hvg.hu: A népzenei háttér alapjaiban határozza meg a művészetét. Hogyan lett ez ennyire markáns fűszer?

Both Miklós: Mindenkinek az életében vannak olyan meghatározó tapasztalatok, állomások, melyek által a személyisége fejlődik. A népzene nagyon fontos pontja volt az én, ily módon privát evolúciómnak. Ehhez persze kellett az, hogy egy olyan ponton találkozzak a népzenével, amikor úgy éreztem, minden kihűlt, kiégett. A zenék, amiket hallgattam, unalmassá váltak, ezzel pedig kiszaladt a föld a lábam alól.

A népzenével kinyílt egy új világ. Nekem anno megvolt ugyanez a heuréka-élményem a komolyzenével, sőt különféle kísérleti rockvonulatokkal is, tehát túlzás lenne azt állítani, hogy kizárólag ebből táplálkoznék. Ez is csak egy újabb állomás. Az, hogy sokan mégis a népzenével azonosítanak, már a média hatása. Mikor elindultam ezen a nyomvonalon, nagyon sok olyan könnyű, főként rockzenei lap foglalkozott velem és a zenekaraimmal, melyek a népzenei beütést találták leginkább unikum jellegűnek, ezt hangsúlyozták ki. A zenémről valóban lerí az ebben gyökerező hatás, de én hiszem, hogy ez a történet nem ennyire fekete-fehér.

Fülöp Máté

hvg.hu: Ennek fényében hogyan pozicionálja magát a hazai szcénában?

B. M.: Szerintem, ha erre lenne rávágható válaszom, az régen rossz. Egy ilyen öndefinícióval gyakorlatilag önmagamnak állítanék határokat, a sulykolásával pedig végleg elvágnám magam a külvilágtól. Annyi biztos, hogy nem vagyok autentikusságra törekvő népzenész, ahogy megszokott rockgitáros sem.

Egyszer egy ismert magyar zenész azt mondta nekem, hogy a legfőbb probléma az albumaimmal, hogy túlságosan eltérnek egymástól, meg kéne találnom azt az egy hangot, melybe aztán tisztességgel beleőszülhetek. Pedig ez egy élethosszan tartó kísérlet, az egésznek épp az a lényege, hogy állandóan formálódik. Összetörnék, ha ugyanazt kéne játszanom. Az alapkoncepció mindig egy gondolat körbejárása, továbbfejtése. A Barbaro- és a Napra-anyagok is gyakorlatilag egy tanulmányon alapulnak: a kérdés az, hogy a népzenével való elemi találkozást hogyan tudjuk átemelni abba a zenébe, amit addig képviseltünk, amiből jöttünk.

Természetesen egy ilyen projekt rengeteg részletbeli újítást is hoz magával. Általában mindenki úgy próbál gitározni, ahogy az amerikaiak gitároznak. Én viszont a Naprában elkezdtem használni egy négyhúros, hegedűhangolású gitárt is, megpróbálva az elektromos gitár stílusát az autentikus hegedűjátékmóddal ötvözni. Kétesélyes volt, de bejött és a Napra-lemezeket nagyban meghatározta a későbbiekben. Aztán két Napra-lemez közé ékelve jött a Radnóti-album, ami meg olyan volt, mint egy elektronikus opera, olyan, mint egy festmény. Nem hinné az ember, hogy ugyanaz a zenekar hallható mindkét lemezen. A Both Miklós Folkside is egy új kezdet, és azt hiszem kijelenthetjük, hogy a nemrég felvett kínai utazólemez sem lesz sorminta-gyanús.

Számomra minden album révbeérés, beteljesülés, ám ezzel legfeljebb egy-két hónapig elégszem meg. Közben új zenéket hallgatok, máshogy nyúlok a gitárhoz, más dolgok kezdenek el foglalkoztatni. Persze elismerek több olyan dalszerzőt is, akiknél működik a “három ütős akkord és egy dög szöveg” koncepció, de nekem ezeknél mindig sokkal több kellett.

hvg.hu: Nagyjából körbeírta a kitekintgető, fúziós zenész karakterét, amire csak ráerősít, hogy a Napra vagy a Both Miklós Folkside zenéje műfajteremtő, új szín úgy a hazai, mint a nemzetközi palettán. Mi kell ahhoz, hogy egy ismétléscentrikus szcénában valaki merjen kitekinteni?

