„Tilos túlfélteni a gyerekeket” - Interjú Helen Russell „vikingnevelővel”

Ha angliai barátaik látogatják meg Dániában, másképp viselkednek, reagálnak az ő gyerekeik, mint a sajátjai, akik Dániában töltik a gyerekkorukat?

A legnyilvánvalóbb különbség, hogy a mi gyerekeink sokat vannak a kertben, bármilyen is az időjárás, a zuhogó eső és a hideg sem tántorítja el őket. Lehet, hogy nem annyira kellemes ilyenkor kinn, de hát „ilyen az élet, nincs ezzel semmi gond” – mondják az enyéim, a barátok gyerekei pedig azt, hogy „ti nem vagytok normálisak”. Az én gyerekeim sokkal önállóbbak, nem várják el, hogy anyuci vagy apuci minden lépésüket féltve őrizze, sok mindent megoldanak maguk, hiszen egészen kiskoruktól ehhez vannak szokva. Kétévesen már egyedül öltöztek akkor is, amikor hó van odakinn, és nem fognak kétségbeesni, ha vizes lesz a lábuk télvíz idején vagy megkarcolja egy ág a karjukat. Sőt, inkább élvezik, hogy „érzik” a testüket, és mindez további kalandokra serkenti őket. Magabiztossá válnak attól, hogy „meghódítottak” egy új területet, és megküzdöttek a nehézségekkel. Az elmúlt évek meggyőztek arról, hogy hosszú távon kifizetődő többet megengedni nekik, mint amit feltételezünk, és hogy kifejezetten tilos túlfélteni őket. Azt hiszem, létezik „viking megközelítés”, amelynek az a lényege, hogy szabadon hagyják a gyerekeket rengeteg időt tölteni a természetben, és engedik őket játszani, ahelyett, hogy a könyvekből tanulást pártolnák már a kicsiknél is.

Angliával összehasonlítva a dán időjárás nem sokban különbözik, mégis ilyen nagy az eltérés a hozzáállásban. Hova vezethető vissza mindez?

Az biztos fontos elem ebben a történetben, hogy a viking ősapáknak és ősanyáknak muszáj volt kimenniük a szabadba élelmet szerezni, akármilyen idő volt is. Ráadásul amikor ilyen zord természeti környezetről beszélünk, sokkal nagyobb jelentőségük van az emberi kapcsolatoknak, a kooperációnak, egyszerűen szükséged van a szomszédaidra. És hát ez kis ország, logikus, hogy fel akarod fedezni, mi van a határokon túl, tehát bátornak, kalandvágyónak kell lenned. Ez mind benne van.

Rendben, mindez történetileg így alakult, de az elmúlt húsz évben fenekestül felfordult a világ. Én azt látom, hogy a gyereknevelésben gyakran nem működnek a régi módszerek.

Az is lényeges, hogy a gyerekeket nálunk nemcsak fizikailag nevelik szabaddá és felfedezővé, hanem szellemi értelemben is: a szabad gondolkodást már az óvodában is támogatják. Az az alapelvük, hogy „ne félj az ismeretlentől, lépj ki a házból, és fedezd fel a körülötted lévő világot”. Mert ez az igazi tanulás, nem az, ha bebiflázod, amit tekintélyt követelő személyek magyaráznak neked. És nekem úgy tűnik, ez az évszázados hagyomány, a személyes kapcsolódások ereje, annak a varázsa, hogy kihívások elé állítod a tested, mintha jobban felvértezne, mint a videójátékok jelentette csábítás. Persze azt azért nem állítom, hogy a dánoknál van a bölcsek köve, sőt! Dánia egészen a közelmúltig meglehetősen szemellenzősen viszonyult a digitális világban rejlő veszélyekhez, tehát a gyerekek szabadsága a képernyőidőre is kiterjedt, magyarán hagyták őket korlátlanul játszani. Angliában például sokkal inkább a köztudat része, hogy mennyire addiktívak a különböző közösségi médiás platformok. Az északi országokban rengeteg programmal töltik ki a gyerekek mindennapjait, részben azért is, hogy kevesebb idő maradjon a képernyőre: alapelv, hogy gyerekként mindenki valamilyen szabadtéri sporttevékenységet végezzen rendszeresen: biciklivel megy iskolába, az iskolai szünetekben cserkésztáborban múlatja az időt, mindemellett énekel az iskolai kórusban.

