Rutger Bregman: Emberiség

Rutger Bregman fiatal, lánglelkű történész, aki fenekestül igyekszik felforgatni mindazt, amit eddig a világról gondoltunk. Jegyezzük meg a nevét, mert a The Correspondent, a Washington Post, a Guardian rendszeres szerzőjeként, TED-előadóként és bestsellerek írójaként az egyik legfigyelemreméltóbb, és fogyasztható írásokkal brillírozó, európai gondolkodó. Azt állítja, hogy tévesen gondoltuk mindezidáig, hogy a civilizált viselkedés csak egy máz az emberen, ami könnyen megreped, és bármikor előbújhat alóla a vadállat. Bregman szerint ugyanis az ember eredendően jó, mi több: túlélésének, evolúciós sikerének kulcsa ez a jóság.

A történész az eredendő gonoszságot, vagyis a kegyetlen önzőséget számtalan tudománytörténeti példán keresztül igyekszik megcáfolni, leginkább a szociálpszichológia nagy 20. századi kísérleteinek leleplezésével. Például Philip Zimbardo stanfordi börtönkísérletének hamissága, téves következtetése mellett érvel, hangsúlyozva, hogy a börtönőrök feladatával felruházott kísérleti alanyok nem maguktól lettek szadisták, amint hatalom került a kezükbe.

Máskor William Golding A Legyek Ura című művét cáfolja meg. A híres, nagyhatású regényben a társadalom szabályai nem vonatkoznak többé a szigetre került gyerekekre, ezért elvadulnak és gonosz tetteket hajtanak végre. Ám Bregman szerint ennek sok valóságalapja nincsen. A kutató ugyanis megtalálta A Legyek Urának valódi szereplőit, ma már felnőtt embereket, akik kamaszként hajótörést szenvedtek és valóban egy lakatlan szigeten voltak kénytelenek egymásra utalva a túlélésért küzdeni. Életben maradásuknak későbbi záloga – a regénnyel ellentétben – éppen az empátia volt.

Bregman könyvének optimizmusát eleinte naivitásnak, felületességnek gondolhatjuk, de állításait a legtöbb esetben rengeteg példával, friss kutatási eredménnyel támasztja alá. Cs. H.

HVG Könyvek, 392 oldal, 3825 forint

Michel Houellebecq: Intervenciók 2020

Nagyon zavarbaejtő kötetről van szó, mert az az önmagát „egy nihilista korszak és a nihilizmusból fakadó szenvedés írójaként” meghatározó kiégett értelmiségi, akit olvasóként magunk elé képzeltünk (és ezen a hozzáálláson mellesleg időnként jókat szórakoztunk) eddig regényekben tárta elénk gondolatait, világmagyarázatát, most pedig semmi fikció: esszéit, publicisztikáit, interjúit gyűjtötte egybe. És a végeredmény egy ugyanolyan kiábrándító, apokaliptikus, provokatív, de mindenképp elgondolkodásra ösztönző könyv, mint a korábbiak.

Michel Houllebecq minden sorából sugárzik nem is csak a társadalomkritika, hanem még inkább az emberiség- vagy civilizációkritika. A világ egyértelműen a végleges összeomlás felé robog, ahol a koronavírus miatti karantén után sem „fogunk új világra ébredni: ugyanaz a világ lesz az, csak valamivel rosszabb”.

Houllebecq szerint végül a világjárvány is csak egy jelentéktelen eseményként lett elkönyvelve. „Csak néhány sivár jelenet. Magányos individuumok, akik elszigetelten éldegélnek cellájukban, nincsenek fizikai kapcsolatban embertársaikkal, csak néhány számítógépes üzenetet váltanak egymással, azt is egyre ritkábban”, ami csak még inkább rávilágított, mennyire korszerűtlenek az emberi kapcsolatok.