B. M.: Amennyire csak tudom megpróbálom kizárni azt, hogy kinek és hogyan felelek meg a művészetemmel. Egyrészről az a vágy, hogy megfeleljünk a közösségünknek abból a tiszta célból fakad, hogy szeretnénk a körülöttünk lévő emberekkel interakcióba kerülni, másfelől van egy belső párbeszéd önmagammal, amely a fejemben lévő zenei világ folyamatos fejlődését, bonyolódását eredményezi. Ebben a kettőségben akad egy jó nagy adag feszültség. Ha nem foglalkozom azzal, ami engem szellemileg megmozgat, akkor nem tudok őszinte lenni, viszont, ha már túlságosan sajátos a nyelvezet épül fel bennem, és csak kevesen tudnak vele mit kezdeni, akkor nincs párbeszéd a környezetemmel. Törékeny az egyensúly.

A fejlődés önmagában két pillérre épül. Egyrészről van egy hagyományőrzés, egy történetiség, amely próbálja a lehető legpontosabban feljegyezni azt, amit a korábbi generációk létrehoztak. Ezek a gyökereink. Ez egy tudományos tevékenység, bár mindaz ami fűti, a művészi szépségből fakad. Ahogy távolodunk az időben vagy a térben, annál több lábjegyzet kell a megértés, végső soron az átélés érdekében.

Majd van egy másik pillér, amely azokból az emberekből áll, akiknek van egy belső késztetésük, hogy megvariálják a hozzájuk befutó szálakat. Észrevesznek kiskapukat, amelyeken nem tudnak nem átmenni. Ez a kettőség az, ami folyamatosan mozgásban tartja a kultúrát, ettől lehetünk az óriások vállán álló törpék.

hvg.hu: Igazán nagy ismertségre a Barbaro tagjaként tett szert. Nem feszélyezi, hogy a személyét sokan mind a mai napig az etno-rock zenekarhoz kötik?

B. M.: Nem hinném, hogy így lenne. Én inkább azt tapasztalom, főleg a fiatalabbak között, hogy gyakran nem is hallottak a Barbaróról.

hvg.hu: Vannak, akik temetik, vannak, akik reneszánszt jósolnak a magyar népzenének. Hogyan vélekedik erről?

B. M.: Olyan, hogy magyar népzene gyakorlatilag már nem létezik, a fejlődése véget ért. Az azt létrehozó, a globalizáció hatásaitól mentes társadalmi réteg már nem létezik, ezért a művészete sem élhet tovább, nem variálódhat hagyományos értelemben.

Viszont elég lemenni például egy budapesti táncházba, ahol fiatalok tömegeit hozza extázisba, és akkor rájövünk, hogy nagyon is él, csak nem hagyományos értelemben. Nem is csoda, hiszen a mostani rádiózene profit és trendek mérlegelésének összessége, míg a népzene egykori előadói nem anyagi juttatásokra számítottak, amikor kiműveltek egy dallamot, megpróbálva mondjuk pusztán a szerelem, vagy a halál rájuk gyakorolt elemi hatását kiénekelni magukból. Ez az őszinteség, ami mind a mai napig annyi embert magához vonz. A szerelem és a halál mit sem változtak az évszázadok folyamán, azonban a mostani tömegzene cseppet sem tud segíteni mondjuk ezek megélésében. Ha pedig ezeket a dolgokat időről időre nem énekeljük ki magunkból, szép lassan szorongássá válnak.

hvg.hu: A hazai népzenét ma sokan a nacionalizmus egyik kényszerű velejárójaként kezelik. Ön hogy viseli a melldöngető magyarokat?

B. M.: A népzene és a nacionalizmus összemosása egyszerre hatalmas butaság és hihetetlenül kártékony fúzió. A nacionalizmus fogalma már rég aprópénzre váltódott a mindenkori napi politika szellemében, emiatt pedig nagyban megosztja a társadalmat, míg a népzene világnézettől független. Az én fejemben valahogy ez a két fogalom nem tud közös platformra kerülni.

