább emlékőrzésként tartja számon.

A három évtized alatt kanonizálódott magyar fordításnak ez év elején, nem teljesen váratlanul, vetélytársa támadt. 2015-ben ugyanis egy kasseli doktorandusz, Matthias Wessel szenzációs felfedezést tett. Újabb Koestler-dokumentumokat keresve a zürichi Zentralbibliothekban rábukkant a Sötétség délben elveszettnek hitt eredeti – német nyelvű – kéziratára, amit a tavalyi németországi kiadás után a Magvetőnek Mesés Péter fordított le.

„Aki már olvasta magyarul, nem kap kezébe egy másik regényt”

– szögezi le a kötet utószavában a fordító, miközben a nem lényegtelen különbségekre is felhívja a figyelmet. Arra például, hogy „a Hardy-féle angol fordítás kerülte a durvaságokat, keménységeket”, melyek miatt a koestleri szövegből „lényegi hangulati elemek vesztek el”. Az viszont ma még nem tisztázott, hogy az eredeti kéziratból a nyomtatásban kimaradt egyetlen bekezdést – amelyben az író arról filozofáltatja hősét, hogy a börtönbe vetett forradalmároknak „vajon önmegtartóztatónak kell-e lenniük” (vagyis kerülniük kell-e az önkielégítést) – Daphne vagy az angol kiadó cenzúrázta ki.