Jelen lenni a másik ember számára: ajándék, akár hétköznapi szituációban, akár pszichoterápiás folyamat keretében jön létre ez a találkozás. Néha nem adhatunk mást, és néha nem is kell mást adnunk, mint az osztatlan figyelmünket.
A legtöbb ember ódzkodik attól, hogy sokat legyen csak önmagával. Mi ennek az oka? Hogyan érhetjük el, hogy egyedül is jól érezzük magunkat, és ne legyünk kiszolgáltatva olyan kapcsolatoknak, ahol rosszul bánnak velünk?
A legjobb természetes vérnyomáscsökkentő és kapcsolatépítő „szer” – állítják kutatók a napokban világnappal ünnepelt ölelésről. De miért erősíti az önbizalmat is? Milyen betegségeket gyógyíthat? Kiknek írják fel receptre és kiket irritál? És tényleg működik egy párnával is?
Meglepőnek tűnhet, de kutatások bizonyították, hogy már az anyaméhben érezzük édesanyánk érintéseit, és ez az élmény tárolódhat az emlékezetünkben. Felnőttkori érintéskultúránkat leginkább az határozza meg, hogyan érintettek meg minket a családban a szüleink – ezt visszük tovább, de akár át is alakíthatjuk.
Párterápiás munkám során rengetegszer teszem fel a kérdést a klienseimnek, hogy vajon mennyire jó társai egymásnak. Sokan ilyenkor elbizonytalanodnak, és előfordul, hogy nem igazán értik, mire is gondolok. Ilyenkor hatalmas segítség, ha kéznél van egy jó szimbólum, amit használva fel tudjuk térképezni, hogy a pár tagjai hogyan élik meg kettejük szövetségét.
Egy történelemformáló nagypolitikai lejáratás, egy munkahelyi érdekellentét, vagy az, ahogyan egy anyós fúrja a vejét – ez mind lehet karaktergyilkosság. De mit takar pontosan ez a kifejezés? Mit élnek át a megtámadott áldozatok? És miért van manapság olyan sok karaktergyilkossági kísérlet a magyar közéletben?
A munkahely sokak számára – a közhely szerint is – „a második otthon”. Otthon pedig sokféle tevékenységet szoktak végezni az emberek. Ha a második otthonban családalapításra nem is kerül sor, érzelmi, testi kapcsolódásra viszont olykor igen. És ez ritkán van jó hatással a csapatra.
„Vagyok, mint minden ember: fenség” – tett kísérletet Ady Endre az egészséges önszeretet megfogalmazására. Egészségtelen változata, a kóros narcizmus korunkat jellemző, sztárságra áhítozó, szeretetéhes viszonyulás.
Mért jöttek ennyire divatba manapság a bakancslisták? Miért nem kell kétségbe esni, ha egész életünkben csak álmok maradnak a felírt célok? És hogyan használható egy ilyen lista gyászfeldolgozásra?
Fontos, hogy olyan célokat tűzzünk ki magunk elé, amelyek jól illeszkednek a realitásokhoz. Nem kedvező, ha túl nagy elvárásokat állítunk magunk elé, mivel növeli a csalódások esélyét. De az sem, ha alulértékeljük a képességeinket és lehetőségeinket, mert attól fásultakká és kiégettekké válhatunk.
Zaklatott, állandó online jelenlétben töltött napjaink forgatagában egyre népszerűbbek az elvonulások. A választék bőséges, és mind ugyanarra hivatott: vonuljunk vissza pár napra a világ zajától, méghozzá offline, és csendesedjünk el, lassuljunk le.
A kiégésről először egy 40–45 év közötti, szociális szférában dolgozó juthat eszünkbe. Pedig a burnout szindróma a társadalom minden rétegében észlelhető jelenség, nem kímélve a vezetőket, a fiatalokat, sőt az egyetemistákat sem.
Egyre népszerűbb téma a mindfulness, és ennek is köszönhetően egyre több mítosszal találkozhatunk vele kapcsolatban. Sokakat talán éppen ezek tartanak vissza a módszer megismerésétől és gyakorlástól.
Belső szabadság és autonómia – ez a két fő feltétele, hogy valaki talpra álljon a kiúttalanságból, a talajvesztésből – vallja Tamás Rita, aki itthoni reménytelen helyzetéből külföldre költözve talált önmagára. Milyen rétegei lehetnek a kiégésnek? Mitől szenved leginkább a mai kor embere? És milyen megküzdési stratégiákkal érdemes próbálkozni?
A társadalom piedesztálra emeli az anyákat, holott nem mindegyikük képes az odaadó gondoskodásra, ami miatt patológiássá válhat a viszonyuk a lányukkal. De mitől lehet mérgező egy anya-lánya kapcsolat? Milyen hosszú távú következményei lehetnek, ha egy gyerek nem hihet a saját értékességében, ha nem alakul ki benne önmaga iránti tisztelet?
Sokaknak az első ultrahangfelvételek látványa, a szívhang meghallgatása a babával alakuló lélektani kapcsolat kezdőpontja. Az összekapcsolódás természetesen már jóval korábban elindulhat – a tényleges megfoganás pillanata előtt hónapokkal, akár évekkel, ahogy a pár készül a gyermek születésére.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a szerelmi házasság sem túl régi találmány, miért lenne ez másként az anyai szeretettel?
Felnőtt nőként folyamatosan mások helyeslését, jóváhagyását várjuk; nehezen alakítunk ki intim, egyenrangú kapcsolatokat; önbizalomhiánnyal küzdünk, nem tudunk kiállni magunkért, gyakori társunk a bűntudat, a szégyen, a félelem, a szorongás vagy a depresszió? Lehetséges, hogy mindezek oka az anyánkhoz fűződő viszonyunkban gyökeredzik.
Miken szoktunk rágódni egy trauma után, és milyen kérdéseket kellene inkább ehelyett feltenni magunknak? Mit kell tenni, hogy úgy tudjunk továbblépni egy gyászfolyamatból, hogy közben ne érezzük úgy: eláruljuk elhunyt szerettünket? Hogyan lehet egyszerűen segíteni önmagunkon és másokon, ha valami nagyon fáj? És hogyan tud a személyiségünk fejlődni a gyászból és traumákból való kilábalás során?
Minden változás veszteséggel jár, minden búcsúval elveszítünk valakit, de ha nem gyászolunk, ha nem siratjuk meg azt, aminek örökre vége, aligha tudunk újra szeretni, újra élni. Feldmár András és a 2022-ben elhunyt Büky Dorottya 2015-ös, tévelygőknek írott párbeszéde ezúttal a veszteségekről és újrakezdésről szól.