És bizony Houllebecq nemcsak a regényeiben hány fittyet a politikai korrektségre, hanem itt is, és olyan bosszantóan provokál, hogy időnként az ember hatalmas ívben repítené a kötetet a sarokba, de aztán szánalmasan mászna utána, mert mégiscsak kíváncsi, mit gondol a pedofíliáról, arról, hogy Donald Trump miért is jó elnök, vagy éppen arról, mire jók a férfiak, vagy hogy lehet a konzervativizmus a fejlődés forrása (szerinte egyébként pont úgy, ahogy a lustaság is lehet a hatékonyság szülőanyja). És – bár tényleg zavarban van az ember, mi az, amit komolyan lehet venni ettől a fickótól és mit nem –, kifejezetten üdítő olyan bulvártémákról olvasni vele kapcsolatban, mint például, hogy élete legnagyobb esztétikai sokkja a rockzenével való találkozás, és hogy még mindig Paul McCartney az istene, de Schuberttől is ugyanúgy meg tud hatódni, mint a Let it be-től. Ha meg kellene neveznie egy zsenit, nem Shakespeare-t mondaná, hanem Beethovent, McCartneyt vagy Hendrixet, élete legnagyobb öröme pedig az volt, hogy találkozhatott Iggy Poppal. B. I.

Magvető Kiadó, 350 oldal, 4699 forint

Morgan Larsson: Az utolsó szög

Gottfried azért jelentkezett a koporsókészítésre, mert azt a tanfolyamot, amire tavasszal menni akart – házfelújítás –, nem sokkal előtte lefújták. Agnes először félreértette, korsókészítésnek olvasta, és nagyon meglepte, amikor koporsókészítésre jelentkeztek a férjével. A szerző humora már a könyv elején megmutatja magát ezekben a kedves, emberi leírásokban, de egy pillanatra sem vonatkoztathatunk el a haláltól.

A sokszereplős regény központi alakjának, Samuel Millernek ugyanis az az átütő erejű ötlete támad, hogy koporsókészítő tanfolyamot szervez egy gyönyörű svéd szigeten, ahol rajta kívül nyolc másik idegen ember életétének a szálai érnek össze. Morgan Larsson a téma hidegrázóssága ellenére meleg vonásokkal rajzolja meg a könyve hőseit, akik abból indulnak ki, hogy miközben a kéz dolgozik, feltárul a lélek, és nagy beszélgetések alakulhatnak ki. Például a halálról. Hogy aztán az életé legyen a fókusz, amelyről tudjuk jól: egyszerre tud vicces és torokszorító lenni. V. É.

Athenaeum, 367 oldal, 4499 forint

Köves Gábor: Végszónak sem rossz

Mit csinál egy könyvben Margaret Atwood, Vincent Cassel és Bödőcs Tibor? És Juliette Binoche, Enyedi Ildikó, Ellen Burstyn, Dragomán György vagy Patti Smith? Nos, hotelszobák foteleiben ülnek, leveleznek az interjúk előtt, vagy egyszer csak beköszönnek a vonal túlsó végén (az egyszer csak persze hatalmas túlzás, ha tudjuk, sokszor mennyi küzdelem és szervezés áll egy beszélgetés mögött), majd gondolkodnak kicsit és válaszolnak Köves Gábor pazar kérdéseire.

A Magyar Narancs munkatársa évek óta szállítja írókkal, filmesekkel, világhírű sztárokkal készült interjúit, amelyből most 38-at kiválasztva kiadta második kötetét. Felkészültségével, őszintén érdeklődő és gyakran váratlan kérdéseivel Köves igazi kulturális kincsesbányát hozott létre, ahol megtudhatjuk, hogy Juliette Binoche – aki Viberen beszélget Tarr Bélával – közvetlen ugyan, de egy pillanat alatt lehord egy egész csapat újságírót, Margaret Atwood elmeséli, hogy Gileádban ledarálhatnák-e a Meseország mindenkié című könyvet, de még azt is, hogyan született Vincent Cassel híres capoeira-jelenete az Ocean’s 12-ben.

Köves Gábor lenyűgöző érzékkel gyűjti be és rendezi sorba alanyai emlékeit, anekdotáit és nagyobb lélegzetvételű gondolatait a világ dolgairól, miközben lazán felteszi például Stellan Skarsgårdnak azt a kérdést, hogy pornóból mi a kedvence. (Válasz: „Nem nagyon nézek pornót, eléggé lefoglal az igazi szex. Nyolc gyerekem van. Ezt nem lehet úgy összehozni, ha az ember pornónézéssel és kézimunkával üti agyon az időt.”). Majdnem négyszáz oldal, de minden kultrajongónak kötelező darab.  Cz. F.

