hvg.hu: Általában két kicsi gyerek mellett gyerekszakácskönyvet, gyereknevelési tanácsadó könyvet, túlélőkönyvet írnak a nők, vagy legalább ráfekszenek a gyerekművészetek témájára. Ön miért írt az esküvőről ahelyett, hogy mondjuk, egy gyerekvers-antológiát szerkesztett volna?

Harmath Artemisz: Egyrészt a könyv ötlete nagyon régi, a lánybúcsú-szervezésből indult. Nyilván ez egy korábbi időszaka az életemnek, s aztán a tapasztalatokkal szélesedett a témakör. Másrészt jó volt a pelenkás időszak alatt nosztalgiázni a jóval szabadabb élet minőségi idejéről.

hvg.hu: A lánybúcsúja olyan emlékezetes volt, hogy megért volna egy könyvet?

H. A.: Korábban sokan kértek föl a lánybúcsújuk szervezésére, rögtön láttam, hogy ebben a témakörben nem létezik magyarul hozzáférhető szakirodalom. Ezért is kezdtem összegyűjteni a tudnivalókat, hogy milyen stílusokban lehet gondolkodni, hogyan lehet elindulni egyáltalán, milyen szempontokat érdemes figyelembe venni. Ez is egy olyan ünnep, amit kár kihagyni. Ha már készülődünk a házasságra, akkor érdemes a lépcsőfokokat bejárni; együtt örülni egyszer a lányokkal, asszonyokkal, együtt örülni a násznéppel, aztán a nászúton a férjjel. Ezeket az ünnepeinket, amelyek egyébként életszakaszokon átvezető rítusaink is, érdemes úgy megülni, hogy előtte átgondoljuk, hogy mi is a lényegük, és abból nekünk mi az a legfontosabb momentum, amit szeretnénk átélni.

Zsoldos Alexandra

hvg.hu: Önnek sikerült ezeket az ünnepeket úgy megélni, hogy abból legyen mit továbbadni?

H. A.: Volt olyan ünnep, amit maradéktalanul és nagyon, és volt olyan része, amit éppen azért nem, mert nem gondoltam át előtte, mit jelent számomra. Az embernek nincs is ilyenkor elég ideje és ritka, hogy tapasztalata van. A könyvem éppen ezért egy beszélgetőkönyv is szeretne lenni, hogy az olvasó, a lány, vagy menyasszony, aki készülődik, ne maradjon ebben a folyamatban magára. Ez egy mankó, hogy mindenki rátaláljon arra, ami neki számít. Mindenkinek más áll a lista élén, s más az, ami elhanyagolható, de mindenki kaphat olyan szempontokat, amelyek tényleg nem jutottak volna elsőre eszébe. Olyan ötleteket, amelyek nem csak az én fejemből pattantak ki, hanem sokunk élményéből szűrődtek le.

hvg.hu: Ön melyik életfordulótól félt leginkább?

H. A.: Az esküvő egy rettenetesen összetett, rengeteg szempontot megmozgató, rendkívül érdekes folyamat és esemény (majdnem azt mondtam, hogy intézmény, merthogy iparág is épül rá). És tény is, mert ugye jogi oldala is van. Természetesen van egy buli része: a lakodalom. Na, ezen például sokat gondolkodtunk a férjemmel (Térey János – a szerk.), hogy hogyan lenne érdemes megülni, hogy ne csak mi, hanem a vendégeink is jól érezzék magukat. Volt egy pont, amikor úgy tűnt, nem lesz esküvő, mert amíg én ökörsütéssel, egy rét közepére terveztem ezt, János egy kávéházat vizionált.

hvg.hu: Melyik lett végül?

H. A.: Egyik sem, és mindegyik. Volt szeretetvendégség a szertartás után a templomkertben, és egy szűk körű éttermi vacsora is.

hvg.hu: Akkor most úgy gondol vissza az ökörsütésre, hogy de jó lett volna?

