Gálvölgyi János: Én többszörös saját halott leszek
Most megjelent, sajátos „beszéltető könyvben” mesél egykori pályatársairól, a magyar színháztörténetről, a Heti Hetesről, Rodolfóról, Hofiról és még sok minden másról Gálvölgyi János, aki szerint a választások után végre eljött a megbékélés, hiszen mindenki fideszes lett az országban, továbbá parancsra kigyógyulunk az influenzából a belügyminiszter vezetésével. Elárulja azt is, mi a szép az öregkorban. Interjú.
hvg.hu: Korábban azt mondta, azért szeret beszélni régi pályatársairól, mert úgy érzi, ha kimondja a nevüket, akkor ők szinte megelevenednek. Ez volt a motivációja a most könyvben megjelent beszélgetés-sorozatnak is?
Gálvölgyi János: Szomorúan veszem időnként tudomásul, hogy a fiatal színészeknek fogalmuk sincs azokról a kollégákról, akikkel én még együtt álltam a színpadon. Úgy éreztem, kötelességem beszélni legalább azokról, akiket még én ismertem. Darvas Iván mondta, hogy egy színész addig él, amíg él az a néző, aki még emlékszik rá. A mi – ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom – művészetünk ma este itt a színpadon elszáll. És vannak, akikre emlékeznek, vannak, akikre nem. Próbáltam ebben a könyvben olyanokról is beszélni, akikre nem nagyon emlékeznek. Ez a kötet így tehát egy abszolút szubjektív színháztörténet.
hvg.hu: Egyrész színháztörténet, másrészt pedig Gálvölgyi János története.
G. J.: Igen. És ehhez kellett egy beszéltető társ, Kövesdi Péter. Ahhoz ugyanis, hogy az ember emlékezzen, az kell, hogy valaki megpiszkálja. Nem szoktam leülni magamban, és nagy monológokat mondani a múltról. A kötet tehát egy beszéltető könyv. Olyanoknak ajánlom, akiknek még vannak emlékei, akiket érdekel a színház, akik szeretik a színészeket. Én megmaradtam rajongó típusnak, ennek lenyomata a kötet. Van, aki egy autómárkáért rajong, van, aki a miniszterelnökért, én a színészekért, a művészetekért, meg a teljesítményt tudok rajongani.
hvg.hu: Amikor utoljára beszéltünk, akkor kezdődtek a próbái az első olyan darabnak, amelyben a Pintér Béla Társulattal játszik. Akkor azt mondta, nagyon izgul, hogy megfelel-e, elég jó lesz-e oda, hiszen Pintér Béla-rajongó. A Marshal Fifty-Six című darabot azóta már bemutatták, telt házakkal megy. Izgul még?
G. J.: Úgy érzem, a szakmai pályafutásomnak ez egyfajta megkoronázása. Féltem attól, nehogy valami csorba essen a Pintér Béla iránti rajongásomon, de most már túl vagyunk a harmincvalahanyadik előadáson. Fantasztikusan jó érzés bemenni, és nagyon tehetséges fiatal kollégákkal játszani. Ráadásul szerepelek a társulat még egy darabjában, a Kaisers TV, Ungarnban. Ja, és nagyon boldog vagyok, hogy a könyvre Pintér Béla írt ajánlót. Ezért már megérte kiadni.
hvg.hu: A Marshal Fifty-Six egy elég dühös darab, és nagyon konkrétan a mai magyar közállapotokról szól.
G. J.: Lehetne azt is, hogy az ember csendes apátiával nézi az országot, ahogy mi tettük az előző ötven évben, hogy hát, ez van. Ez a darab nem így tesz, görbetükröt tart az emberek elé. Közben újra túlvagyunk egy választáson. És azt látjuk, hogy visszatértünk abba, amibe az én korosztályom beleszületett. Véget ért a gyűlölködés! Megszűnt az, hogy te fideszes vagy, te MSZP-s, te meg DK-s. Egy párt van, és négyévente szavazunk a Hazafias Népfront valamelyik kiválóságra. De hát, erre van igény! Ezzel nem szabad vitatkozni. Bár azt nem tudom, mert matematikából mindig hülye voltam, hogy akkor ez a kétharmadnak a hány harmada, de az ország nagyobb része. Ők ezt akarják, és jól érzik magukat benne. Hallottam kora tavasszal olyan ostobaságokat, hogy kormányváltó hangulat van. De hol? Melyik kapu alatt van ez a kormányváltó hangulat? Én nem találkoztam vele.
hvg.hu: Most, hogy már sokadszor nyert a Fidesz, ráadásul meggyőző fölénnyel, ön szerint várható valamilyen konszolidáció? Például a kultúra, a színház területén elindulhat valami megbékélés?
