Bridget Jonest azért szerettük meg, mert kövér volt, nem tudott mértéket tartani, sikertelen volt úgy a munkájában, mint a magánéletében, és mindezt végtelenül szórakoztató öniróniával és bájos humorral tette – velünk szemben, akik önsajnálattal nyalogatjuk a sebeinket. Bebizonyította, hogy nem csak a plasztikdobozba csomagolható 90-60-90-es testek és szerelmi történeteik kötik le a nézőt és olvasót.

Amikor a sok önelégült házaspár feltette a Kérdést, hogy "Miért van annyi egyedülálló harmincas nő, Bridget?", akkor az beindította a szingli-vitát. Lehetett hosszasan elmélkedni rajta, hogy szinglinek lenni életmód-e, vagy éppen divat. De talán egyszerűen csak rájöttünk, hogy mióta a házasság nem kötelesség, jobban kitűnik, mennyire kamu ez az androgün mítosz, és hogy veszettül felesleges keresnünk a másik felünket. Nem lehet mindenkinek párja, valahogy úgy, mint a mosógépből kiszedett zoknik esetében. A tökéletes, mesébe illő, bár átgondolatlan barkóméretű Mark Darcy – akinek olvasott tekintetétől is elolvadnak a nők, a Colin Firth által megtestesített verziót pedig a tévéképernyőn át simogatják –, elringatott minket, és elfeledtette velünk, hogy a boldogsághoz vezető út olyan forró macskakövekkel van kirakva, hogy talán jobb neki sem indulni, mert a tűsarok úgyis beszorul közéjük.

AFP

A jogász anyám, észlelve rajtam a rémisztő szingli-tüneteket, megkongatta a vészharangokat, hogy ha az egyetem alatt mindenkire ráunok, legközelebb csak a negyvenes korban bekövetkező elkerülhetetlen váláshullám alatt lesz lehetőségem elköteleződni. Ez világossá tette, hogy olyan ez a túldramatizált húspiac, mint a second hand shop. És oda se jó bálabontás után két nappal érkezni. Most visszakerültünk a védtelen valóságba, nyakig merülhetünk a viselt ruhák közé keveredett még címkés holmik után kutatva. Most tudna Bridget igazán mondani valami. Ötvenegy évesen, túlsúlyosan, két gyerekkel, munka és Mark Darcy nélkül. Innen szép nyerni. Habár a Bridget által abba a korosztályba soroltak közé tartozom, amelyikben „még a nők vannak fölényben, mert szinte mindenki meg akarja őket ízlelni, és ez nagy hatalmat ad nekik”, jól összerakott figuráján át könnyen megérthetőek a családi átokszerűen egyedülálló idősebb nőrokonaim, és rajtuk keresztül a – itt most minden tisztességes Hellinger-terapeuta a szívéhez kap - jövőbeni önmagam.

Fielding megpendíti ugyan a magányos-gyerekes nehézségek üveghangjait, de valójában nem hagyja őket sokáig zengeni. Nem hiba ez feltétlenül, mivel nem esik a PS: I Love You giccses gyászának csapdájába. A valóban megrendítő elemeket – mint amikor Bridget a fiában a férjét hallja meg – egy önszemberöhögős önmarcangolással gyorsan feloldja. Hogyan kell legyőzni a gyászt, miközben egyik kezeddel tetűfésűvel fésülöd a gyereket, a másikkal a betintázott barátaidat mosod fel, a harmadik pedig ráragadt az telefonod billentyűzetére? Amikor a saját öregségednél is nehezebb megküzdeni az egyre bonyolultabb esetté váló anyád öregségével, és a gyerekeid – meg a babysitter – rémisztő fiatalságával.

A központi kérdés pedig az ideális, illetve inkább a nagyon nem ideális korkülönbség. Már persze, ha az ember nem akar a Skyfall finálé Judi Denchére és Daniel Craigjére hasonlítani. Bridget sikerrel, értem ezalatt, hogy sok gyantával és kevesebb éjjel zabált reszelt sajttal, viszont túl sok egység alkohollal, visszatér ugyan a húspiacra, de mérsékeltebb mennyiségű leírt fing és hányás nélkül is érthető lenne a kálváriája.

Fielding azonban többször újrahasznosítja saját korábbi ötleteit. Míg a harmincas Bridget még az asztali gépről, munkahelyi levelezésben váltott forrón csipkedős üzeneteket a Mr. Rosszfiú főnökével, addig az ötvenes Bridget, lépést tartva a korral, okostelóról a Twitteren flörtöl hevesen a Mr. Éppen Aktuálissal. De ezalatt a képzeletbeli húsz év alatt már megkopott a szexi, élces hangja, blőd lesz, és helyenként egyszerűen közönséges.

Ahogy valószínűleg kapcsolatra vágyó felnőtt embereket sem szórakoztat valójában a kamurandiprofilok gyártása, ha csak nem újságírók. A szöveg egészére jellemző a túlzás és a túlírás, habár általában Bridget régi humora és iróniája elfeledteti ezeket a félresiklásokat. Egy túl szűk csőnadrághoz hasonlóan a jól bevált Büszkeség és balítélet klisét sem tudja levedleni magáról a könyv, habár a bugyutácska második rész után biztatóbb ez a már elfogadott recept.

AFP

Hiába halt meg Mark Darcy, nem kell félnünk attól, hogy Bridget nem veti le a gyászkendőt, és magányosan hal meg egy borospoharat szorongatva. A történet végül nem vállalja fel, hogy a Mark Darcy halálával beütő krachban szembenézzen saját eltúlzott ideáljainkkal – ahogy, szitokszóval, a chicklit általában hanyagolja ezt a felelősséget –, és végül csak elringat bennünket. Talán nem is olyan nagy baj, hogy reményt ébreszt, mint Bridget önsegítő könyvei, amiket egy hónapig jegyzetel, hogy felállítsa a randizás törvénykönyvét.

Egy irodalom-tanárnőm egyszer úgyis azzal kergetett ki a világból, hogy az 1984-et talán mégsem kellett volna elolvasnunk, mert nem ad reményt. És van benne valami. Anyegin Tatjánájának anyja is romantikus regényeket őriz a párnája alatt, miközben rideg házasságában férje mellett nyugovóra hajtja a fejét.