H. A.: Nem. Annyira a sajátja az embernek az esküvője, a párjával közös alkotás, hogy amit előzetesen elképzelt, menetközben mellékessé tud válni. És nagyrészt kegyelem, hogy hogyan sikerül, mert vannak előreláthatatlan dolgok. Jó, ha megszeretjük már előre a gondolatot: nem létezik a tökéletesség. A lagzit én fergetegesebbnek éltem meg, mint János. Már felöntöttünk a garatra, legalábbis a kedves férj, és a tánc közben már padlót is fogtunk, tehát részemről megvolt minden.

Zsoldos Alexandra

hvg.hu: Volt, amit a saját esküvőjükkel kapcsolatban utólag átértékelt?

H. A.: A fényképezést huszadrangú momentumnak gondoltam, pedig nem az. Annak ellenére, hogy egy évvel korábban kezdtem el a szervezést, s nem kellett idegeskednem, végig élveztem az egészet, mégsem jutott minden szempont eszembe. Pedig fellapoztam a vonatkozó magazinok tanácsait, de így is volt, amit nem vettem komolyan, mert nekem az esküvői torta nem számít, a fotós nem számít, stb., de be kellett látnom utólag, hogy sok-sok apróságnak tűnő részlet van, ami fontos az egész szempontjából, vagy ami utólag lesz fontos. Ezeket az apróságokat persze ésszerű egy cél alá kell rendelni, ami szerintem nem más, mint a közös öröm, hogy ennek az egyáltalán nem könnyű útnak egy szakaszát sikerült megtennünk.

hvg.hu: Nagyon sokan úgy gondolják, hogy az esküvő egyáltalán nem a párról szól. Ön is így látja, vagy pont azért harcol, hogy többen lássák ezt egy kicsit máshogy?

H. A.: Nem így látom, bár nagyon nőközpontú a könyvem, kifejezetten nőknek szól, és szinte a vőlegény egy mellékes elemnek tűnik. De ez nem így van. Pont azt segítek női szempontból átgondolni, hogyan lehet közös az élmény. Először az embernek magában kell tűnődnie egy s más kérdésről, hogy aztán ebből egy közös gondolkodás lehessen. Letisztultabb véleménnyel és vágyakkal lehessen megbeszélni, hogy mi a közös cél.

hvg.hu: Ön szerint a nők, vagy a férfiak félnek jobban a házasságtól?

H. A.: Biztos, hogy a férfiak.

hvg.hu: Miért?

H. A.: A szakirodalom véleményét tudom mondani; az egyik a rossz családi minta, a másik a kényelmes életmód, amit ugye, föl kell adni, vagy amiről azt gondolják, hogy teljes mértékben föl kell adni. A harmadik ok, hogy szerintem nagyon könnyen elérhető manapság a férfiak számára a nő, nem kell úgy megküzdeni érte, mint évtizedekkel korábban. Manapság a lehetőségek szinte korlátlanok, nehéz kiválasztani ezek közül egyet, és elköteleződni. Mert ma Magyarországon azért mégis az a helyzet, hogy akármilyen sok a lehetőség, házasodás céljából egyszerre egyet lehet választani.

hvg.hu: Ön szerint a nők mitől félnek?

H. A.: Attól, hogy nem találják meg a megfelelő partnert. De a nőknek sikerül hamar belakniuk egy otthont, vagy akár egy másik lelket, gyorsan tudnak ragaszkodni. Könnyen otthon érzik magukat akár olyan helyzetben is, amelyik nem is olyan otthonos, s nehezebb nekik váltani. Az esküvői készülődésben pedig a tökéletességnek az illúziója az, ami nagyon riasztó tud lenni. A körülöttünk lévő világ azt sugallja, hogy ezt a házasodási hercehurcát cseppmentesen is végre lehet hajtani.

hvg.hu: Ismerek olyan menyasszonyt, akinek öt percet késett a virág, és úgy érezte, hogy tönkre ment az egész nap.

H. A.: Mindig van olyan szervezési feladat, vagy olyan momentum, ami különösen hangsúlyos és a menyasszony úgy érzi, hogy azon múlik az egész. Ezeket érdemes komolyan venni, de ha sok ilyen van, az esetleg intő jel lehet, hogy szem elől tévesztjük a házasodás miértjét.

hvg.hu: Azt írja, hogy bőven előfordul még ma is, hogy valakinek a nászéjszakája az első éjszaka.