G. J.: Nem. Miért indulna el? Nem vettem észre az elmúlt tizenvalahány évben, hogy akár egy apró gesztust tettek volna a másik irányba. De ez így van rendjén – az ő szempontjukból. Mindent meg kell tenni, hogy az övék legyen minden. És az övék is. Meg is döbbenek mindig, ha elmegyek a benzinkúton az újságos polchoz, hogy még van egy olyan napilap, és egy-két hetilap (igaz, ezek mindig le vannak takarva), amely nem feltétlenül a kormánypártiakhoz szól. Ha majd ezek a lapok is megszűnnek, akkor végre békében fogunk élni, véget ér a torzsalkodás, a gyűlölködés, szeretni fogjuk majd egymást. Kerényi Imre, aki nekem egyébként anno kitűnő igazgatóm volt, megmondta, hogy most mi jövünk. És ők jöttek, kész. Kellér Dezső, amikor azzal jöttek neki, hogy az öregkornak is meg vannak a szépségei, annyit kért, hogy „egyet tessék nekem mondani!”. Én tudok mondani egyet: engem ez már nem érdekel, ezzel az egésszel én nem tudok mit kezdeni.
hvg.hu: Ha már az idézeteknél tartunk. A könyvben idézi Kálmán Györgyöt, aki arra tanította önt, hogy „Kisfiam, egy nagy célod legyen a pályán… Hogy egy színház a saját halottjának tekintsen.” Ön több helyen játszik, de nem kötődik szorosan egy társulathoz sem.
G. J.: Az biztos, hogy egy temetés embertelen pénzbe kerül. És én már 30-40 évvel ezelőtt láttam síró özvegyeket, akik az igazgatókat kérlelték, hogy tekintse az elhunyt kollégát saját halottnak, hogy a színház fizesse ki a temetést. Ez ennyit jelent. Én nem vagyok társulati tag, de a XIII. kerület díszpolgára vagyok, Kossuth-díjas vagyok. Tehát én többszörös saját halott leszek. Én tehát már megóvtam a családomat ettől, be vagyok már jó előre fizetve erre a bulira. Fiatalon nagyon nevetségesnek tűnt, hogy saját halott, aztán rájöttem, hogy ez nem is vicces, ma meg már pláne nem. Úgyhogy, ez egy kifejezetten praktikus tanács volt Kálmán Györgytől.
hvg.hu: A színészi elismerésről volt az életében egy másik ilyen kulcsmondat is, ami a díjakkal volt kapcsolatos. Kazimir Károly mondta önnek, amikor fiatal színészként el volt keseredve, hogy nem kapott Jászai-díjat, hogy „nem Jászai-díjat kell nyerni, hanem Kabos Gyulának kell lenni”.
G. J.: Így van, igaza volt. Ma este itt a színházban senki nem tudja, nekem hány kitüntetésem van, nem is érdekel ez senkit. Lehet nekem Kossuth-díjam, Nobel-díjam, bármi, ma este valami olyat kell nyújtanom, ami tetszik a nézőknek. Nem fog persze mindenkinek tetszeni, de abban az sem befolyásolja őket, hogy van-e Jászai-díjam. Amikor fiatal színész voltam, gondoltam, azért kell díjat nyerni, mert az ki van írva a plakátokra, és attól az emberek elájulnak. Ma már plakátok sincsenek. Erre mondta a Kazimir nagyon bölcsen, hogy nem díj kell, hanem Kabosnak kell lenni. Vannak kollégáim, akik a mai napig, mielőtt jönnének a díjkiosztások, előtte két hónappal már nagybetegek lesznek, vagy kisbetegek, hogy megkapják a díjat. Ugye, a színészek temetésén, ilyen díszpárnákon viszik ki a kitüntetéseit, ahogy régen a főelvtársaknak is vitték. Erre mondta Hofi, hogy „nem mindegy, hogy a halála után hány párnát hoznak?” Akkor már mindegy, csak amíg az ember él, addig jól esik, ha megsimogatják a fejét. De ma már egy ilyen kitüntetés-ügy három napig tart. A kollégák nagy részét, mondjuk akkor megüti a guta, amikor nem ők kapják.
hvg.hu: Ma azért mintha felértékelődnének a kitüntetések, hiszen a hatalomhoz közeli, pozícióba került embereket gyorsan kitüntetik, hogy ezzel igazolják a szakmai teljesítményüket.
