Wales 1985-ben vb-selejtezőn fogadta Skóciát, a tét óriási volt: ha Wales nyer, ők utaznak a mexikói tornára, a skótoknak viszont már a döntetlen is elég lett volna az álmok beteljesüléséhez. Az előjelek a walesieknek kedveztek, hiszen Glasgow-ban korábban meglepetésre győzni tudtak, és a skótók idősebb, meghatározó játékosai eltiltás vagy sérülés miatt hiányoztak. A meccsen végül 1-1-es döntetlen született, a walesi szívek összetörtek, de az ellenfélnél is volt, akit túlságosan megviselt a hatalmas tét.

Jock Stein, a skótok szövetségi kapitánya eleve úgy utazott el a cardiffi meccsre, hogy tudta, ha nem jön össze a vb-kvalifikácó, elbúcsúzhat az állásától. A meccs nagy drámát hozott, Wales sokáig vezetett, de aztán a második félidő hajrájában, a skótok tizenegyeshez jutottak. Belőtték, és ezután már nem is változott az eredmény. Stein épp átsétált volna a walesi kispadhoz, hogy kezet rázzon a másik szövetségi kapitánnyal, Mike Englanddel (nem vicc, tényleg így hívták), azonban mielőtt odaért volna, előbb térdre rogyott, majd összeesett. Hiába próbálták az öltözőben újraéleszteni, már késő volt.

A mai nap újabb brit párharc jön: a már a sorsolás után az egyik legizgalmasabb csoportmeccsnek titulált Anglia–Wales-összecsapás duplatéttel bíró derbi lesz. A két edző közül egyértelműen az angolok szakvezetőjén, Roy Hodgsonon a nagyobb a nyomás, főleg, hogy az oroszok ellen egy behúzható meccset adtak döntetlenre, így megnehezítve a saját dolgukat a csoportban. Wales pedig egy győzelemmel mennybe menne: egyrészt legyőzné az örök riválist, ami eddig inkább rögbiben jött össze, másrészt biztosítaná a helyét a legjobb tizenhat között.

Nem kérdés, én ma a walesiek sikeréért szorítok, akiknek egy mai győzelem olyan szintű eufóriát okozna, mint amit Budapest utcáin láttunk az osztrákok elleni, már most legendás 2-0 után. Futballban igazi sorstárs a magyar és a walesi. Elképesztően hosszú idő után, 1958 után szerepelnek először nagy világeseményen, többször is kevésen múlott a siker, de az utolsó meccseiket rendre elbukták, és olyan emblematikus játékosuk, mint Ryan Giggs sem jutott el egyetlen Eb-re, vagy vb-re sem.

Most a Ramsey és Bale nevével fémjelzett generáció nem hibázott, és azt vallom, a régi, 16 csapatos rendszerben is itt lenne a helyük, mitöbb, semmivel sem esélytelenebbek a mai angol válogatottnál. Nem hiába taglalja több cikkben a Guardianen Harry Redknapp, hogy mi lehet az ellenszere az elég masszív walesi válogatottnak a ma délutáni mérkőzésen. "A himnusztól libabőrösek lettünk, mindenki sírt utána a pályán. Ez Wales. A mezért és a sárkányért játszunk. Mindent kiadunk magunkból" – nyilatkozta a Szlovákia elleni érzelmektől túlfűtött meccs után Gareth Bale, a csapat legnagyobb sztárja, és elnézve a válogatottjukat, tényleg nem szorulnak rá semmilyen motivációs tréningre.

És akkor arról még nem is szóltam, hogy Wales kapta az Eb-csapatai közül a legmenőbb indulót. Nem is egyet, hanem kettőt, és nem valami percembertől, hanem az elmúlt két évtized két meghatározó gitárbandájától, a Manic Street Preacherstől és a Super Furry Animalstől. Előbbi a hivatalos, utóbbi a félig hivatalos, de ha mindkettőt megnézzük, rájöhetünk, hogy a walesi egy vérkomoly és remek humorú nép egyben. Előbbi szám az ország sok kudarctól terhes futballtörténelmét eleveníti fel, utóbbi meg csak egy dilis, vicces dal a fociról, ami azért mégiscsak játék, a nagy érzelmek ellenére. Majd figyeljünk, melyiket tette magévá a szurkolótábor, az Éjjel soha nem érhet végethez hasonlóan.

Ja igen, ma még Ukrajna játszik a másik brit csapattal, Észak-Írországgal, este meg újabb rangadó jön, a lengyelek a németek ellen, de utóbbinál valami azt súgja, a két csapat ma megelégszik egy döntetlennel, hogy majd a kieséses szakaszban már élet-halál meccset játszanak egymással. De ez persze csak spekuláció.

Kövessék velünk az Eb mai történéseit egész napos hírfolyamunkban, ott már nem lesz spekulálás.