A férjemmel több mint tíz éve ismerjük egymást, négy éve vagyunk házasok. Nekem ez a kapcsolat, azt hiszem, menedék az otthoni dolgoktól, meg nagyjából az egész életemből. A mai napig izgatottak vagyunk, hogy mikor érünk már haza a másikhoz. Azért házasodtunk össze, hogy a lombikhoz, illetve az örökbefogadáshoz meg tudjuk csinálni a papírmunkát. A párom 51 éves, elvált, de nem miattam. Az első házasságából van két felnőtt lánya, egyikük egy évvel idősebb nálam. Jó velük a kapcsolatom.

Van egy húgom, Sári, 15 évvel fiatalabb nálam. Úgy szoktam hívni, hogy a kölköm, de csak pusztán imádatból. Ő is második anyukájának tekint, szót fogad nekem. Sok fejfájást okoz, mert anyukám állandóan engem kérdez, hogy mit csináljon Sárival. De Sári az ő gyereke, én sajátot szeretnék.

A szüleim négyéves koromban elváltak. Húszévesek voltak, amikor megszülettem, ennek megfelelően pocsék szülők voltak. Édesanyám nagyon szeretett, apukám meg rendszeresen elhagyott, kitagadott. Sokszor megvert, soha nem voltam elég jó neki. Nagyon csúnya válás volt, és sokáig tartott, én sérültem benne a legjobban. Hazudós gyerekké váltam, mindig próbáltam megfelelni, és hihetetlen szorongásaim, görcseim voltak, csak az elmúlt egy-két évben kezdtem ezeket levetkőzni. A válás után édesanyámnak nagyon sok partnere volt. Kedveltem őket, de nem volt állandóság az életemben. A húgom apukája, a nevelőapám most már 17 éve van az életünkben, ő egy picit stabilabb pont. Nagyon tisztelem azért, hogy foglalkozott velem, de sajnos alkoholista. Fizikai bántalmazás nincs, de sok az ordibálás, a káromkodás. Én meg féltem Sárit, féltem anyámat, mindenkit.

Hol lenne a helye az én gyerekemnek?

Amikor az édesapám elment tőlünk, anyukám szerelmes lett valakibe. Három hétig tartott a nagy szerelem, aztán édesanyám öngyilkosságot kísérelt meg. És én tudtam róla. Onnantól komoly mélyrepülés következett nála, folyamatosan Xanaxot szedett. Én persze nem tudtam, mi baja, csak azt, hogy már megint nem kel föl, megint nekem kell ezt vagy azt csinálnom. Mindig nekem mondta el a szerelmi bánatait meg az apukámmal kapcsolatos problémáit is. Amikor megfogant a húgom, nekem kellett érvelnem a nagymamámnál meg a nevelőapámnál, hogy miért lenne jó, ha anya megtartaná a gyereket. Szóval van egy gyerekem, a húgom, és van egy anyám, aki a másik gyerekem. Hol lenne a helye az enyémnek? Nincsen harmadik kezem. Mióta erre rájöttem, igyekszem távolságot tartani a problémáiktól.

14 évesen elvesztettem az anyai nagypapámat. Szigorú volt, de sokat foglalkozott velem, nagyon ragaszkodtam hozzá. Attól kezdve olyan görcsös menstruációs fájdalmaim kezdődtek, hogy majdnem belehaltam. Bekerültem a középiskolába, és az első komolyabb szerelmemmel volt egy autóbalesetünk. Kitört a fogam, a nőiségem romokban hevert. A fiú elhagyott, édesapámmal megint összevesztünk. Padlóra kerültem, átmentem anorexiába. Anyukám akkor lett terhes, mindennel foglalkozott, csak velem nem. Mindig szoptatás alatt próbáltam beszélgetni vele. Baromi rosszul érintett, azt láttam, hogy a gyereknevelés erről szól: szoptatás, pelenkázás. Aztán jött egy fiú, akivel három évig együtt voltam. Három éven keresztül szapult. Roncsnak, csúnyának éreztem magam, egyik napról a másikra pattanásos lettem, folyton fájt a hasam. A ciklusaim különösen fájdalmasak voltak, és állandóan bakteriális vagy gombás fertőzéseket szedtem össze. Otthon is piszkáltak, azt éreztem, nem bírok otthon maradni. Elkezdtem összeszedni magam, tudtam, hogy a tanulás a kulcs, hogy elköltözhessek. Leérettségiztem és elhagytam a barátomat. Engem úgy még nem aláztak meg, mint ő három éven át, és nem is fognak.

