Egy nagyon fontos képességünk fog kihalni az utolsó paraszti kultúrákkal
Elfeledett karácsony Ukrajnában címmel ad rendhagyó koncertet vasárnap Both Miklós tíz idős, ukrán falusi énekessel, valamint kijevi és magyar zenészekkel. A műsor egy ötéves néprajzi-népzenei kutatómunka egyik eredménye, amelyben több száz, elszigeteltségben élő, de épp ezért az írásos idők előtti kultúrát őrző parasztembert kerestek fel, több ezer dalt rögzítettek, és tettek elérhetővé a neten. E kalandos gyűjtőmunkáról, és az ukrán karácsonyi hagyományokról kérdeztük a zenész-népdalgyűjtőt.
Both Miklós gitáros-énekes-zeneszerzőről (aki a Napra, a Barbaro és más zenekarokból is ismerős lehet), eddig is lehetett tudni, hogy Bartókék egyfajta mai követőjeként megszállottan kutat fel és gyűjt népzenéket Erdélytől a magyar cigánytelepülésekig, vagy Kínától Indiáin át Etiópiáig. Ezekből a kalandokból aztán általában albumok, koncertek születtek. December 15-én például az immár több mint ötéves ukrán gyűjtése alapján állít össze egy karácsonyi koncertet, ahová tíz ukrán, 70 év fölötti idős nőt („mondjuk nagyon aggódunk az egyik 92 éves néniért, nehogy baj legyen útközben”) és egy kijevi zenekart is meghívott magához és zenésztársaihoz, illetve kisfilmekben idézik fel a karácsony környéki régi ukrán népszokásokat: a jóslásokat, kántálásokat, a gonoszelhárításokat, vagy hogy mikor mit főztek az ünnepekkor.
Mivel nem épp megszokott területe a magyar néprajzos-népzenei kutatásoknak Ukrajna, gondoltuk, rákérdezünk Bothnál, hogy jutott egyáltalán eszébe, hogy arrafelé gyűjtsön. December elején ültünk le egy óbudai cukrászdában, és igazság szerint majdhogynem egy néprajzos Akadémia-székfoglaló beszédet hallhattunk, nagyon komoly átéléssel, vitalitással előadva.
Mint mondja, az egész mintegy hat évvel ezelőtt kezdődött. A Napra zenekarral meghívták őket egy ukrán fesztiválra, amelyet egy faluban rendeztek. Már ott megragadta a látvány, a hangulat, ahogy az asszonyok kint ültek az utcán. Megfogadta, hogy visszatér.
„Egyedül vágtam bele az elején, mindössze egy tolmácsom volt, az egész eredetileg csak arra szolgált volna, hogy inspirálódjak mint zeneszerző. Nem volt tudományos koncepcióm, bármit, amit hallottam, felvettem. Az első egy év erről szólt: menni, fölvenni dolgokat, és majd otthon kielemezgetni, hátha hat rám mint zeneszerzőre. Ezt csináltam Kínában, Indiában, Iránban is korábban. De Ukrajnában volt először az, hogy elkezdett másképpen fontos lenni egy ilyen gyűjtés.”
Rájött, hogy közvetlen mellettünk létezik egy különleges zene, amit a magyar kutatók nem ismernek. Nincs igazából információnk a Kárpátokon túli dalokról, mert míg a nagyszámú magyar kisebbség miatt Romániába gyakran mentek kutatók a szocializmus idején, addig ezt a határt, a Kárpátokat nem merték átlépni a Szovjetunióban.
„Pont amiatt, hogy ennyire ismeretlen és váratlan volt, amit ott hallottam, szép lassan átalakult a projekt tudatos népzenekutatássá. Ez lett a Polyphony Projekt, amelyhez létrejött az évek során egy komplex IT-adatbázis, és sok ukrán kutatót vontunk be, akik a mi sztenderdünk szerint működnek együtt velünk. Most mintegy 30 ember dolgozik ebben, eddig 130 faluban jártunk, és körülbelül ötezer dallamot rögzítettünk.”
A dalok puszta felvételénél sokkal komplexebb munkáról van szó: a gyűjtés során interjúk is készülnek, táncokat vesznek fel, gyógyítókat, javasasszonyokat kérdezgetnek. Ezek expedíciók – mondja Both Miklós. Egy-egy ukrajnai gyűjtőtúra akár két hónapig is tart, a stábot pedig sokszor a falvakban, az idős nők házában szállásolják el, hiszen ezeken az eldugott kis településeken nincsenek hotelek.