21. Század Kiadó,  384 oldal, 3990 forint

Bryan Caplan – Zach Weinersmith:  Szabad a pálya – Vajon mit mond a tudomány a bevándorlásról?

Egy ilyen című és témájú kötet magyarországi megjelenése önmagában is sokak szemében provokációnak számít, noha annak közgazdász és képregényrajzoló szerzőpárosa mindössze arra vállalkozott, hogy egy 250 oldalas képregényben hozzon fel érveket, tudományos magyarázatokat a nyitott határok előnyeiről. Mondhatnánk: vitára késztessen egy ilyen politikailag túlfűtött, rendkívül aktuális témáról.

Bryan Caplan szerint mindenesetre „Magyarország és a volt szovjet blokkhoz tartozó többi kelet-európai ország esetében, amelyek immár az EU-n belül vannak, a bevándorlás ellenzése hatalmas képmutatás”, hiszen, mint egy interjúban mondta, mi épphogy sokat profitálunk abból, hogy Nyugat-Európában dolgozhatunk. „Gondolom, sok nyugat-európai épp önökre panaszkodik, hogy nem akarnak magyarokat! Erre lehetne az a válasz, hogy aki ilyet mond, az hülyeséget beszél, s mi nem fogjuk elkövetni ugyanezt a hibát. A nyitott határoknak nem az a lényege, hogy merő jótékonyságból kellene beengedni az embereket. Még az alacsonyan képzett bevándorlók is rendszerint produktív tagjai a társadalomnak” – magyarázta a szerző az interjúban, és magyarázza a képregényben is.

Az ilyen témához szokatlan forma egyrészt arra jó, hogy leegyszerűsítve láttassa az amúgy elég bonyolult problémát, másrészt arra is, hogy kicsit eltávolítsa az olvasót a napi politikai dagonyától, a száraz közgazdasági tételektől, és a rózsaszín emberi jogi megközelítésektől egyaránt. Kétségtelenül a bevándorlás, a szabad határok pártján áll a kötet, de mindezt alaposan meg is indokolja. Mindenképp érdemes kézbe venni mindenkinek, aki nem egybites világmagyarázatokat vár el. Mondjuk nekik is készül mostanában egy kiadvány, hamarosan megérkezik mindenki postaládájába Magyarország kormánya feladóval. B. I.

Wunderlich Production, 248 oldal, 4500 forint

Yasmina Reza: Babilon

Majd ő maga elmegy, és megveszi a virágokat, mondta Mrs. Dalloway, pedig akkor még nem is sejtette, hogy az estély végén gyilkossági ügybe fog keveredni.

Ki gondolta volna, hogy a lélektani kérdéseket legtöbbször a felszín közelében kapirgáló Yasmina Reza megírja Virginia Woolf klasszikusának „krimiverzióját”? (Az idézőjelek persze nem véletlenek.) Reza sikeres, Magyarországon is sokat játszott színházi szerző, de igazán elismert – vagy pontosabban: a mélyebb, komolyabb műveket preferáló kritikusok által is nagyra tartott – drámából csak egyet írt, a Művészet címűt, amelyet a Katona József Színház is hosszú ideig műsoron tartott. És most magyarul is kiadták pár évvel korábbi regényét, a Babilont, amely egész másmilyen, mint amire a színháznézők számíthattak Rezától.

A Babilon egy éjszaka történetét meséli el, a Mrs. Dallowayhez hasonlóan egy estélyét, ahol minden megváltozik: az elbeszélő részesévé válik egy csúnya ügynek, a regény viszont nem a dolog praktikus vonatkozásaira koncentrál, inkább a szereplők asszociációira, apró lelki rezdüléseire, amelyekből egyszer-egyszer mégis kisülhet valami, ami a legkevésbé sem apró; a hétköznapi semmiségekre, amelyek mégis mindent képesek megváltoztatni. Ez a krimi fejben játszódik, és nincs benne semmi meglepő – ha csak az nem, hogy meglepetések és bombasztikusság nélkül is lehet gyilkosságról beszélni.

