Udvaros Dorottya: Nem tartok igényt külső segítségre

„Bármilyen icipici deszkát úgy kell tekinteni, mintha a világ színpadainak a csúcsa lenne, én pedig a legnagyobb színész” – hangzik édesanyjától, Dévay Camilla színésznőtől hozott hitvallása. Édesanyját a negyvenes évek végén koholt vádak alapján börtönbe zárták, majd internálták. Édesapja, a rendező Udvaros Béla azért nem kapott fővárosi színházvezetői állást, mert „nem feküdt be a politikának”.

A lányuk kiskorában a Kecskeméti Katona József Színház nézőterén fogócskázott: „A szüleim játszóterének képzeltem a színházat.” Nevelőszülőknél, intézetben, albérletben töltött mozgalmas évek után, a gimnázium végén ébredt rá arra, hogy a színészet lesz a hivatása.

A Színművészeti elvégzését követően Szolnokra szerződött. Mrozek Tangójában nyújtott alakítására az egész szakma felfigyelt. 1981-ben a Székely Gábor és Zsámbéki Gábor vezette Nemzeti Színházba került, a Ljubimov rendezte Háromgarasos operában megkapta élete első Brecht-szerepét, Pollyét. „Beutaztuk az egész világot” – jegyzi meg a budapesti Katona József Színházról, ahol 1982-től alapító tag volt. 1994-ben Székely Gáborral tartott az Új Színházba, 1997-ben az induló Bárka Színház csapatához csatlakozott, ahol megformálta a Szentivánéji álom Titániáját. 2002-ben szerződött a Nemzetibe, és azon kevesek közé tartozott, akik maradtak Vidnyánszky Attila érkezése után is.

A legtöbben a Te rongyos életre emlékeznek. „Még mindig megállítanak az utcán, mondván, vetítették, újra megnéztük.” Az 1990-ben, már 34 évesen Kossuth-díjassá lett színésznő szólólemezei és önálló estjei is sikeresek.

Óbudai kertes házában mindig van helye kutyáknak, madaraknak. „Bármely állat felé kitárt karokkal megyek, ahogyan anyám is ment.” Fia, Máté, a bölcsészegyetemet félbehagyva, jelenleg kaszkadőrként dolgozik.

Udvaros Dorottya, a Meggyeskert próbáján

HVG: Kárpótlásnak tekinti a szerepmentes évadokért a Silviu Purcarete rendezte Meggyeskertben Ranyevszkaja, a földbirtokosnő szerepét?

Udvaros Dorottya: Ne misztifikáljuk, hogy kaptam egy jó szerepet! Minden évadra jutott egy-egy szuperfeladat.

HVG: A Csehov-darabok lényegében arról szólnak, hogy ha a múltban élünk, akkor a jelen csak illúzió. Milyen a viszonya a múlthoz, a veszteségekhez?

U. D.: Nem olyan alkat vagyok, aki szeret a múlton rágódni. A jelennel foglalkozom, a jövő is nagyon izgat. A Meggyeskertnek leginkább ahhoz a rétegéhez tudok kapcsolódni, hogy Ranyevszkaja csupa jó szándékú, rendkívül nagylelkű nő, tele adni akarással, az élet mégis nagyon erős próbatételek elé állítja. Az egész életünk tele van buktatókkal. Ha bajba kerülök, mindig számba veszem, hogy mi volt az oka, és új tervet találok ki a folytatáshoz.

HVG: Progresszív színházi alkotóműhelyek határozták meg a pályája legjavát. Inkább az ösztönei, a kíváncsisága után megy, vagy tudatosan építkezik?

U. D.: Nagyon sokszor az ösztöneim után megyek. Hamarabb is elszerződhettem volna Szolnokról, de „bevártam” Ljubimovot. Lemondtam egy filmszerepet, hogy két mondatot játsszak nála. Az Új Színházban nehezen váltam el Székely Gábortól, mégis azt éreztem, hogy a Bárka megalakulása nagyon fontos lehetőség. Mindannyian hittünk abban, hogy újfajta szemléletet sikerül megvalósítanunk a hazai színházi életen belül. Önfeledtek, gyermekien boldogok voltunk, nem vettük észre, hogy nem a megfelelő embert ültettük az igazgatói székbe.

HVG: Hogyan tudta megtalálni a hangot a Nemzetiben Jordánnal, Alföldivel, majd Vidnyánszkyval?

