„Nincs két egyforma” – olvasható az Aknay Csaba képei alatt elhelyezett vendégkönyvben a Háromhét Galériában. És valóban nincs, de vajon mire gondolt a látogató, amikor lejegyezte a sejtelmes konklúziót? Nincs két egyforma kép? Két egyforma alak? Két egyforma bőrszín? Két egyforma nyak? Két egyforma köldök, esetleg két egyforma mellbimbó? Egy másik bejegyző versbe szedi benyomását: „Zárt ölek, lágy harmóniák, imára kulcsoló kezek, fehér húsba karmoló körmök, mellbimbó mosolyok”.

Az utcafrontra nyíló, kivilágított kis budai galériába toppanva tíz nő néz velünk szembe, és korántsem a tekintetük az, amivel megbabonáznak. Sokuknak ugyanis nem láthatjuk az arcát, a fejüket hivatásukra jellemző eszköz fedi, nyaktól lefelé azonban a felsőtestek teljes pucérságukban merednek ránk: a kép középpontjában a mellek köze, a szimmetria törvényszerűségének megadva magunkat pedig két fókuszpont köti le a figyelmünket: a mellbimbók. Első pillantásra. Másodikra elkezdhetjük mustrálni azt, ami mögötte, pardon, alatta illetve fölötte van. Harmadik látásra pedig végre átadhatjuk magunkat a kép teljességének: a nőnek, akinek a mindennapos szerepe arcára van írva (helyezve), a hivatása lehet divatos, segítő, kreatív, erőt próbáló vagy kitartást igénylő, a teste mégis az marad, aminek Isten, avagy a biológia és az ősöktől öröklött génállomány teremtette: telten törékeny, domborúan tökéletes és természetesen hibátlan.

Nőként végigpásztázva a képeket rájöhetünk, mi lel a férfiakra, amikor nem a szemünkre, hanem egy etappal lejjebb figyelnek beszélgetés közben. A test lágyságába el- (és akár meg-) lehet veszni, az őszinte pőreségtől pedig hirtelen a saját fizikumunkról alkotott képünk is átalakulhat. Melyik nővel azonosuljunk? Azzal, aki legjobban hasonlít ránk – a melle formája, a bőrének feszessége, a vállának íve és nem is mellesleg a mellbimbójának udvara –, vagy azzal, aki úgy takarja magát, ahogy mi is tennénk – fejét teljesen befedve, esetleg csak szemellenző mögé bújva? Avagy azzal, aki bátor tekintettel néz le ránk, vállalva saját mezítelen valóságát? És a férfiaknak melyik tetszik jobban: a nagykeblű síugró, az egzotikusan barna, karcsú szemész, vagy a piercinges köldökű, büszke tartású díjugrató? Vajon mi indítja meg a fantáziát: a letakart, vagy a kitárulkozó részek?

Az ülő aktok torzójukkal beszélnek hozzánk. Ölükbe tett kezük tíz különböző szeméremdombot takar: nem úgy, mint a népmesében, ahol a bíró okos lánya a mellét fedi, mert azt ő nevelte, és medencéjének alvégét tárja Mátyás király elé, mivel azt meg Isten teremtette. Így teljesíti a talányos parancsot. Ezek a nők mást mutatnak meg magukból: azt, amivé ők nevelték magukat. Csücsörítés és hamis kacsintgatás nélkül.

Aknay Csaba alkalmazott fotográfus, képeit a magazinok hasábjairól ismerhetjük: 2004-ban a szakma a XXII. Magyar Sajtófotó Pályázat keretein belül az emberábrázolás-portré kategóriában az első két helyezéssel dicsérte munkáját.

A fotósnak viszont ez a mostani, tisztán művészi megnyilvánulása a "The woman is..." címmel a Háromhét Galéria felkérésére készült, és előfutára annak az aktsorozatának, melyen száz nő kerül lencsevégre. Vélhetően azok között sem lesz két egyforma, de talán egyik szebb lesz, mint a másik.

 

„The woman is...” - Aknay Csaba fotókiállítása a Háromhét Galériában, 2010 november 17 - december 12.