Belső szabadság és autonómia – ez a két fő feltétele, hogy valaki talpra álljon a kiúttalanságból, a talajvesztésből – vallja Tamás Rita, aki itthoni reménytelen helyzetéből külföldre költözve talált önmagára. Milyen rétegei lehetnek a kiégésnek? Mitől szenved leginkább a mai kor embere? És milyen megküzdési stratégiákkal érdemes próbálkozni?
A társadalom piedesztálra emeli az anyákat, holott nem mindegyikük képes az odaadó gondoskodásra, ami miatt patológiássá válhat a viszonyuk a lányukkal. De mitől lehet mérgező egy anya-lánya kapcsolat? Milyen hosszú távú következményei lehetnek, ha egy gyerek nem hihet a saját értékességében, ha nem alakul ki benne önmaga iránti tisztelet?
Sokaknak az első ultrahangfelvételek látványa, a szívhang meghallgatása a babával alakuló lélektani kapcsolat kezdőpontja. Az összekapcsolódás természetesen már jóval korábban elindulhat – a tényleges megfoganás pillanata előtt hónapokkal, akár évekkel, ahogy a pár készül a gyermek születésére.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a szerelmi házasság sem túl régi találmány, miért lenne ez másként az anyai szeretettel?
Felnőtt nőként folyamatosan mások helyeslését, jóváhagyását várjuk; nehezen alakítunk ki intim, egyenrangú kapcsolatokat; önbizalomhiánnyal küzdünk, nem tudunk kiállni magunkért, gyakori társunk a bűntudat, a szégyen, a félelem, a szorongás vagy a depresszió? Lehetséges, hogy mindezek oka az anyánkhoz fűződő viszonyunkban gyökeredzik.
Miken szoktunk rágódni egy trauma után, és milyen kérdéseket kellene inkább ehelyett feltenni magunknak? Mit kell tenni, hogy úgy tudjunk továbblépni egy gyászfolyamatból, hogy közben ne érezzük úgy: eláruljuk elhunyt szerettünket? Hogyan lehet egyszerűen segíteni önmagunkon és másokon, ha valami nagyon fáj? És hogyan tud a személyiségünk fejlődni a gyászból és traumákból való kilábalás során?
Minden változás veszteséggel jár, minden búcsúval elveszítünk valakit, de ha nem gyászolunk, ha nem siratjuk meg azt, aminek örökre vége, aligha tudunk újra szeretni, újra élni. Feldmár András és a 2022-ben elhunyt Büky Dorottya 2015-ös, tévelygőknek írott párbeszéde ezúttal a veszteségekről és újrakezdésről szól.
A szenvedélybeteg nők és férfiak specifikus megközelítése még gyermekcipőben jár. Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy igen nagy különbségek vannak a nők és férfiak mint függők között.
„Az első és legfontosabb szabály, hogy nem szabad egyedül merülni” – mondja a világrekorder szabadtüdős merülő, de a hipnoterapeuta és a lelkipásztor hivatása is hasonló a sportolók segítőiékéhez. Mindannyian jelen vannak mások számára.
Komoly probléma, hogy míg az alkoholfogyasztással szemben túlzottan elnéző a társadalom, az alkoholbetegséget stigmatizálja. De miért kerül spirálba az, aki csak egy kicsit szeretné jól érezni magát az italtól? Mik a különbségek és a hasonlóságok a viselkedési addikciók és a szerhasználati zavarok között? És milyen addikciókra kellene a „száraz novemberhez” hasonló kampányokkal nagyobb társadalmi figyelmet irányítani?
Mindenki tudja, milyen fontos a megfelelő időzítés. Mégis, mi minden akadályoz minket, hogy időben cselekedjünk? Miért maradunk például túl sokáig a rossz párkapcsolatban, ha nem érezzük jól magunkat? És miért lépünk ki túl korán az olyan viszonyból, aminek még időt kellene adnunk, hogy kibontakozhasson?
Többféle útja is van az önbizalom kialakulásának. Van, amiről felnőttként már lekéstünk, de semmi pánik, önbizalmunk, önbecsülésünk egy részét magunk is fejleszthetjük.
A képi tartalmakat könnyebb felidézni, mint a beszélgetést, a rajzos beszélgetés kreatívabbá és fókuszáltabbá tesz minket, firkálás közben pedig hatékonyabban jutunk el új felismerésekre – állítja a Coaching by Drawing™ módszer megálmodója. De miért hasznos, ha elképzeljük egy feladat teljesítését, és minek tegyünk közlekedésilámpa-skicceket a hűtőszekrény ajtajára?
A humorista nevét az is ismeri, aki nem megszállott rajongója a stand-upnak. „Nem kell attól félnem, hogy kiadom magam, hisz ugyanabból az anyagból vagyunk mindannyian” – mondja, és műsoraiban őszintén beszél sok mindenről, amiről amúgy „nem szokás”.
Abban a családban, ahol szenvedélybeteg valamelyik szülő, a gyerekek különféle szerepeket felvállalva próbálnak lavírozni, figyelmet szerezni vagy észrevétlenné válni. Melyik gyerekekből lehetnek később a munkamániások, és kikből a humoristák? Miért jó, ha vannak testvérek is az ilyen családokban? Milyen negatív következményei lehetnek felnőttként egy ilyen gyerekkornak, és milyen ajándékokat tapasztalhatnak meg az érintettek a gyógyulási folyamat során?
Meggyógyulhat-e egy szenvedélybeteg? Vagy nála is „tünetváltás” következik be, azaz kigyógyul ugyan az egyik szenvedélybetegségéből, de másik alakul ki?
A Dániában élő brit szakíró könyvét olvasva a szülőként megélt Waldorf-iskolás élményeim jutottak eszembe: csupa hasonló helyzet, történet. Mindez a skandináv országban átlagos óvodai, iskolai mindennapokat jelent. Bár elsőre úgy tűnhet, „csak” a szabadidő eltöltéséről van szó, valójában ezek a tapasztalatok jelentősen befolyásolhatják, milyen felnőttek lesznek azokból az ovisokból és iskolásokból.
Az érzelmek hullámzása természetes, az emóciók kezelése mindenki számára megtanulható, amiben a szülők jó példával járhatnak elől kamasz gyermekeik számára – hangsúlyozzák szakértők. Mi állhat a fokozott kamaszkori agresszió hátterében, és lehet-e haszna annak, ha valaki ezt éli meg?
Évtizedek kutatásai bizonyítják, hogy a jó apa-gyerek kapcsolat nélkülözhetetlen az egészséges önértékeléshez. Főleg a lányok önvédését alapozhatja meg.
Eljöhet, de még messze az az idő, amikor a robotokra fontos döntéseket bízhatunk. Addig is nekünk kell bírnunk a jó döntésekhez nélkülözhetetlen érzelmi intelligenciával.