Másfelől a melldöngető magyar kifejezés is nagyon homályos. Picit hajaz a kommunista-náci színvonalú dialektikára, amit már boldog-boldogtalan használ boldog-boldogtalanra. Én azt nem tartom melldöngetőnek, aki mélyen meg tud hatódni egy népdal hallatán. Persze nagyon gyakran találkozom azzal a jelenséggel, amikor emberekben a magyarságukat a valóságot teljesen nélkülöző álomvilág fűti. Mentes a térség egyébként gazdag kulturális ismeretétől. Mondok egy példát: egy brácsás barátommal beültünk egy pesti kocsmába. Volt nálunk hangszer, ami a körülöttünk lévő emberek lelkes támogatásával előkerült. Ketten elkezdtünk csárdásokat játszani, jómagam hegedűn, amely hatására mindenki körénk gyűlt. Míg egy srác, egy erősen politikai üzenetű pólóban odajött, és arról kezdett el meghatottan beszélni, hogy neki mennyire fontos, hogy mi most magyar zenét játszunk, és hogy a gondviselés vezessen minket utunkon, valamint hogy kérne tőlünk a barátnőjének egy dalt; játsszuk el neki a Metallicától a Nothing Else Matters-t. Ez persze egy kiragadott példa a pesti éjszakából, de mégis jól mutatja a sült hógolyó effektust.

Fülöp Máté

hvg.hu: Milyen az egészséges magyarságtudat?

B. M.: Illyés Gyula szerint patrióta, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért. Talán ebben minden benne van. Szerintem ez a kérdés már unalomig van fejtegetve. Először is én, aki itt születtem és nőttem fel, mi a fene lennék, ha nem magyar? Az, hogy magyar vagyok, nekem olyan természetes állapot, mint hogy fiúnak születtem, persze itt hozzátenném, hogy az európaiságomat is ilyen természetességgel élem meg. Vannak, akik ódzkodnak azt mondani, hogy van magyarságtudata, kizárólag azért, mert ezt az egészet sikerült félrekommunikálni. Magyar az itteni művész, a hazai zenekarok, költők, akik így vagy úgy, de hatnak ránk valahogyan. Mindegyikünknek van magyarságtudata, ahogy európatudata is.

Van az az énekesnő, aki energiáinak nagy részét azzal tölti, hogy álmodozik azon, hogy milyen nagy énekesnő, milyen ruhát vesz majd fel és mennyien kérnek tőle autogrammot, míg van az a típus, aki az erejének a nagy részét igyekszik gyakorlással és technikák tanulásával tölteni. Mindkettő az életét arra rakta fel, hogy énekesnő legyen, a  kérdés csak az indíttatás mibenléte. A nemzeti rockot játsszó zenekarok is beilleszthetőek ebbe az értékkeretbe. Az, hogy egy népdal dallamát amerikai gitárokkal, amerikai, hörgő éneklés közepette, rockzenére jellemző akkordokkal és ritmusokkal eljátsszák, az egy fikarcnyit sem válik magyarrá.

Az egész országnak, magyaroknak, cigányoknak, szlovákoknak, őshonosoknak és bevándorlóknak egy egészséges csapatot kell alkotniuk, ahol bizonyos szabályok szerint folyik az összjáték. Itt számottevő közösségi teljesítmények voltak, ezért szomorú, ha az ember csak azért fülel több ezer kilométerrel nyugatabbra lévő kultúrára, mert azt hiszi, itthon egyáltalán nincs és nem is volt semmi.

hvg.hu: A fenti mérlegelést figyelembe véve, mennyiben tartja harmonikusnak a hazai mainstream vonulatot?

B. M.: Nagyon harmonikusnak tartom, olyannyira, hogy sokszor meg sem tudom különböztetni az előadókat. Kicsit olyan érzésem van a mainstreammel, mint amikor bemegyünk egy ötödikes osztályba, ahol mindenkinek baseballsapkája van. Ők egymás között sokat adnak a sapkák milyenségére; az egyiknek lila van, a másik picit ferdén hordja, stb, és teljesen elvesznek abban a gondolatban, hogy az egyéniségük pusztán baseball sapkán keresztül fejezzék ki, hiszen végülis csak egy osztály baseballsapkás srácot látunk. Félreértés ne essék, nagyon sok mainstreamhez tartozó zenészt ismerek, és tudom, hogy sokszor nagyon nagy nyomás alatt dolgoznak. Az emberek nem is sejtik, micsoda tragédiák állnak egy-egy előadó életében. Ezt határozottan erősítette a tehetségkutatók megjelenése, ahol nem új alkotások megjelenése volt a központban, hanem meglévő dalok újra és újra eléneklése, ami önmagában egyáltalán nem lenne gond, hiszen korábban is voltak karaoke-bajnokságok. A baj ott kezdődik, hogy így vagy úgy, de ez a műfaj teszi ki ma a magyar könnyűzene oroszlánrészét.

hvg.hu: Önnek szemmel láthatóan sikerült kiszakadnia ebből a közegből, sőt külföldi kitekingetés gyanánt legutóbb négy hónapot töltött Kínában. Hogyan került ilyen messzire?

B. M.: Volt olyan, hogy Erdélyben, helyi magyar cigányzenészekkel laktam, és az ő zenéjüket hallgattam. Nem csak a gyűjtő felvételeit játszottam le otthon, hanem elmentem hozzájuk, cserébe ők fröccsökkel karöltve meséltek és zenéltek nekem. Ilyenkor az ember kiszakad a komfortzónájából, egy felfokozott és befogadó állapotba kerül, nem tud mást csinálni, csak feszülten koncentrálni mindenre. Rájöttem, hogy ha ki akarom terjeszteni a belső határaimat, azt szeretném, hogy ez az egész továbbfejlődjön, nem tehetem meg, hogy otthon maradjak. Az itthoni népzenei anyaterületek, források egy részét már bejártam, ezért úgy éreztem, most valami igazán bátor lépésre van szükség.

Két barátommal már voltam kint pár éve Kínában, azonban a mostani utamat alapvetően egy konkrét kísérletnek szerettem volna szentelni: kíváncsi voltam, hogyan reagál az európai fülem, pontosabban az én zenei rendszerem azokra a zenékre, melyek úgy helyi földművesek, mint az underground fiatalság körében is mind a mai napig egy teljesen más gondolatiság hat át.

Négy hónapon keresztül utaztam többek között a Himalájában, ismerkedtem és készítettem a felvételeket és koncerteztem velük. Az eredmény egy nagyon szubjektív, egyáltalán nem dokumentum jellegű anyag, ami az elemzés helyett a közös zenélésre van kihegyezve, arra mutat rá, hogy mi hozható össze két ennyire különböző háttérből. Rengeteg fotót is készítettem, ezekből lesz majd egy minden szempontból színes album, a decemberben megjelenő kínai utazólemez.

hvg.hu: Mennyire nehéz érvényesülni az idegen közegben?

B. M.: Ehhez a projekthez venni kellett a bátorságot, hogy mindent magam mögött hagyjak. Ott vagy egy felfoghatatlan méretű, a tiedtől merőben eltérő ország közepén kiszolgáltatva, úgy hogy még a nyelvüket sem beszéled. Négy hónap után is csak alapfokú a kínai tudásom, ami annyira elég, hogy azért ne adhassanak csak úgy el. Mivel sokat utaztam egyedül, akármennyire is barátságosak voltak a helyiek, nem tudtam érdemben megosztani a gondolataim senkivel. Ez nagyon nyomasztó, talán az egyik legfélelmetesebb megpróbáltatás volt: egy nyolcezer kilométeres, belső-kínai koncertturnén például még a yes-no válaszpáros is nehézségeket okozott a vendéglátóimnak, így végül azt vettem észre magamon, hogy elkezdtem teljesen bezárkózni. A szabadidőmben bolyongtam a vidéken, és hangoskönyveket hallgattam, hogy ne őrüljek meg.

Lelkileg nagyon sokba került ez az anyag, elképesztő energiák kellettek az összehozásához, de mikor hazaértem és megnéztem a képeket, belehallgattam a több lemezre elegendő hanganyagba, éreztem, hogy megérte. Ez az album valami olyasmi lesz, amit eddig senki más nem mert bevállalni itthon.

Fülöp Máté

hvg.hu: Gyakorlatilag mindegyik projektje a kor normái szerint rétegzenének minősül. Milyen potenciál rejlik bennük Magyarországon és milyen külföldön?

B. M.: Habár Európán belül eddig is sok helyen koncerteztünk, nem titok, hogy a kínai turné során egy kiadó lemezszerződést ajánlott nekem. Októberre elhívtak a sanghaji World Music Festivalra is, illetve azt szeretnék, hogy akkor már maradjak is ott, és kezdjünk el a lemezzel foglalkozni. Elég nehezen kisakkozható helyzetről beszélünk, hiszen a hazai projektjeim is futnak: nem szívesen hagynám itt a folytonos ingázás jegyében sem a Naprát, sem a Both Miklós Folkside-ot.

Mindenféleképpen ki fogok menni, de ez sok szervezést igényel még. Ám ezzel együtt nem tudom elképzelni, hogy huzamosabb ideig ott is maradjak, sőt esetleg Kínában éljek. Az embernek néha el kell utaznia sok ezer kilométert, hogy megértse, mennyire mélyen is gyökerezik az európaiság benne.