Egyedül voltam ebben az egészben

Egy-két futó kapcsolat után megismertem a férjemet. Nagy türelem kellett hozzám, bizalmatlan voltam, az önértékelésem nulla. Állandóan gyanakodtam, féltékeny voltam mindenkire. Nem alaptalanul, egy másik nőbe is szerelmes volt mellettem. Ráadásul mindhárman egy helyen dolgoztunk, én végül inkább elmentem egy másik munkahelyre. Nagyon szenvedtem, felerősödött az összes nőgyógyászati problémám. Hetente jártam különböző vizsgálatokra, de nem tudták megmondani, mi bajom. Egy éjjel olyan fájdalmak törtek rám, mondtam a páromnak, hogy vigyen be a kórházba, mert megpusztulok. Azt mondta, el fog múlni, úgyhogy anyukámat hívtam, hogy segítsen. A kórházban rögtön mondták, hogy nagyon súlyos cisztám van, elhiszik, hogy marhára fáj. Több nap kórház után a párom elkezdte komolyabban venni a problémát, onnantól nagyon szépen alakult a kapcsolatunk. Megvolt az első műtét.

Akkor még nem próbálkoztunk gyerekkel, de a műtét után mondtam neki, hogy nem próbálnánk-e meg ezt a dolgot. Neki már voltak gyerekei, őszintén megmondta, hogy ő akkor is boldog, ha nekünk nem lesz. De azt kérte, mondjam meg, mit kell csinálni, hová kell menni, és támogat, mert tudja, én mennyire szeretnék. Én intéztem az egészet, egyeztettem, ő, amikor kellett, ment a vizsgálatokra. Szóval valahol azért egyedül voltam ebben az egészben. Amúgy nemigen presszionált senki a gyerekkérdéssel, inkább mindenki próbált nyugtatni, hogy nem futottam még ki az időből. Mindenkinek el kellett magyaráznom, hogy én valóban nem, a párom viszont már ötven fölött van. Illetve ilyen macerás egészséggel, mint az enyém, általában nem sikerül egyik napról a másikra.

Tudtam, hogy a nőgyógyászok csak akkor kezdik el a kivizsgálást, ha egy évig nem jön össze a gyerek, ezért azt mondtam, már másfél éve próbálkozunk. Megcsinálták a hormonteszteket. A műtét után egy hónappal mentem kontrollra, és megint nőtt egy cisztám. Kidurrant, aztán nőtt egy újabb, és ez így ment. Nagy fájdalmaim voltak, de nem csináltak semmit, mert a hormonleleteim jók. Kerestem egy másik nőgyógyászt, aki teljesen ellentétes véleményt fogalmazott meg. Inzulinrezisztencia, PCOS. Olyan hormont adott, amely stimulálja a petefészkemet, hogy legyen peteérés. Ez még se nem lombik, se nem inszemináció. Nem állította be jól a dózist, újabb probléma alakult ki, a túlstimuláció.

Egy évvel később sürgősségi műtéten estem át. Nem tudták, mi okozza a szörnyű derékfájdalmaimat, de megint cisztát láttak. A műtét után a doki fölírta ugyanazt a gyógyszert. Hazamentem és iszonyatosan görcsölni kezdtem. Be a kórházba. Nyolc napon át óráról órára változott, hogy megműtenek-e vagy sem. Nem tudom elmondani, mit éltem át. A nyolcadik napon elborult az agyam. Hazamentem, addigra már megtanultam együtt élni azokkal a fájdalomcsillapítókkal, amikkel az ember napokig alszik. Én dolgoztam és tanultam mellette. A háziorvosom felvetette: nem lehet-e, hogy endometriózisom van? Nem tudtam, mi az, de addigra már bekapkodtam fél Budapest gyógyszerkészletét, és annyi pénzt otthagytam a magánrendeléseken, mint egy katonatiszt.

A 22-es csapdája

A dokik még nem sokat tudtak az endometriózisról – hozzáteszem, azóta se. Ha beírod a keresőbe, azt dobja ki, hogy a méhnyálkahártya úgy viselkedik a test különböző részein, mintha a méhben lenne, tehát menstruál a szívemben, a szememben, nekem a fogínyemben is van. Feldobja még az endometriózisdiétát, vagy húszfélét, az egyik azt mondja, a glutént hagyd el, a másik a cukrot, a harmadik a tejterméket, mások a paleo, a makrobiotikus vagy a PCOS-diétára esküsznek. Köszi. A harmadik találat az endometriózis és meddőség. Tipikus 22-es csapdája: az endometriózis miatt nem esel teherbe, de ha teherbe esel, akkor meggyógyítja. Azt hiszem, mindenki magának járja ki az utat, ha valaki abban hisz, hogy a táplálkozással tud változtatni, lehet, hogy sikerülni fog. Aki meg abban hisz, és meditál, jógázik, annak az fog segíteni.