„Kiálltam a tejpiacra énekelni”
Mostanra a Polyphony nagy projektté nőtte ki magát, pedig kezdetben nem ilyennek tűnt. „Az első ukrán faluban kimentem a tejpiacra, bökdöstem a tolmácsot, hogy mondja az asszonyoknak, jöjjenek oda hozzám, én meg elkezdtem énekelni. Szóval ez ilyen show-műsor volt. Először rossz szemmel néztek ránk, de végül odajöttek, és énekeltek. Megtapsoltuk őket, aminek hatására feloldódtak, és kialakult egy interakció. Közben egy pillanat alatt felmértük, hogy mennyire jó énekesek. Először tehát egy nem túl komfortos helyzetbe kellett magunkat rakni” – avat be Both a népdalgyűjtés gyakorlati nehézségeibe.
Később már a kultúrházakba mentek. Ezek vezetői persze nem feltétlenül azt tartják érdekesnek, amit a népdalgyűjtők. Sokszor inkább a szovjet időkben népszerűvé lett műdalokat akarják nekik megmutatni, mert ők azt tartják szépnek.
„Odarakja elénk az 50-60 éves emberekből álló kórust, akik a szovjet sztenderdeket éneklik, és nekünk ezeket fel kell vennünk. Rögzítünk néhány ilyen, számunkra nem érdekes dalt, majd utána az énekesektől megkérdezzük, hogy az anyukájuk él-e még. Mire ők sokszor rávágják, hogy hát, persze. 80 éves anyuka, de olyan dalokat ismer, amelyek igazán izgalmasak számunkra, és akkor felkeressük őt. Megkérdezzük, hogy kivel szeret énekelni, így találjuk meg azokat az énekeseket, akik a munkánk szempontjából a célközönség.”
Na de mit tud a 70 pluszos korosztály, amit az attól fiatalabbak nem? – kérdezzük a gyűjtőt. Az ő életükben „már elkezdte kifejteni ugyan a hatását a szovjet kultúraszervezés, de még megvan egy csomó tudás az előtte való időszakból is. Már csak azért is, mert szovjet kultúrharc ide vagy oda, a földeken, a ház udvarán ezek az emberek még az anyjuktól hallott dalokat énekelték.”
Falu 85 özvegyasszonnyal
Feltűnő, hogy az ötéves gyűjtés során csak néhány olyan felvétel született, amelyeken férfiak énekelnek. Ez nem véletlen, a Szovjetunió a második világháború alatt több mint 20 millió embert, legnagyobb részt férfiakat veszített, így olyan férfihiány volt a 30-as, 40-es években, hogy amikor egy nő „szerzett magának egy férfit”, akkor azt gyakran elkényeztette, és így amíg a nő felkelt az állatokhoz, kiment a földekre, a férfiak gyakran inkább mulatoztak. De az alkohol ma is közrejátszik abban, hogy nem találni férfi énekeseket.
„A barátságnak, a vendégvárásnak kifejezetten fontos része az, hogy együtt vodkázzanak a házigazdák a vendégekkel. Ebben a vendégvárás jó szándékú ceremóniája van, de közben ez olyan méreteket ölt, hogy így már alig lehet koncentrált munkát végezni” – magyarázza Both. Az a népdalgyűjtés folyamatára és az ukrán falusi társadalomra egyaránt igaz, hogy a nőkre épül a falusi társadalom. Javarészt nők az iskolaigazgatók, kultúrházi vezetők, tanárok, kórustagok. Bizonyosan izgalmas kutatás lenne vizsgálni ennek a jelenségnek a társadalomtörténeti okait.”
Bothék voltak olyan faluban, amelyet eredetileg tízezer főre építettek, most pedig él benne mintegy 85 özvegyasszony. Van a központban egy több száz főre tervezett iskola, egy monumentális kultúrház, oda jár 10-20 idős nő, ott énekelnek, meg teázgatnak, söprögetnek, mert próbálják valahogy rendben tartani az alapvetően statikus problémákkal küzdő épületeket.
Túlvilági az egész. Ott is az van, mint nálunk, hogy a falu most már kulturális értelemben a város szemetesládája, és néhány fiatal sokszor csak azért marad, mert nem tud eljutni valamiért a városba.