Helen és gyermekei a hygge életét élik Dániában, “a világ legboldogabb országában”

HVG Könyvek

A kamaszodó tinik is természetesnek találják mindezt, vagy akkor már esetleg kezdenek ellenállni?

Ez a rendszer olyan mértékben normatív, ráadásul egészen kicsi koruktól fogva, hogy többnyire eszükbe se jut tiltakozni. De ha mégis, akkor egy átlagos dán szülőben fel se merül, hogy engedjen. Mondok egy példát: múlt csütörtökön a fiaim felvetették, hogy mivel kinn jégeső esik, hadd maradjanak inkább benn. Nem hagytam magam rábeszélni, és tíz perc múlva láttam, hogy a körülményekről teljesen megfeledkezve, kirobbanó jókedvvel matatnak a kertben. Ilyenkor mindig igazolva látom a „viking módszert”. Nyilván az is fontos, hogy mi felnőttek milyen példát mutatunk nekik. Én igazi városi lány vagyok, divatmagazinoknak dolgoztam korábban, rendes esőkabátom se volt, mielőtt Dániába költöztünk a férjemmel, de mégis képes voltam erre az „átváltozásra”. A lázadásra vonatkozóan pedig nem szabad elfelejteni, hogy mivel rengeteg szabadságot kapnak, kevés szabály korlátozza őket, szinte nincs mi ellen tiltakozni.

Mondana néhány példát erre a szokatlanul nagy szabadságra?

Nekem először elég meredeken hangzott, hogy hatéves kortól egyedül biciklizhetsz iskolába. De azon is meglepődtem, hogy a cserkésztáborban – ahol ötévesek a legkisebbek és tízévesek a legnagyobbak – szabadon barangolnak a gyerekek az erdőben, és simán előfordulhat, hogy mindegyiküknél van kés. Ezen a héten pont cserkésztáborban vannak a gyerekeim, ahol tegnap például vakondot boncoltak. A családi cserkésztáborban pedig már kétéves kortól azt tanulják, hogyan tudnak tábortüzet gyújtani, és néhány évvel később már baltával vágnak fát stb.

Az is abszolút benne van a pakliban, hogy fára mászol, leesel, és esetleg eltörik a karod. Nincs semmi pánik, legközelebb garantáltan ügyesebben fogod csinálni. Több pszichológussal is beszéltem erről, akik mindannyian megerősítették, hogy azért fontos megengedni, hogy ezeket a „kalandos” dolgokat is kipróbálhassák a gyerekek, mert különben túlzottan sok mindentől fognak félni, szorongani.

Lehet, hogy a kaland és a veszély a kulcsszó? Ha a mindennapokban megélhetnek veszélyes helyzeteket – bizonyos határok között persze –, akkor a való világ is versenyezhet az online tér nyújtotta kalandokkal?

Abszolút. Van egy norvég pszichológus, Ellen Beate Hansen Sandseter, aki a veszélykereső kisgyerekkori játékokkal foglalkozik. Saját és mások kutatásaira alapozva azt állítja, ha megfosztjuk a gyerekeinket a kockázatos játékok lehetőségétől, akkor ők a serdülőkorban kevésbé veszélytelen módon fogják hajszolni a borzongást, a veszélyt. Úgy is mondhatnám, hogy jobb kisebb sebeket szerezni fiatalabb korban, mint igazán súlyosakat később. Nem volt ritka, hogy mentem a gyerekekért az óvodába, és tele voltak vágásokkal, horzsolásokkal, sebekkel, de mindez az élet része, említésre sem érdemes. Emögött az az általános vélemény van, hogy ezek a „sebesülések” erősebbé, ellenállóbbá teszik őket, és járulékos haszonként javítják a mozgáskoordinációjukat. Majdnem minden iskolai osztályban van legalább egy gyerek, akinek gipszben van a karja, de ezt se fogja fel senki drámaként. Többet számít az, hogy ezekkel a sérülésekkel fejlődik a testtudatuk, és pszichológiailag is érettebbé válnak.