A Babilon lassú, már-már meditatív elbeszélés, olyannyira, hogy az olvasó hajlamos arra gondolni, talán nem is kell mindent szó szerint érteni: talán a gyilkosság nem más, mint egy metafora, mint valami olyannak a megtestesülése, ami a legtöbbekben megvan, elfojtásból, dühből, megalázottságból áll, és sosem vezet sehová, legfeljebb szomorúsághoz, depresszióhoz. A Babilon olyan krimi, amelyben valójában az élet a gyilkos. K. B.

Magvető Kiadó, 188 oldal, 3699 forint

Fehér Béla: Ördögcérna

„Lombos Győző filmrendező este súlyosan lerészegedett, nem emlékezett, mikor került ágyba, de másnap reggel legalább kiderült, kivel. Szöghajú, enyhén púpos nő horkolt mellette hason fekve.” Így kezdődik a legújabb Fehér Béla-regény, és pont úgy folytatódik, ahogy a többi, fergeteges, de kissé követhetetlen kalandokkal, a valóságos és a mitikus-mesés-ördögi világok egymásba kavarodásával, de mindezt valami olyan humoros és egyedi nyelvezettel elővezetve, hogy gyorsan idecitálhatjuk a letehetetlen jelzőt.

Az Ördögcérnában a nagy kavarodásban a filmforgatásból (a stáb a Zöldvendéglő című filmet forgatja, amely mellesleg Fehér Béla első regényének a címe volt) időnként a Nyugatosok társaságában találjuk magunkat, ahol a komondorhangú Krúdy Gyula, Babits mester, Zsiga bátya, Déziré, Bandy, a másik Gyula, a szegedi poéta, Szerbtóni váltja a világot, akik közé bekeveredik valahogy EP is.

Az akkori fogadós (a mostani, filmeseket vendégül látónak a nagyapja) nem különösebben szereti az irodalmi társaságot, egy ízben így fakad ki: „Hogy a papirosra körmölő, szuttyogó szőrpinájával kérkedő, cifraszűrben páváskodó szitabaszó fajtáját a birkaszomorító bánatos kutyafaszának, firkász urak, vagy ki a kórságnak méltóztatnak lenni, mert az ilyeneket nem földi anya szülte!”. Máskor meg egy helytörténeti nyomozásba kóvályog bele az olvasó vagy a péklapáton repdeső Puttó tűnik fel. Szóval, teljes a káosz, mint Lombos rendező fejében, az egyedüli bizonyosság a folyton feltűnő ördögszar és az a varázslatos, hol sikamlós, hol durva, de végig szellemes fehérbélai nyelvezet, amiért a rajongók – teljes joggal – vannak oda.  B. I.

Magvető Kiadó, 216 oldal, 3499 forint

Samantha Vérant: Sophie Valroux titkos francia receptiei

A dél-franciaországi életérzést és a gasztronómiai élményeket az irodalom eszközeivel összefűzni már-már klisének számít, de ez nem jelenti azt, hogy ebből a nyersanyagból ne lehetne magával ragadó könyvet összehozni, és ezt az akadályt a saját franciaországi tapasztalataiból inspirálódó amerikai Samantha Vérant-nak sikerül is megugrania. Főhősének, a címben is előtérbe tolt Sophie Valroux-nak nőként kell helytállnia egy Michelin-csillagos New York-i étterem séfjeként, ami még így a 21. században is gendernehezített pályának számít.

Hogy aztán a csúcsról bukjon egy nagyot, és építse újra magát és az életét az erre legalkalmasabb helyen: Dél-Franciaországban. A regény tisztelgés a főhős kitartása és rugalmassága előtt, de óda az élet gazdagságához is, amely csodálatosan burjánzik a francia tájban. Persze bármennyire gyönyörű is a környezet, Sophie nem spórolhatja meg a belső munkát, hogy megértse, mi miért történik vele.

Vérant könyvének a lapjairól szinte megelevenednek a színek, ízek és illatok, hiszen vétek lenne ezt nem megosztani az olvasóval, ha már a regény címe titkos francia receptekre utal. A „tökéletes nyári olvasmány” címért mindent megtesz a könyv. V. É.

Next21 Kiadó, 366 oldal, 4290 forint

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: