Ha azt feltételezzük – az egyre-másra felállított szobrokból például – hogy Horthy Miklós kultusza jelen korunk terméke, nagyot tévedünk. Ennek a rajongásnak az alapjait ugyanis még az első világháború idején rakták le, majd 1919 után több mint húsz éven keresztül erősítették. Más kérdés, hogy a szocialista időszakban negyven évre erősen háttérbe szorult a kormányzó élete és munkássága, hogy aztán a hosszú hallgatás után, az 1993-as kenderesi újratemetéssel – félig-meddig kormányszinten is legitimálva – még nagyobb lendülettel térjen vissza a politikai életbe és közbeszédbe.

A Horthy-kultusz ma leginkább közterületek átnevezésében és szobrok állításában nyilvánul meg. A kortárs párbeszédet pedig a szoborrongálások árnyalják Horthyról. Ezzel egyébként még a világsajtóba is bekerültünk: 2012-ben, az első Orbán-kormány idején a Le Monde „kiforrott szoborháborúnak” nevezte azt, hogy a Kerekiben felállított Horthy-szobrot piros festékkel öntötték nyakon.

Pedig ez még csak a kezdet volt. Az elmúlt években rendszeresen jelentek meg hírek újabb és újabb szobrokról, meg tiltakozásokról. Számos szobor nagyon rövid életű volt. Viszont a legnagyobb botrányt kavaró, a Szabadság téri református templom bejárati lépcsőjén 2013-ban felállított mellszobor például még mindig áll. (A legtöbb szobrot jobboldali, szélsőjobboldali és civil kezdeményezésre emelték.)

Kérdés, hogy miből táplálkozhat a különféle heterogén csoportok Horthy iránti tisztelete. Közelebb kerülhetünk a válaszhoz, ha megnézzük, hogy zajlott Horthy imázsépítése – magának Horthynak az aktív közreműködésével.

Kezdetben ő volt a hadiflotta legbátrabb tengerésze

A brandépítés már az első világháború alatt megkezdődött. Horthy legelőször Novara hőseként kapott nagyobb médiafigyelmet. A Novara hadicirkáló Horthy parancsnoksága alatt 1917 májusában az otrantói ütközetben aratott győzelmet. Ez a siker pedig a vezérkultusz alaprétegévé vált.

A vezérkép fő metaforája szerint ugyanis Horthy a magyar állam biztos kezű kormányosa, aki a viharos tengeren hánykolódó, a sziklákkal és örvényekkel küszködő hajó parancsnokaként vezeti a magyarságot a boldogság kikötője felé.

Egy olyan rettenthetetlen bátorságú kormányos menthet meg az elsüllyedéstől, mint Horthy Miklós

– írta például a Dunántúli Hírlap 1920 februárjában.

Később isteni akaratot megtestesítő országgyarapító szuperhőssé vált

Miután sikerült megállítani a román csapatok előrenyomulását, Horthy új címkét kapott, méghozzá a nemzetmentőét. A kultuszának a kiépítését ő maga is kezdte megerősíteni, erre szolgáltak a városlátogatásai: kormányzóvá választása előtt majdnem negyven településre utazott el. Ezek közül a legemlékezetesebb a budapesti fehér lovas bevonulása volt, az erről készült némafilmhíradót pedig az ország több helyén is bemutatták.

Szimbolikusan ekkor vette kezdetét a kereszténynek és nemzetinek címkézett korszak: a médiában ekkor már a „nemzetietlennek” nevezett főváros szimbolikus visszafoglalásaként mutatták be Horthy bevonulását, amelynek során a kormányzó brandje már egyértelműen összekapcsolódott az irredenta, a trianoni területek visszaszerzését célul kitűző kultusszal. Horthy lett hivatott az elcsatolt területek visszaszerzésére.