G. J.: És akkor ez felértékeli a díjakat? Nem hinném. Maradjunk annyiban, amit Makláry Zoltán mondott: a díjakat azok kapják, akiknek adják. Régen, mondjuk a szövőnők is kaphattak Kossuth-díjat.
hvg.hu: A kötet egyik fejezetében kijelenti, hogy a kabaré mint műfaj, halott. Az emberek ma már nem érdeklődnének ezért?
G. J.: Hogy az embereket mi érdekli, az senkit nem érdekel. Az embereket érdekelné az oktatás, az egészségügy, de úgy látom, mást ez nem nagyon érdekel. Most a belügyminiszter fogja irányítani az egészségügyet. Eddig az volt, hogy ha valaki betartja a tízparancsolatot, akkor meggyógyul a lúdtalpa. Most úgy látszik, valami parancsszóra majd elmúlik az influenzája. A kabaréra lehet, hogy lenne igény, de megszűnt. Lehetett szeretni vagy nem szeretni és cikizni, de a Sas-kabaré volt az utolsó klasszikus kabaré. Most vannak a stand uposok, akik között van is egy kitűnő tehetség, a Bödőcs. De kabaré már nincs. Lehet, hogy írók nincsenek már, mert aki le tudott írni három mondatot egy poénnal, az elment stand uposnak. De lehet, hogy kutyát nem érdekelne, ha lenne. Az biztos, hogy a klasszikus kabaréhoz valakik kellenek. Egyéniségek kellenek. A Vidám Színpadnak is akkor lett vége, amikor a három K (Kabos, Kazal, Kibédi) elszerződött az égi társulathoz.
hvg.hu: Egy külön fejezet szól a könyvben a haknikról is. Azt állítja, az egy nagyon kemény műfaj, és nem szabadna lebecsülni.
G. J.: Ma olvastam a lapokban – csak hogy illusztráljam, mennyit fejlődött a kultúra meg az oktatás az utóbbi évtizedekben –, hogy mulatós zenészek elmennek haknizni, és félmillió forintért énekelnek playbackre négy dalt. Most erre van igény. Régen arra volt igény, hogy kapjanak az emberek egy műsort verssel, bűvésszel, táncdalénekessel. Hogy lássák azokat, akiket este láttak a televízióban. Én olyanokkal léphettem föl, akikről írok a könyvben is, akik valakik voltak.
hvg.hu: Arról is szó van a kötetben, hogy minden színész mástól lopkodja össze saját magát. Ön kiktől?
G. J.: Az alappéldám erre Chaplin. Egy idősebb kollégájának volt egy fura járása. Egy másiknak volt egy sétapálcája, a harmadiknak volt egy olyan, jellegzetes bajsza, egy keménykalapja. Ő csak összerakta ezeket. De úgy, hogy a végeredmény már Chaplin lett. A múltkor egyébként meghívtak egy beszélgetésre bankigazgatókhoz, ahol ezt a Chaplin példát szintén elmondtam. A végén az egyik bankvezető összefoglalta, mit hallott: azt állítom, hogy lehet lopni. Mondtam, hogy uram, ez magára nem vonatkozik, csak a színészekre. Hogy én kikből merítkeztem, azt nem tudom pontosan megmondani. Van, akitől egy gesztust, egy mozdulatot loptam nyilván. Márkus László színpadi megjelenése biztosan hatott rám. Meghajolni viszont Rátonyitól tanultam meg. De nem analizálja így magát az ember, mert vagy beépültek már ezek az elcsent dolgok, vagy nem. Akkor van baj, ha ezekből nem lesz Gálvölgyi. Mert össze lehet lopkodni bármit, ha az nem épül be hitelesen, akkor megette a fene.
hvg.hu: Komolyan foglalkoztatta egy időben, hogy bohóc lesz.
G. J.: Nagyon tetszettek nekem a bohócok. Főleg a külsőségek miatt. Ahogy gyerekkoromban az, hogy mit jelent színésznek lenni: azt jelentette, hogy megy a bácsi az utcán, megismerik őt, szép ruhája van, nem olyan szürke, mint a többi bácsi. A bohóc számomra csoda volt, a maszk, meg hogy nevetnek rajta. Hogy hogy jut el odáig valaki, hogy nevessek rajta, azt nem tudtam, persze. És amikor nem vettek fel a főiskolára, akkor családi kapcsolatok révén – apósom Rodolfó volt – fölmerült, hogy a cirkuszba kerülök. Érdekelt ez a világ, mert sokkal tisztább műfajnak tartom, mint a színházat. Ha ma este itt megnéznek engem, akkor mondhatják, hogy hát, nem tetszett vagy nem tetszett a Gálvölgyi, de ha artista műsor lenne és ugranék egy tripla szaltót, azon nem lehetne vitatkozni. Az nem annyira szubjektív műfaj, mint a színészet.
hvg.hu: Nagyon bölcs gondolatnak tartja ma is, hogy egyszer rájött: színészként sem kell az, hogy mindenki szeresse.
G. J.: Amikor már szerepeltem a televízióban, anyukám mondta, hogy „látod, kisfiam, téged mindenki szeret”. Én viszont mondtam neki, hogy biztosan nem így van, nem szeret mindenki. Hiú ábránd, hogy az embert mindenki szeresse. Rólam már minden le van utálva, kivéve a munkát, azt még nem utálta le senki rólam. Hernádi Juci állapította meg a Heti Hetessel kapcsolatban: az a műsor arra volt jó, hogy aki nem tudta megfogalmazni addig, miért utál bennünket, az onnantól tudta mondani, hogy azért nem szeret, mert ilyen meg olyan dolgokat mondtunk. Végre, az emberek be tudtak minket skatulyázni. De összességében azt gondolom, talán többen szeretnek, mint amennyien utálnak. Már csak azért is, mert gondolom, ahol ki van írva a nevem, csak nem olyan perverz, mazochisták az emberek, hogy eljönnek megnézni, ha közben gyűlölnek.
hvg.hu: Van olyan, amit a pályafutásából ki tud emelni: mi volt a legkiugróbb sikere és kudarca?
G. J.: Sok kudarc volt az életemben, de ezeket nem szabad pátyolgatni, dédelgetni. Olyan kudarcaim is voltak, amik nem voltak látványosak. Nekem az is kudarc, ha ma este úgy megyek haza, hogy úgy érzem, talán nem voltam elég jó. És hogy mi volt a siker? Hogy itt ülünk és beszélgetünk. Az 1968-as Ki mit tud? óta vagyok a pályán, és most beszélgetünk egy megjelenő könyvről, meg egyáltalán, eljött, és tudja, ki vagyok, név szerint engem keresett. Ez önmagában siker. Több mint 50 év a pályán. Ennél többet mit akarnék? Amikor nősültem, valaki azt monda, nem csak Gál hegyek, hanem Gál völgyek is vannak. Számomra tényleg az egyik ilyen Gál hegy az, hogy így a pályám végén eljutottam Pintér Béláig. Ez egy nagy visszaigazolás számomra. De egyébként sincs okom panaszkodni. Molnár Ferenc Ibolya című darabjának címszereplője mondja, hogy „miért akarják, hogy jobban játsszak, mint ahogy tudok?”. Én így tudtam játszani, ezt tudtam összehozni, nekem ennyire futotta. Úgy érzem, hogy ennyi volt bennem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy idáig eljutottam.
hvg.hu: Ez nagyon múlt időnek hangzik, miközben most is egy színházban vagyunk, este pedig előadása van. A közeljövőben milyen tervei vannak, hol lesz látható?
G.J.: Hála Istennek, nagyon sokat dolgozom. Játszom a már említett két Pintér Béla-darabban, a Rózsavölgyiben a Végszóban, az Orlai produkció keretében a Hárman a padon-ban, amivel vidékre is járunk, és közben forgatjuk a Keresztanyut.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