U. D.: Nyilván van bennem kompromisszumkészség, de nem vagyok megalkuvó. Engem a tehetség vonz. Kíváncsi vagyok a színházhoz teljesen eltérő irányból közelítő emberekre. Izgatott az a fajta színház is, amit Vidnyánszky Beregszászon kezdett csinálni, nagyon tehetséges színészekkel.

HVG: Azért csak szóvá tette, amikor havi négyeket játszott! Nem érezte úgy, hogy talán nincs jó helyen? A szabadúszást nem merte vállalni?

U. D.: Társulati létben nőttem fel, nem tudnék elképzelni más formát. A Nemzetiben dolgozhattam Serbannal, Doiasvilivel, Zsótérral, Purcaretéval. Hová mennék? Ha éppen nem volt elég előadásom, akkor is azt éreztem, hogy törődnek velem.

HVG: A családi tapasztalatok tartják vissza a közéleti megnyilvánulásoktól?

U. D.: Színészként jobb lehetőségem van arra, hogy előadásokon, szerepeken keresztül beszéljek a világról. Nagyon árnyalt, sokrétű, izgalmas terepe ez a véleménynyilvánításnak.

HVG: Szexszimbólum képe is társul a személyéhez. Elkerülték a me too helyzetek?

U. D.: Soha senki nem akart ilyen módon előnyökhöz juttatni. Valószínűleg látták a makacs elszántságomat, hogy kizárólag a munkámmal akarok eredményeket elérni. Az egész mentalitásomat áthatja az, hogy nem tartok igényt külső segítségre. A me too kapcsán egyértelmű, hogy a bántalmazott nőket szeretni, óvni, pátyolgatni kell. Ettől függetlenül egyetértek Catherine Deneuve-vel abban, hogy én sem szeretném, ha többé nem karolná át férfi a derekamat, és nem mondaná azt, hogy de szép vagy ma!

HVG: A moszkvai filmfesztiválon 1987-ben vette át a legjobb női alakítás díját a Csók, anyu című filmért. Mai ésszel tenne lépéseket a nemzetközi mozis karrierért?

U. D.: Emlékszem, a Rosszija Szálló nagytermében észt vagy litván fesztiválozók megkérdezték tőlem: „Figyelj, a tieid nem örülnek annak, hogy díjat nyertél?” És áthívtak az asztalukhoz bulizni. A nagyszámú magyar delegáció tagjai ugyanis savanyú arccal ültek, pezsgőspohárral a kezükben. Búsonghatnék azon, hogy a magyarok közül senki sem fotózta le, amint Federico Fellini mellett az egyik díjazottként állok a színpadon. Amikor De Niro rámutatott a mikrofonra, hogy beszéljek, csak nyökögtem, hátráltam, nem volt mellettem se tolmács, se menedzser. Ellenkező esetben lehet, hogy másként folytatódott volna a pályám, de az is lehet, hogy nem.

HVG: A klasszikus értelemben vett sztárlét soha nem izgatta?

U. D.: Tizenkétszer csókoltam meg Mastroiannit a Miss Arizonában, egy jelenetet négy irányból is felvettünk. Fantasztikus, rendkívül kollegiális színészt ismertem meg a személyében. Nem volt sztár, a sztárság tőle függetlenül „gomolygott” körülötte. Ugyanez jellemezte Glenn Close-t is, akivel a Találkozás Vénusszal című Szabó-filmben forgattam. Egy napon beállított egy nagy doboz Londonból hozott csokoládéval, holott éppen nem volt jelenete, és körbekínálta a stábtagoknak. Ez a fajta mentalitás áll hozzám közel.

HVG: A magánélete, a fiával való kapcsolata nyilván megsínylette, hogy mindent a színészetnek rendelt alá. Visszamenőleg érez önvádat?

U. D.: A szakmám szerelmese vagyok, nagyon sok áldozatot hoztam érte. A színház nem enged el. Csak erősen lehet letépni a láncokat, kicsit nem lehet elmenni belőle. Bizonyos fájdalom, lelkiismeret-furdalás mindig marad bennem, akárhány éves is a gyerekem. Mindig is ő lesz a legfontosabb személy az életemben.

HVG: Az életét egyedül kormányzó nőként tapasztalja, hogy a férfiak tartanak öntől?

U. D.: Az erős férfiakat nem zavarják az erős nők. Úgy vélem, a nő feladata úgy nézni egy férfira, hogy az erősnek érezze magát.