Már tegnap éjjel azon gondolkodtam, hogy miként alakult volna a német-brazil meccs, ha nők játsszák. Arra jutottam, hogy akkor 5 gólnál leállították volna magukat, és Neuer”in” észrevétlenül beengedett volna a braziloknak 2 gólt második félidős helyzetekből. Akkor az egy saját góljukkal csak 5:3-ra vesztettek volna, és mindenki boldog, nem csak a németek. A kisfiú a lelátón pedig nem sírt volna olyan szívszaggatóan, hogy 18-as karikát kívánt volna az ember az egész mérkőzésre.

De a foci nem női sport és nem a könyörületről szól, milyen borzasztó is lenne, ha a focisták lelkiznének. Ezért is sajnálják le a női focit. Az puhány lett volna, ez meg így tökös. Másnap reggel 6:40-kor az angyalföldi közértben minden betérőt azzal fogad a pénztáros lány, hogy hát: látta??? nem látta??? az nem lehet? Ezt látni kellett! A Facebookot éjjel óta ellepték mindenféle mémek, a rádióban megsemmisítő, megalázó, kolosszális, példátlan, történelmi vereségről szól minden, ami sárga-kék és szambázik.

Egy másik helyen ezen a reggelen szóba sem került a meccs. A Parlamentre néző kávézóban nők gyűltek össze, jó húszan, szigorúan business lookban. Az egyik oldalon öt már sikeres, befutott női vezető, a másik oldalon olyanok, akiket érdekelné, hogyan lehet azzá válni. Két férfi volt a körben, az egyik a moderátor, a másik egy újságíró, aki még lelépett a sajtótájékoztató alatt.

Balról jobbra: Király Júlia, Ertsey Katalin, Danks Emese, Bánki Anita, Liptay Gabriella

Túry Gergely

A kérdés: a női vezetőket hogyan kellene mentorálni, hogy egyáltalán legyenek? A hogyanra pedig a válasz: kell alapítani egy céget, híres, önmagukat szívesen kirakatba rakó női vezetőkkel, akik majd megmondják. A Capilano Women tehát ezentúl tárt karokkal várja azokat, akik kapnak ugyan lehetőséget a menedzsmenttől, de elbizonytalanodnak „nőként” a hatalmas kihívás előtt.

Ertsey Katalin, a nevezett Capilano tulajdonos ügyvezetője, volt országgyűlési képviselő, üzleti etika és gender szakértő így képzeli a szép új világot. Bár ő háttal ült az Országháznak – ahova a harmadik Orbán-kormány megalakulása óta még kevesebb nő jutott be, miniszterek között például egy sincs. A politikai vezetők szerint ez így van rendjén, mert "a férfi legyen férfi, a nő meg legyen nő". Ami a vezetéssel állítólag nem fér össze, ezt pedig nem csak a hazai vezetőink gondolják így, hanem a vezetettek is: a Gemius-felmérés szerint ugyanis az beosztottak 50 százaléka nem szeretné, ha nő lenne a főnökük.

Nem baj, mert az EU-tagállamként, ha minden jól megy, kényszerítve leszünk rá. Már „a küszöbön áll, hogy nőket kötelező legyen a cégek igazgatótanácsába választani, és a közélet is hangos attól, hogy több felkészült nő szükséges a döntéshozók közé” – ezzel reklámozzák az új vállalkozást, mely a hvg.hu kérdésére „nem olcsón” fogja ellátni jó tanácsokkal a jelentkezőket. Az egyedileg megszabott árért rendelnek majd a lelkes, de elbizonytalanodó, a macsók álal előszeretettel „emancipuncinak” nevezett nőhöz egyet a vezető mentorok közül, akik között ott van Ertseyn kívül Bánki Anita, a Heti Válasz marketingvezetője, Danks Emese, az Erste Bank volt PR vezetője, a UNICEF Magyar Bizottság Alapítvány ügyvezető igazgatója, Király Júlia, az MNB volt alelnöke, a KBC Group igazgatósági tagja, és Liptay Gabriella, a Libri csoport és a Magyar Telekom volt kommunikációs vezetője, a LibriShopline többségi tulajdonosának portfólióigazgatója.

