A Budaörsi Latinovits színház a Beszélnünk kell Kevinről című, súlyos témájú regény színházi adaptációján bármilyen furcsa, olykor még nevetni is lehet. Természetesen csak kínunkban, mert a végén úgyis mindenki zokog. Lionel Shriver 2003-ban írt műve húsz évvel később, az érzékenyítés virágkorában máshogy aktuális, de a megunhatatlan vitatémát tárgyalja: miről tehet az anya, ha a gyereke pszichopata?
Mindenki hibás. Még én is a nézőtéren. Tucatnyi elrontott szituáció eszembe jut a 110 perces előadás alatt, amit ugyanúgy, vagy még rosszabbul kezeltem anyaként, mint Kevin anyja, Eva (szerepében Hartai Petra és Pelsőczy Réka). Minden anya tud ilyet, akár egy nehezebb reggeli rutin közben, kivéve a bezzeganyák, de ők is csak azért, mert letagadják, vagy találnak rajtam valami kivetnivalót és az offenzívával palástolják saját elégtelenségüket.
Eva nem bűntelen, hisz sosem volt az. Nomen est omen. Vannak nála sokkal bűnösebbek Kevin (szerepében Fröhlich Kristóf) életében, mégis az anya fog vezekelni, ahogy én is. Kevin, a tömeggyilkos gyerek, az anyai primer szégyenünk.
Kevinre tökéletesen passzol a narancssárga kezeslábas, az amerikai elítéltek kötelező hacukája, belenő születésétől kezdve. De a színpadon még sok más szereplőn is megjelenik ez a szín, Eva is narancssárga overálban jelenik meg, csak üzletasszonyi mivoltára utaló blézerje árnyalja, hisz abban a szerepben legalább sikeres. Kevin apjának, Franklinnak (Böröndi Bence és Ilyés Róbert) kabátja is narancsszínű, csak Celia, a kedves, kegyetlen bátyjáért is rajongó húg marad habos-babos rózsaszínben. Hisz ő ártatlan, nem tehet semmiről, talán csak arról, hogy megtapadt anyja 45 éves méhében, ami ritka, nem is biztos, hogy egészséges, Eváék esetében pedig egyenesen végzetes.
A Kevin kegyetlenségét és érzéketlenségét bemutató életesemények egyre baljóslatúbban lökik arra a fiút, hogy iskolai tömeggyilkos legyen (az a tipikus amerikai, akikből évente van 2-3). Épp az anya az, aki felismerte, hogy Kevinnel baj lesz és próbált figyelmeztetni. Mi akkor a bűne? Saját keménysége, érzéketlensége, őszintén vállalt szeretetlensége fia iránt? Vagy az, hogy túl lágy volt, és a nem állt bele abba a felismerésbe, hogy Kevin még sokkal több ember életét fogja tönkre tenni, mint szűk családjáét?
Vajon Kevin ki, vagy mi miatt vált tömeggyilkossá, muszáj-e valaki mást, kis mást, mint az anyát hibáztatni? Nem elegendő-e neki a gyerek születésének – vagy fogantatásának – pillanatától fennálló állandó, folytonos lelkiismeretfurdalás, hogy valamit úgyis elront az anya, bárhogy is áll neki a gyereknevelésnek?
2003, azaz az eredeti Lionel Shriver-mű megjelenése óta az anyakép némileg alakult, húsz évvel később már mindenféle anyai szerepet aposztrofálunk valahogy, a sz@ranya például már ugyanolyan terminus technicus, mint a helikopter- vagy a fűnyíróanya. A gyermek mint autonóm lény legenyhébb, átlagostól eltérő viselkedése miatt ott a nevelési tanácsadó, vagy a barátunk, a Google, vagy a facebookos anyacsoportok, melyek segítségével diagnosztizálhatjuk akár a Kevin-féle viselkedésbeli anomáliákat. Kevin produkál például autisztikus és ADHD-s tüneteket, szocio- és végül pszichopata viselkedést? Többet tehetünk, mint Eva és Franklin? Mert azért, ha már szülői felelősséget kutatjuk, akkor az apát se felejtsük el.
És vajon, ha egy Kevin kiszabadul a börtönből – mármint a fizikaiból, és újra szabadon jár-kel, akkor mi jöhet még, és ki (nem) fogja megakadályozni?
Berzsenyi Bellaagh Ádám remek rendezése ennél még jóval több kérdést vethet fel a nézőben. Külön dicséretet érdemel a jelmeztervező Pető Kata és a díszletért, illetve a világításért felelős Sokorai Attila, a színpadkép ugyanis csak látszólagos minimalista, a karaktereket és az élethelyzeteket kibontja, a jellemeket elmélyíti és többletértelmet ad, ahogy az arcokon vetődő árnyékok szörnyszerű, elgyötört, vagy szenvtelen megvilágításba kerülnek, vagy ahogy az előadás végére a magassarkújától megválik a főszereplő.
A szünet nélküli 110 percet dramaturgiailag talán lehetett volna kissé feszesebbre venni, mert a döbbenetes végkifejlet előtt a néző belefáradhat az anyai bűntudat egyértelműsítésébe és Kevin elfajzásának tárgyalásába. Az idősíkokat viszont szépen, olykor bravúrosan átívelő és azzal játszadozó feszült monológot (a levélregény formáját megtartva) üdítő kiszólásokkal oldja a vezeklő (Pelsőczy) Eva. Sőt, néha nem csak régi énjével, az anyaságba belecsöppenő Evával (Hartai) vagy a két Franklinnel alakul ki dialógus, hanem a közönséggel is, mindez olyan könnyed módon, mindenféle affektálás és műviség nélkül, ami pár pillanatra elfeledteti azt a tehetetlen rettegést is, amit a mű nem tárgyal: csak nehogy valaha egy Kevin kerüljön a közelünkbe.
Fél évig 5-6 ember volt kíváncsi a kertészeti tanácsaira, ma már közel kétszázezres követő tábora van Szomoru Miklós „Egy kertész kertje Pilisszentkereszten” blogjának. A kertészmérnök szerint, aki brit mintára magánkert-látogatásokat is szervez, nem kell heti 8 óránál többet dolgozni azért, hogy bárkinek virágzó oázássá váljon a kertje. Erre a legjobb példa virágpompában úszó birodalma.
Lehetséges forgatókönyvek.
Súlyos betegség Romániában azonosított juhhimlő, amely gazdasági károkat is okozhat.
Diego ügyvezetőjével beszélgettünk.
Furcsa részeletek derültek ki a HUN-REN Irányító Testületének üléséről. Miért szavaz valaki igennel az átalakításra, ha aztán lemond?
