Nemcsak az alkotáshoz, a nagy dolgok véghezviteléhez, de magához az élethez is kell, hogy önmagunkba zárva lehessünk, hogy ott szabadságra lelhessünk. De vajon nem csapjuk-e be önmagunkat önmagunkkal odabent?
Egyik legkedvesebb regényem Samuel Beckett Murphy című könyve. Van benne egy szereplő, Mr. Endon, akivel Murphy egy elmegyógyintézetben találkozik. Mr. Endon egy sakktábla előtt ül, mindig sötéttel van, tehát sosem kezd magától játszani (ha a világos bábukat fordítják felé, magába fordul, és nem reagál többé a külvilágra). Viszont ha a világos lép egyet, ő is lép a sötéttel, tehát játszani kezd.
A Murphy–Endon játszma leírása igen vicces sakkparódia, mindenkinek ajánlom olvasásra (Tandori Dezső fordítása – komoly lenyomata van ennek a játszmának a Tandori-életművön, de ez másik történet). A lényeg, hogy Mr. Endon nem a sakk hagyományos szabályait követi, a lépesei ugyan szabályosak, a célja viszont nem a győzelem, hanem valószínűleg az, hogy a bábuk a játszma végén visszakerülhessenek az eredeti pozíciójukba.
Mr. Endon szinte teljesen önmagába zárva él, zárt szabadsága a tökéletes belső szabadság (vagy ha úgy nézzük, a teljes rabság), mégsem egészen független a külvilágtól, mert ha játékra hívják, játszani kezd, ha lépnek, lép, persze mégsem mondhatjuk, hogy sakkozik, mert a saját céljaira formálta a játékot.
Sokat gondolkoztam annak idején Mr. Endon figuráján, és persze eszembe jutott hozzá másik kamaszkori hősöm, Arkhimédész is, aki, mint tudjuk, éppen a megfeszített koncentráció belső szabadságába halt bele. „Ne zavard a köreimet” –mondta az őt emiatt dühében leszúró legionáriusnak. Mr. Endonnak nagyobb szerencséje volt, Murphy ugyanis megérti a célját, és partnere a játékban, nem követ el ellene erőszakot, nem üti le egyetlen figuráját sem, lehetőséget ad neki arra, hogy a saját szabályai szerint játssza a játékot.
Nyilván azért volt olyan fontos nekem Mr. Endon és Arkhimédész, mert ők a céllal vagy céltalanul önmagukba zárt magányos művészfigurák szimbólumai. A külvilág számára nem feltétlenül érthető vagy elfogadható ez a tökéletesen körülhatárolt, és éppen emiatt teljes, a külső szemlélő számára szinte értelmezhetetlen belső szabadság. Márpedig néha pontosan ez kell a művészethez, a teljes és tökéletes magány, az, hogy senki se zavarja a köreinket, hagyjanak békén, hadd építsük belül azt, amit építenünk kell.
Ez az önmagunk köré rajzolt kör egyszerre vonzó és félelmetes, a legerősebb, legfontosabb és legáthághatatlanabb határ, a teljes magány tökéletes szabadsága, az alkotó szolipszizmus teremtői hübrisze, amiből nincs és nem is lehet kiút, végső soron maga az őrület. Hogy vállalható-e és megvalósítható-e, ezt a kérdést most nem fogom tudni megválaszolni, de azt gondolom, a lehetőségével mindenkinek szembe kell néznie, akkor is, ha nem őrült, tudós, vagy művész – mert végső soron mindannyian egyedül vagyunk a világban.
Érdekli, hogy mit válaszolt férje írására Szabó T. Anna író, költő? Olvassa el a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a külső-belső szabadsággal foglalkozunk.
Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
Azokat, akik csak a Stranger Thingsből ismerik, összezavarná, hogy miket művelt a karrierje kezdetén Paul Reiser. Korábbi rajongóit például azzal lepte meg, hogy feltűnt az Aliens gonoszaként. A veterán komikussal pályafutása cikkcakkjairól, Jerry Seinfeldről, Lisa Kudrow-ról és Eddie Murphyről is beszélgettünk. És arról is, miért tartotta hülyeségnek a Jóbarátokat.
A Tisza Párt elnöke legújabb bejegyzésében kifejezetten a fideszeseket szólította meg.
Ez az a fegyver, amely alkalmas lehet Irán nukleáris létesítményeinek megtámadására.