Egy bibi van: a nem olcsó azt jelenti, hogy magánemberként vélhetőleg semelyik feltörekvő nő nem fogja tudni megengedni magának a minimum 10 ülésből álló csomagot, ezért a Capilano azt szeretné, hogy a vállalatok rendeljék ki hozzájuk a 2-es személyi számmal kezdődő vezetőpalántáikat, akiknek esetleg „túl nagy a kabát”.

Mentornők és érdeklődők

Túry Gergely

Némi zavar keletkezett az - egyelőre - elitklubba vágyó érdeklődő nők között: ha engem kineveznek vezetőnek, akkor miért költenének arra, hogy kiképezzenek rá? Vezetői szinten ugyanis elég ciki, ha kiderül, hogy lötyög a textil. Nem ciki, szögezi le a mentorcsapat, és pont ez a baj a nőkkel: nem hiszik el, hogy segítséget kérhetnek.

De van még más baj is velük: például, hogy nincs bennük elég versenyszellem, ezért eleve nem is annyira vágynak arra, hogy vezetők legyenek. És ez nem csak magyar igazság. Sheryl Sandbergnek, a világ egyik legbefolyásosabb női vezetőjének - a Facebook második emberének - Dobd be magad! című könyvében, az első három fejezet csak arról szól, hogy milyen nehéz a nőknek magukról elhinni, hogy többre képesek, míg a fiúk még akkor is elhiszik, ha nem így van.

Erre lenne megoldás a kvóta. De ez egyesek szerint kényszeres és igazságtalan, ezért rossz, mások szerint nincs más választás, ha fel szeretnénk tornázni a női vezetők arányát a mostani szégyenletes 9 százalékról legalább 20-ra (a skandináv, ragyogóan teljesítő országokban ez 40-50), mert nemár, hogy a fele-fele nemi arányú társadalmunkban a tehetséges, vezetésre termett nő kevesebb mint 10 százalék.

Ez valóban nem reális, főleg, ha az iskolapadokat nézzük. Ám a nők summa cum laudéja és az igazgatói szék között valahol lemorzsolódik a nagyja. Ennek az egyik oka persze, hogy elmennek szülni, a másik, viszonylag igazsgátalan ok, hogy attól tartanak a főnökök, hogy majd elmennek, és ezért nem is nyomják őket. Csak épp félő, hogy ez ugyanannyi férfit érdekel arányaiban, mint ez a sajtótájékoztató: kevesebb mint tíz százalékot. Ez volt a másik ellenvetés a hallgatóságból: azok a vállalatok, akik nem nyitottak a női vezetőkre, eleve nem is fognak érdeklődni egy ilyen szolgáltatás iránt, és a kormányalakítás óta kiderült, hogy a kabinetünk is ezzel a macsó habitussal mutat példát.

Ahol viszont nem is téma az esélyegyenlőség, hanem adott, ott meg már nincs szükség mentorálásra, vagy az új kifejezéssel stewardshipre, mert a hangzatos címkék mögött egy sokkal természetesebb és spontánabb folyamat megy végbe, mint ahogy azt szeretik/szeretnék eladni. Sandberg is leírja: van aki segíti, és van aki akadályozza az embert a karrierje során, és van hogy valakiben mentort látunk, de nem tud/akar segíteni, más viszont úgy vesz a szárnyai alá, hogy észrevétlenül mi is szárnyalni kezdünk.

Ezt alátámasztották a vezető mentoroknak kikiáltott nők közül is többen, akik már a rendszerváltás környékén megtalálták az utat felfelé. És amikor rákérdezett a moderátor, hogy hogy csinálták, többen úgy kezdték a mondókájukat, hogy "hát nekem szerencsém volt", miközben azért követtek el bőven hibákat is. Mintha Ertsey és társai a nem olcsóért azt ígérnék, hogy cserébe sem szerencse nem kell majd, sem hibázni nem fognak a mentoráltak. Kecsegtető. De a másik bibi: eddig bárki sikerest megkérdeztek a sikerről, ezt a kettőt nevezték meg a titokként.

Iliás Katalin

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!