Helen Russell brit újságíró, bestseller szerző és előadó.

HVG Könyvek

Tehát lényegében a fizikai rezíliencia hozzásegít a mentális alkalmazkodóképességhez?

Igen, van egy kifejezés erre a dánban, hogy „uralod a tested”, ami biztos alapot ad az egészséges önbizalom kialakulásához, és hosszú távon segíti, hogy boldog, független felnőtté válj.

A nagy szabadság kapcsán felmerülhet az olvasóban, hogy figyelnek-e egyáltalán a dánok az utódaikra. Ha nagyon szabadon hagyok egy kisgyereket, az azt is jelentheti, hogy nem vagyok jelen számára. Persze nem egyszerű meghatározni a figyelem ideális mennyiségét.

A dánokra valóban jellemző egyfajta jó értelemben vett „ridegtartás”. Békén hagyják a gyerekeket, hogy csinálják a saját dolgukat, ugyanakkor vacsorára mindig összejön a család, hogy megbeszéljék, mi történt aznap. A közös vacsorának külön jelentősége van az északi országokban. A hivatalos munkaidő 37 óra hetente, de az átlagos dán 33 órát dolgozik. A munkaidő igazodik az óvodai-iskolai napirendhez, a délután négytől hétig tartó három óra viszont szent, akkor a család van a középpontban. A viszonylag rövidebb munkanapok miatt főzésre is marad idő, ráadásul ez a feladat abszolút nem az anyák „kiváltsága”. Az otthon készült meleg étel is alap a dán családokban. És ha már a figyelem szóba került, nem beszéltünk még arról, mennyire fontosak a helyi közösségek a dán társadalomban. A jól fizetett értelmiségi szülők számára is természetes, hogy a számos gyerekklub és szövetség valamelyikének önkénteseként is részt vesznek a gyerekeik életében: az apuka mondjuk a gimnasztikaedző, az anyuka pedig a futballedző. Az ország lényegét jól kifejezi a dán hüge kifejezés – amelynek perszemegvannak a norvég és svéd megfelelői –, amely az együttlétet, az összetartozás érzését jelenti. Lehet, hogy a szülők a gyerekek lefektetése után még dolgoznak egy kicsit, de előtte együtt van a család. Amikor erről mesélek brit vagy amerikai barátaimnak, többnyire irigykednek, mert a többségnek ennyi minőségi ideje a gyerekeivel csak hétvégén van. Úgyhogy az biztos nem igaz, hogy az északi gyerekek nem kapnak elég figyelmet.

HVG Könyvek

Vezető pozíciókban dolgozó szülők is befejezik a munkát délután négykor?

Nyilván vannak kivételek, de ez a jellemző. Egyik nap voltam a LEGO itteni központjában egy megbeszélésen, utána pedig az ottani edzőterembe mentem edzeni. Öt órakor végeztem, és az én autóm volt az egyetlen a többszintes parkolóban. Vagyis ennél az óriáscégnél akkor már senki sem dolgozott. Egyébként a férjem is úgynevezett fontos ember, mégis természetes volt, hogy apasági szabadságot kap, és igen, ő is legkésőbb négykor befejezi a munkát. De persze nyolctól négyig száz százalékban jelen van, nem csak úgy csinál, mintha dolgozna. És megérkeztünk a bizalomhoz, ami ebben az országban – úgy látszik – nem csak a gyerekeknek jár.
Gócza Anita

Helen Russell könyvei
https://hvgkonyvek.hu/szerzo/helen-russell