Amikor a háziorvosom felvetette az endometriózist, végképp berágtam a nőgyógyászra, és elmentem a II. sz. Nőgyógyászati Klinikára. Ott egyből közölték, hogy irány a műtő, olyan súlyos a helyzet. A háziorvosom ajánlott egy magándokit, hogy ne közkórházba menjek. Összekapartuk a félmillió forintot. Utána próbálkozunk, próbálkozunk gyerekkel, de semmi. Jött a legutolsó endometriózis-rohamom. 16 napig tartott éjjel-nappal. Semmilyen gyógyszer nem segített, izzadtam a fájdalomtól. Azóta szerencsére nem volt olyan durva rohamom. A nőgyógyász elküldött a meddőségi klinikára, úgyhogy gyorsan összeházasodtunk.

A klinikán a petevezető-átjárhatósággal akartak kezdeni. Ó, mondom, már nincsen, csak egy, nem kell sokat vacakolni. Addigra már annyira roncsolódott, hogy kivették az egyik petevezetőmet, csonkították a petefészkemet meg egy csomó mindent. Bevállaltuk a negyedik műtétet is. Az orvos szerint nem tudtak mindent megoldani, viszont elég tragikus az állapotom, és így legalább kikerülhetjük az inszeminációt. Hetente jártam vérvételre, teljes vérkép, CA-125 vizsgálat az endometriózisértékekhez, terheléses vércukor, pajzsmirigy, különböző hormonok… Utánajártam, olvastam a fórumokat, blogokat, hogy kinél mit találtak, genetikai vizsgálatokra, immunológiára jártam, elmentem, ahova lehetett, hogy úgy tudjak odaállni egy orvos elé, hogy a kezemben van minden eredményem. De jártam látónál, talpmasszőrnél, kineziológusnál, pszichológusnál és pszichiáternél is.

Jenőke és Jolánka

Aztán elkezdtük a lombikot. Komoly felkészülést igényel lelkileg, hogy az ember ilyen múlttal mindent beáldoz azért, hogy gyermeke lehessen, meg a fájdalmait eltüntesse. A kettőt egyszerre csináltam. Nem akartam fájdalmat, és gyereket akartam, mindemellett dolgoztam és tanultam. Emlékszem, Pécsett készültem épp egy szigorlatra, amikor beszúrtam az első injekciós tűmet. Innentől kezdődik, azt hiszem, az anyává válás, amikor megteszed azt, amitől rettegsz. Mert ha más beléd szúr, az is nehéz, de hogy magadnak…

Megvoltak a szurik, ez bő húsz nap. Naponta háromszor- négyszer szúrtam magam, gyógyszereket szedtem, elkezdtem fehérjeport inni, mert sok fehérje kell. Lett nyolc darab petesejtstimulátum, de csak az egyik petefészekben, a másik egyáltalán nem volt aktív. Az altatásban végzett leszívás után egy napot várni kell, amíg a petesejteket randiztatják a spermákkal. Egy nappal később lehet érdeklődni, hogy elfogadták-e egymást. Nyolcból öt megtermékenyült. Újabb nap, mire kiderül, osztódtak-e nyolcsejtes blasztocisztává. Az volt a legkellemesebb két napom, a leszívás és a beültetés között, mert hosszú ideje először éreztem, hogy nincs rajtam felelősség.

Két megtermékenyített petesejtet ültettek be, Jenőkét és Jolánkát, a párom nevezte el őket így. Ezután két hét reményteli várakozás. Mozogjak, ne mozogjak, feküdjek, ne feküdjek, Úristen, ha tüsszentek, már elmennek a babák? Fájt a mellem, a beültetés utáni 12. napon megcsináltam életem első terhességi tesztjét, és pozitív lett. Mutattam a páromnak, együtt sírtunk. De még nagyon korai volt, 18 ponton megszakadhatott. A következő vérvétel igazolta a félelmemet, nem fejlődött tovább. Senki nem szólt, hogy a lombikgyógyszerek, a stimuláció hergelni fogják az endometriózist. Talán várni kellett volna a beültetéssel, amíg visszahúzódik az endometriózisom. Kiborultam, de úgy döntöttem, továbblépek. Azóta se kezdtünk új lombikba.

Próbáltam rendbe tenni az endometriózist, eljártam aviva tornára, csírákat ettem. Aztán rájöttem, hogy eltemettem magam abban az öt évben. Nem mozogtam, abbahagytam a futást, nehogy elmenjen a magzat, mert mi van, ha véletlenül terhes vagyok. Nem mentem sehova, mert mi van, ha fertőzést kapok. Semmit nem csináltam, kimaradt öt év a húszas éveimből. Minden ekörül forgott, abnormális állapot, és aki lombikozik, annak így telik minden nap. Ugyanazt a stresszt és kudarcélményt éli meg az ember folyamatosan, hogy alkalmatlan. Még háromszor bejelentkeztem lombikra, de nem mentem el. Se anyagilag, se érzelmileg, se fizikailag nem éreztem úgy magam. Kezdett kristályosodni, hogy a lombik egy üzletág, és hihetetlen, mennyi évet elpazarolnak a párok, ha rossz vagy pénzorientált orvoshoz kerülnek. Már senkiben nem tudtam megbízni, ez is közrejátszhatott a döntésemben, hogy abbahagyjuk a próbálkozást.

Babettek és az elengedés

Elindítottuk az örökbefogadási kérelmet. Ez megint egy nagyon nehéz időszak volt. Nyilatkozni kell arról, hogy mi az, amit vállalunk, és mi az, amit nem. A gyerek betegségeitől, életkorától kezdve a származásán át mindenről. Ha valaki jobban belemegy ebbe, marcangolhatja magát, hogy szar ember, amiért nem akar bármilyen gyereket elfogadni. Én egész életemben kompromisszumokat kötöttem. Az örökbefogadásba őszintén, tiszta szívvel akartam belemenni. Megbeszéltük a párommal, hogy cigány származású vagy sérült gyermeket nem szeretnénk, pedig Magyarországon erre van a legnagyobb esély. És csecsemőt szerettünk volna. Tehát olyan elvárásaink voltak, amire az esély nullával egyenlő. Mondták, hogy van ilyen, de alsó hangon öt-hat évet kell várni. Akkor jött a következő sokk: tehát én tényleg nem leszek szülő. Egy idő után nagyon nehéz, hogy folyamatosan akadályokba ütközöl, bármit csinálsz. Környezettanulmány, pszichológiai vizsgálat, kötelező tanfolyam. Mindenhol presszionáltak a cigány meg a sérült gyerekek irányába.

Nagy nehezen megkaptuk a határozatot, ilyenkor ezt beadhatjuk magánalapítványhoz, és/vagy mellette az állami rendszerben is várakozhatunk. Nagyjából öt alapítvány foglalkozik ezzel Magyarországon, de csak egyetlenegy fogadott minket a párom kora miatt. Az állami rendszert hagytuk, soha nem kerültünk volna sorra. Azóta várunk. Egyszer egy lány nekünk szerette volna adni a kisbabáját. Három napig beszélgettünk az anyukával, pár napra rá beindult a szülés. Pár nap alatt mindent beszereztünk, babakocsit, gyerekruhát, és minden jogi ügyet elintéztem. A kórházban mondta a kislány, hogy megszületett a baba és úgy nevezték el, ahogy szerettük volna: Babett. Aztán jött az újabb sokk: Babett sérülten született. Ültem hazafelé a vonaton, és folytak a könnyeim. Nem vállaltuk a gyereket. Másfél évvel ezelőtt egy alapítványnál megláttunk egy kutyát, akit Babettnek hívnak, és örökbe fogadtuk.

Védekezésképpen elzárkóztam a gyerekvállalástól, azt erősítem magamban, hogy nem érdekel, nincsenek érzelmeim. Attól azért rettegek, hogy a párom nálam hamarabb meghal, és szál egyedül maradok. Mivel ugyanannyi idős, mint a szüleim, nagyjából egyszerre fogok elveszíteni mindenkit. Néha azt is érzem, hogy inkább feladatként élem meg a gyerekvállalást. Persze, ha már benne lennék, alkalmazkodnék hozzá és örülnék neki, de most még csak egy pipa ez a projekt. Itt tartunk most.

Minden tiszteletem azoké, akik be tudják áldozni az egész személyiségüket, életüket. Én ezt talán mégse akarom megtenni, nem akarok mindent odaadni. Pedig egy gyereknek mindent oda kell adni. Most végre elengedhetem ezt a témát, eljárhatok futni, biciklizni, szaunába, azt eszek, amit akarok. Elmehetek uszodába, mert az se érdekel, ha valamit összeszedek. Szóval felszabadultnak érzem magam, mert hat évig egy saját magam által kreált börtönben éltem. Szerintem ezt el kéne engednie majdnem mindenkinek, aki hozzám hasonló helyzetben van, mert elmegy az élete, a legszebb évei.

A könyvről itt talál további infókat, és meg is rendelheti.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban találhat, amelyben a külső-belső szabadsággal foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.