Egy eltűnő embertípus
Nyugat-Európában a paraszti kultúrák nagyjából még azelőtt polgáriasultak, hogy a hangrögzítő eszközök megjelentek volna. Ezért van szerencsés helyzetben Kelet-Közép-Európa: Magyarországon a 60-as évektől zajlik a paraszti világ visszaszorulása, Ukrajna pedig még egy rövid ideig igazi Kánaán lehet a népzenegyűjtők számára – ott most halnak ki a népi kultúra utolsó képviselői.
Az ukrán településeken még élő hagyományként vannak jelen különböző jóslások – meséli Both. Számos, valaha Magyarországon is megtalálható szerelmi jóslás, haláljóslás része a falusi emberek életének. A karácsonyi (de az év további időszakában is élő) házról házra járásnak, kántálásoknak is megvan még a tradíciója, mely során valójában varázsigéket mondanak a házban lakóknak. „Ezek az idők során kikopott varázsigék nálunk ugyanúgy jelen voltak. Hogy mást ne mondjak, a húsvéti locsolások olcsó versikéi helyett valaha ilyen bőségvarázsló kántálások szóltak, melyek alapja a kimondott szó teremtő erejébe vetett hit volt.”
Az ukrajnai asszonyok pedig egyúttal valószínűleg az utolsó olyan generációt is képviselik a régióban, amely gyakrabban állítja elő saját maga szórakoztatására a zenét, mint amennyit azt passzívan hallgatja. „Most, ha zenét akarsz hallani, akkor valamelyik eszközödön megnyomsz egy gombot, és már szól is. De régen nem ez volt. Ezek a nénik ahhoz szoktak hozzá, hogy saját maguknak kellett előállítaniuk a zenét, a dalokat, ezáltal abban nőttek fel, hogy naphosszat énekeltek.”
Kotta nélkül játszották az életük
Both Miklós szerint ez olyan lenyűgöző zenei képzettséget adott ezeknek az asszonyoknak, hogy hiba lenne azt állítani róluk, csak azért, mert hivatalos zenei oktatásban nem vettek részt, amatőrök lennének. Általában két-három szólamban, kotta nélkül képesek improvizálni. „Néhány évvel ezelőtt például egy 70 év fölötti ukrajnai asszonycsapatnak néhány magyar fiatal elénekelte a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt, majd az énekesek – mint a hivatásosok – egy szempillantás alatt memorizálták a dallamot, feltérképezték azt, és perceken belül három szólamban visszaénekelték, hozzácsapva egy ukrán népdal szövegét.”
Félő azonban, hogy az ukrajnai énekesek hallás utáni zeneértése velük együtt fog kihalni, mert az utánuk következő generáció már alapvetően nem ért az énekléshez – nem is énekel naphosszat –, és többségében olyan passzív zenerajongó, akinek az egyre alacsonyabb zenei kompetenciájukhoz fokozatosan egyszerűsödik a popzene.
„Idővel eltűnik, hogy hallás alapon, természetes körülmények között, olyan komplex zenei tudásokat szedjenek össze emberek, és olyan összetett módon ki tudják fejezni az érzéseiket a zenén keresztül, mint ezek az énekesek” – véli a szakember.
Betörnének az oktatásba
Both Miklósék a Polyphony Projekt keretében ezért egy edukációs mentőövet próbálnak dobni egy olyan kor számára, amelyben az egységesített rádióadók sablonos, mainstream zenéjéivel gyakorlatilag
fűnyíróval hajtanak át organikusan kialakult kultúrákon.
A projekt weboldalán nemcsak magyar és angol fordítással, térben és térképen elhelyezve, tematikus kategóriákba sorolva jelennek meg a dalok, de videókkal és szólamonként sávos felbontásban teszik elérhetővé és kutathatóvá egy eltűnőben lévő zenei réteg nyomait – amely a világon egyedülállónak számít a népdalgyűjtésben. Both és stábja ezen felül egy nemzetközi együttműködés keretében tovább is gondolná a paraszti zenei kultúra esszenciáját.
„Most kezdünk egy nagyon izgalmas Erasmus+ KA Stratégiai Partnerségek programot. A népzenei oktatással foglalkozó program partnerei: a magyar Zenetudományi Intézet, a finn Sibelius Akadémia, az ukrán Lviv Zeneakadémia és a WOMEX. A projekt keretében lényegében a korábban tárgyalt kérdésekre keressük a választ, hogyan lehet az eddigi eredményeinket az oktatás irányából fejleszteni.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