Kultusza a revíziós sikerek alatt ért a népszerűsége csúcsára. A bevonulásait a bécsi döntéseknek köszönhetően visszacsatolt területekre nemcsak a rádió és a filmhíradó, hanem propagandafilmek is közvetítették. A média minden formában azt közvetítette, hogy Felvidéknek, Kárpátaljának és Erdélynek a visszacsatolása is Horthy érdeme.

Ünnepelni nemcsak lehetett, kellett is

Minden évszakra jutott egy Horthy-ünnep. A húszas évek második felében már a kormányzóvá választásának a napját (március 1.), a születésnapját (június 18.), a budapesti bevonulása napját (november 16.) és a névnapját (december 6.) is ünnepelték. Kezdetben csak a kormányzóhoz közel álló szubkulturális csoportok, később az egész állami apparátus dolgozott az egyre sokasodó ünnepnapokon.

Mindegyik napnak megvolt a maga rituáléja. Horthyt díszfelvonulásokkal, díszközgyűlésekkel, színházi és operaházi díszelőadásokkal, istentiszteletekkel köszöntötték. Az ország településein nemzeti zászlót helyeztek el, az üzletek kirakataiba Horthy-képek kerültek. Ezeket a napokat olyan bensőséges családi ünnepként állította be a propaganda, mint amikor a hálás gyermekek köszöntik szeretett édesapjukat.

Hogyan lehet hallgatóságot növelni? Rendelettel kell kötelezni őket a rádiózásra! Teleki Pálék legalábbis így tettek, amikor kötelezték minden város és község lakosságát, hogy meghallgassák Teleki Pálnak a Horthy húszéves kormányzását éltető beszédét. Készülékhiányra hivatkozva sem lehetett kibújni a kötelezettség alól, ha nem volt rádió, akkor a beszédet fel kellett a település közössége előtt olvasni.

A Horthy-merchandise

A kormányzót a képeken olyan reprezentatív-uralkodói beállításokban ábrázolták, amelyektől egyik műfajban sem illett eltérni: díszes altengernagyi egyenruha kitüntetésekkel, markáns arcél és tekintet. A korai idők jellegzetes terméke volt az 1920-as képes Horthy-naptár, amelyet „a magyar nemzet újjászületésének emlékére” adtak ki 1919 végén. Ebben a különítményesek által írt méltatások szóltak a fehér lován érkező „új honfoglaló Árpádról”, az „ízig-vérig magyar” katonáról.

Legnagyobb számban festmények, grafikák ábrázolták a kormányzót, ezeket akár eredetiben, akár olcsó replikában otthon is ki lehetett akasztani a falra. De már a húszas évek elejétől lehetett szép számmal gyűjteni kisebb-nagyobb mellszobrokat, képeslapokokat, bélyegeket, domborműveket, arcképével ellátott bögréket is. Ezekből a relikviákból most egy egész vitrint megtöltöttek a Magyar Nemzeti Múzeum Magyar Világ című kiállításán.  

A Horthy-szobrokat állító, utcákat átnevező csoportoknak tehát van honnan merítenie, válogathatnak a rendkívül gazdag és színes Horthy-kultusz elemeiből. A kormányzó kultuszépítése lehetővé tette, hogy száz év után is ki-ki azt lássa benne, amivel leginkább azonosulni tud: a katonát, Trianon megtorlóját, országépítő politikust, vagy éppen a nemzet apját.

A Horthy-kultusz máig tartó burjánzásának számos oka lehet. Valuch Tibor szociológus szerint nem utolsó szempont, hogy „a magyar zsidók kiirtása sem kapcsolódik a fejekben az ő nevéhez, az ebben meglevő felelőssége sem eléggé közismert, az átlagmagyar szintjén majdnem biztosan nem.” A szociológus szerint az is a Horthy-kultuszt erősíti, hogy „nem volt, nincs normális jobboldali hagyomány Magyarországon. Nincs más, mint a Horthy-kor”, így sokan ezért is egyedül benne látják a példaképet. Horthy szerepének a tisztán látásán pedig az sem segít, hogy évtizedekig nem tanították, milyen szerepet játszott a magyarországi holokausztban.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: