Hosszú agóniát követően elköszön a modern futball legérdekesebb betege. Ő ugyan nem beszél róla, rajta kívül azonban mindenki érteni véli, mi történt egy felülmúlhatatlannak tűnő edzői pályafutással.
Amikor 1996-ban Londonba érkezett, hogy gatyába rázza a Nick Hornby Fociláz című imakönyvében is tárgyalt „unalmas Arsenalt”, még senki nem tudta, kicsoda. Két év sem telt el, és a szurkolók az új messiást, a szakírók egy új filozófiai iskola megalapítóját üdvözölték. A francia Arsene Wenger lett a futball Wittgensteinje, abban az értelemben mindenképpen, hogy képes volt egy közönséges szék alatt makacsul keresni az elbújt vízilovat, készen állt az angol labdarúgás ásatag építményeinek lerombolására. Ő állt legközelebb ahhoz, hogy egy másik filozófus pofon vágja. Hat nyelven beszél – franciául, angolul, olaszul, németül, spanyolul és japánul –, ezen kívül azon a futballnyelven, amin rajta kívül talán senki.
A szezon végén otthagyja, el kell hagynia az Arsenalt: összesen 15 trófeát – bajnoki címek, 7 FA-kupa – nyert a klubbal, egy alkalommal veretlenül végzett az élén. Ez olyan bravúr, ami eddig csak 1889-ben a Preston North Endnek sikerült.
Labdarúgó pályafutása alatt azt játszotta, amit edzőként a leginkább gyűlölt. A Racing Strasbourg volt karrierje csúcspontja, ha labdát szerzett, igyekezett attól a lehető leggyorsabban megszabadulni. A fanatikusokkal ellentétben a filozófiai iskolák vezetőire az is jellemző, hogy készen állnak perspektívát váltani. Wenger edzőként meg volt győződve arról, hogy két pont között a legrövidebb út a cikcakk, a vereség is módszer, sőt: a kudarcot is meg tudta magyarázni a mexikói futball-legenda, Hugo Sanchez heroikus szavaival: „Úgy játszottunk, mint még soha, és úgy kaptunk ki, mint mindig.”
Fantasztikus játékosokkal dolgozott, de ma inkább arra emlékeznek, mennyi hibát vétett. A bajok valószínűleg már akkor kezdődtek az Arsenalnál, amikor ott kellett hagyni ősi szentélyüket, a Highburyt. A Highbury helyén ma luxuslakópark van, valami ahhoz hasonló nagyszabás, mint a 390 millió fontos költséggel – ma két extraklasszis futballista ára – épített Emirates Stadium. A 61 000 férőhelyes Emirates nem aréna, hanem egy cirkusz, amiből már az első idényben azért szorultak ki az Arsenal legodaadóbb hívei, mert nem tudták megfizetni a 300 százalékkal megdrágult belépőt. Helyüket chartergépeken szállított, az egyesület shopjából öltözködő turisták vették át. Ők a közvetítésekben vagy a videón lenyűgözve nézték Bergkamp varázslását, Gilberto Silva csapdaállításait, a szélvészgyors, okos, extra gólerős Henry-t, akinek a játékáról az a hír terjedt el, hogy a világtalanok is élvezik. Az Emirates-ben azonban már nem szurkoltak, hanem leesett állal bámulták a bűvésztrükköket, miként az sem volt túl nagy baj, ha kikapott a csapat. Meg sem várták, hogy hazaérjenek, gyorsan írtak egy irigykedést kiváltó sms-t: „Láttam az Arsenalt, imádom.”
Wenger figyelmen kívül hagyta az angol futballban az üzlet maximalizálását célzó folyamatokat. A „Papa” megérkezésekor a százéves múltra visszatekintő egysíkú, brusztolós „kick and run” volt a gyakorlat, vagyis: a védők felrugdosták a labdát a támadók felé, felsprinteltek az oldalvonal mellett, majd újra hátra rohantak, amíg a nézők visszajuttatták a lelátó tetejére felrúgott labdát.
A zseniális Eric Cantona manchesteri játékával egy csapásra átírta a meccsforgatókönyveket, és ettől kezdve mindenki olyan futballistákat akart, mint ő. Az Arsenalba egymás után épültek be a kreatív támadó játékosok. Az ő védettségüket, akár a kocsmában bajba került ifjú vándorokét, két halálosan megbízható, kézitusára is kiképzett bekk, Keown és Adams biztosította. Mire a Premier League-ben eltelt tíz év, a top 5-be tartozó minden csapatnak voltak világklasszisai és olyan edzői – leginkább Mourinho és Ferguson –, akik megölték a játékrendszerén szinte semmilyen változtatást végre nem hajtó mester által megkövetelt őrületes passzjátékot. Nem kétséges, a koporsójába ez a két tréner kezdte el beverni az első szögeket, és majd két évtizeden át munkálkodtak, hogy a koporsót a lehető legmélyebbre temessék.
Wenger makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ihletett csapatába az ő iskoláját kijáró játékosokat építse be. Ibrahimovictól például azt várta volna, hogy úgy játsszon, mint Marco van Basten vagy Thierry Henry. Ibrahimovic viszont csak egyféléképpen tud játszani: ahogy ő akar. A legtöbb futballista Audival vagy valami terepjáróval jár, ő viszont Porsche Turbónál sosem adta alább, de inkább a Ferrarit szerette. Amikor a Barcelona edzőközpontjába beporzott egy utóbbival, Guardiola magához hívatta, és azt mondta neki: ez itt nem megy, itt nem menő. Ibrahimovic azt mondta: ritkán védekezik, de életveszélyesen támad. Az első szabály pedig az, hogy soha nem vesz részt próbajátékon. Wenger már kikészítette a 9-es mezt, de előbb kíváncsi volt, hogy egy félórás játszadozással miként illeszkedik a csapatába. Ibrahimovic rácsapta az ajtót, majd továbbállt. Most Los Angelesben játszik, szóval elmondhatja: a karrierje tovább tart, mint Wengeré, és már soha nem derül ki, tudtak-e volna valamit kezdeni egymással. Valami olyasmi történhetett volna, mint azzal, aki vesz egy bivalyerős sportkocsit, és úgy akarja vezetni, mint egy FIAT 500-ast.
A Réunionból, olykor a francia másodosztályból és más csodálatos helyekről hozott tinédzserkorú, törékeny játékosok azért nem váltak be, mert az angol futball megtartott néhány tucat, speciálisan az ő lemészárlásukra használt játékost.
A klub, miközben pontosan törlesztették az Emirates csillagászati árát, mindig komoly büdzsét biztosított a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű mesternek, ő azonban ritkán vásárolt. Ha mégis rászánta magát, nem a legjobb ütemben. Jó, megvette és mindvégig kényeztette a 38 fordulós angol bajnokság asszisztkirályát, a meccsek többségén szédelgő Özilt, túl sok pénzt fizetett a Chelsea-nak Cech-ért, majd az idén elengedte ugyanoda Giroud-t. Öt éve a St. Étienne-től elhozhatta volna 10 millió euróért Pierre-Emerick Aubameyangot, ám nem tette, és meg is indokolta, miért: túl gyors az Arsenal labdajárató játékához. Az idén 60 millió fontot fizetett érte a Dortmundnak, aligha azért, mert a gaboni ember lelassult. Addig szekálták egymást az öntörvényű chilei Sánchezzal, hogy megkapta érte a Manchester Unitedtől Mkhitaryant, pedig 150 millióért az idényeleji játékospiacon megszerezhette volna Griezmannt is. Az a csapat, amelyben a hozzáállásuk miatt leginkább respektált játékosnak Monreal vagy Mustafi számít, vagy egyáltalán pályára léphet Chambers és Holding, biztosan kiszorul az elitből.
A Newcastle elleni mérkőzés után a Wenger testbeszédét tanulmányozók már tudták, hogy felkészült arra, a szerződéséből hátralévő egy évet már nem tölti ki. Távozásakor elmondta, mennyire hálás azért, hogy 22 éven át szolgálhatta a klubot. Nemcsak a diktátorok, a filozófiai iskolák is meg szokták nevezni utódjaikat. Wenger hallgat, aminek két oka lehet: nincs ilyen, vagy még meg sem született.
A július 1-i határidő előtti utolsó pillanatban, a hétfői rendkívüli közgyűlésen dőlt el, hogy a fővárosi képviselők kiigazították a már korábban, konszenzussal elfogadott 2025-ös költségvetést, így van újra érvényes büdzséje a fővárosnak – év végéig. Ha nem így lett volna, durva korlátozásokkal és pénzügyi nehézségekkel járó állapotra kellett volna készülni.
A rendelkezés alól csak olyan kiemelt cégek mentesülnek, mint a MÁV vagy az MVM.
Arról is beszélt, ha szemmel lehetne ölni, Brüsszelben egy sortűzzel elintézték volna.
A kormánypárt támogatottsága pedig mélyponton van.
Ha erre nincs jó válasz, a százezres menet csak színes emléknek lesz jó.
A volt vezérkari főnök azt mondta, jobb lenne, ha például a kézigránát-baleset miatt elrendelt vizsgálat eredményét tennék közzé végre.
A légitársaság szerint még este tíz óra előtt újra felszállhatnak.