H. A.: Igen, sok ilyen ismerősöm van. Kaptam is olyan kritikát, hogy túl sok a kötetben a szűzlány.

hvg.hu: Miért pont ezeket az embereket, ezeket a történeteket választotta?

H. A.: Olyan történeteket választottam, amelyek egyszerre nagyon hétköznapiak, ugyanakkor van bennük olyan mozzanat, amiről nem szoktunk beszélni, sem a magazinok nem írják meg. Mert tápláljuk magunkban azt az erős és tökéletes képet, amelynek szeretnénk megfelelni. Azt hiszem, hogy a megfelelés helyett írtam le ezeket a gondolatokat, hogy lehessen vállalni a saját magunk útját és a saját történeteinket úgy, ahogy azt mi megéljük. És ez persze nem független a hagyománytól: akár a szűk családunk hagyományaitól, akár a nemzeti közösség hagyományaitól, akár a tradicionális kereszténység hagyományaitól. Hiszen a házasság keresztény intézmény, legalábbis még Magyarországon annak tartjuk. De nagyon nehéz útja van a pároknak abban, hogy a saját stílusukat kialakítsák. Hol segíti a család közössége ezt, hol pedig akadályozza a párokat abban, hogy a saját ünnepüket a maguk módján megéljék.

Zsoldos Alexandra

hvg.hu: Sok mindent bevett még a kötetbe a történetein kívül, kutatott a témában. Ezek a kultúrtörténeti kurkászások hoztak valami újat?

H. A.: Rengeteg új információ van, ami kifejezetten a nőkre vonatkozik. Sokáig úgy gondolták, a férfiakhoz köthető az a probléma, hogy a házasságban, vagy egy-két gyerek után nehéz egybetartani a fiatal családot. De mára kiderült, hogy a nőknek is vannak olyan elvárásaik magukkal és a párjukkal szemben, amelynek egyik fél sem tud megfelelni. Ez eredhet a társadalmi közhangulatból, de a nők leginkább maguknak nem tudnak megfelelni, annak a képnek, amit elképzeltek magukról ebben az időszakban. Nagy a kontraszt a vágyott énkép, és aközött, amit sikerül megvalósítani.

hvg.hu: Hogy lehet reálisabb önképet kialakítani?

H. A.: Gyakorlatban a beszélgetések sokat segítenek, akár a közvetlen környezetünkkel, akár távolabbi barátnőkkel. Az nagyon meg tudja nyugtatni az embert, ha látja, érzi, hogy nem egy kirívó eset, s ami vele történik az nem az istenek csapása, nem a sors tragédiája, hanem kvázi normális. A másik pedig az a hozzáállás, ami ha sikerült, a könyvem stílusát is jellemzi, hogy próbáljunk meg mindenhez humorral és lelkesen, ugyanakkor kellő mérlegeléssel közelíteni. Gondolkodjunk is arról, mi hogyan esne legjobban és miért, de, ha éppen nem pontosan úgy áll a gyertyatartó, ahogy elképzeltük, tudjunk neki örülni, mert attól az még a miénk.

hvg.hu: Miért félnek az elköteleződéstől kölcsönösen a párok? Vannak olyanok, akik már évek óta élnek együtt, s nem tudják meglépni ezt az elköteleződési szintet, nem tudják kimondani, hogy igen, téged választalak.

H. A.: Ennek is sok oka lehet, szintén az olvasmányaim kapcsán találkoztam azzal a jelenséggel, hogy nagyon sokan valamifajta jelre várnak, ami megmutatja, hogy az igazi az az IGAZI. Ennek körülbelül olyan látható jelét várják, mint a piros led felvillanása a másik feje fölött. Kevésbé látják folyamatként a NAGY Ő-vé válást, mint inkább egy konkrét bizonyosságként. Ilyen módon a felelősségvállalás is egy kissé kimarad az életből. Mert a házasság arról is szól, hogy a döntésemért vállalom a felelősséget. Az, hogy valakit egy életen át fogok szeretni, az nem annyira a sors szeszélyétől függ, mint inkább döntés kérdése, illetve munka.