"Az információ szabad akar lenni és ennek érdekében cselekszik" - hirdeti a késő nyolcvanas és kora kilencvenes évek cyberhippi-mozgalma és mindez talán sosem volt annyira aktuális, mint manapság. A közvélemény újromantikus hősökként tekint a szabad letöltést képviselő The Pirate Bay üzemeltetőire, a torrent- és más típusú letöltőoldalak a különféle jogi és törvényes akciók ellenére gombamód szaporodnak, ráadásul a magáncélú letöltés - Magyarországon legalábbis - még törvényes is: a jog gyakorlatilag ignorálja azt, aki otthon gyűjtögeti a letöltött filmeket, csak ne ossza meg őket fájlcserélőn és ne kérjen érte egy fillért sem. Mindezek ellenére a helyzet nem feltétlenül rózsás kiadói és előadóművészi szempontból. Ha félretesszük az egyre gyakrabban és hangosabban hirdetett gazdasági válság rettegett hatásait, azt biztosan láthatjuk, hogy a jelenlegi üzleti és jogi modellek nem tudnak lépést tartani az internetezők szokásaival.

A Napster-botrány óta felnőtt egy generáció, amelynek tagjai megint a klasszikus ellenkulturális szlogen szerint élnek: legyen minden vagy nagyon jó vagy nagyon rossz, de azonnal, mindenre azonnal van szükségük, mindent azonnal elérhetnek - s el is érnek. A lemezcégek és jogvédő szervezetek tanulmányaival sokszor szöges ellentétben állnak a független kimutatások, a fájlcserélésben pedig ilyen vagy olyan módon mindenki érintett és mindenkinek van is róla véleménye. A téma egyik oldaláról már korábban beszámoltunk: a neten terjengő híresztelések és nem mindig megbízható valóságtartalmú anyagok szerint az illegális tartalmakat előállító úgynevezett warez scene nem akar pénzt szerezni a letöltésekkel, csak a hatóságokkal való folyamatos macska-egér harcot élvezik, egy másik vélemény szerint e bűnözői kör tagjai arcátlan mennyiségű bevételt szereznek. Mit mondanak minderre a másik oldal képviselői, a szerzői jogvédő szervezetek, mit mond a rendőrség, hol lehet a megoldás?

Milyen aktívak a jogvédők?

Az ASVA esetében az értesítési és eltávolítási esetek száma 8-900-ra rúg, míg a MAHASZ évi 1500-2000 értesítést küld ki a ProArt közreműködésével.

Igazi mérkőzés a jelenlegi helyzet, amire kereskedelmi és marketinglépésekkel kellene reagálnunk, véli Kálmán András, az ASVA (Audiovizuális Művek Szerzői Jogait Védő Közcélú Alapítvány) igazgatója.  A médiában főként Nicolas Sarkozy nevéhez fűződő three strikes rule - amelynek értelmében három figyelmeztetés után a szabálysértő internetezőt ki kell zárni a szolgáltatásból, kvázi el kell távolítani az internetről - működőképes lehet, ha az extrémnek hangzó rendelkezés durva kinövéseit lenyessük. Csökkenthetjük például a szabálysértő internetező sávszélességét, de ugyanakkor meg kell neki engedni a legális hozzáférés lehetőségét. Hasonlóan vélekedik Musinger Ágnes, a MAHASZ igazgatója is, aki szerint mindenféleképpen szükséges az internetes szabadrablás szankcionálása.

Tovább árnyalja a képet, hogy hiába minősítették a hatóságok illegálisnak és büntetendőnek a kalózkodást, a letöltéseket korlátozó kísérletek sorra csődöt mondanak Európában valamiféle álliberális beidegződés miatt, állítja Kálmán András, és mivel az értelmiség gyakorlatilag "rosszul lett beprogramozva", az internetes kalózkodás malmára az IT-szektor semlegessége hajtja a vizet. Ezen ellentmondásos helyzet miatt rendeznek tavasszal egy olyan kerekasztal-beszélgetés, amelynek során a jogvédő szervezetek, az internet-szolgáltatók és a filmszakma képviselői együtt tárgyalják meg az internetes szerzői jogi helyzetet - ugyanis a tartalomgazdák és a jogvédők is beismerik, hogy sok mindent meg kellene változtatni.

...és kik a felelősök?
Hiába jó egy film, hiába nézhetünk meg több órányi bónusz tartalmat egy DVD-n, az ingyennel semmi sem veheti fel a versenyt, állítja Pál Tamás főhadnagy, a BRFK Gazdaságvédelmi Főosztály számítógépes bűnözés elleni alosztályának munkatársa. Véleménye szerint a megoldást a jogszabályi háttér változtatásával lehetne megtalálni, a lánc legérzékenyebb pontjának pedig az ISP-ket (az internetszolgáltatókat) tekinti. A szolgáltatók ugyanis nem felelősök a náluk elhelyezett szerverekért, amelyeken gyakorlatilag bármilyen illegális tartalom is megjelenhet, az irreálisan nagy adatforgalmat lebonyolító gépeket nem szakítják le a hálózatról. Előfordult már olyan is, hogy a warez-szerver üzemeltetője úgy helyezte el gépeit a szolgáltatónál, hogy az nem is ellenőrzte a szerződő fél személyazonosságát. Így ideje lenne olyan törvényben foglalt kötelezettségeket és felelősséget róni a szolgáltatókra, amivel vissza lehetne szorítani a kalóztartalmakat - ez pedig mind jogszabályokkal kapcsolatos, nem pedig büntetőjogi kérdés.

Pál Tamás ugyanakkor hozzáteszi: ami Magyarországon erősen visszaszoríthatná a kalózkodás mértékét, az olyan webes felület lenne, ahol otthonról mindent gyorsan és legálisan megvásárolhatnának a felhasználók digitális formátumban. A huszonegyedik században ugyanis már kifejezetten hanyatlóban van a CD világa. A felhasználók a kalózforrásokból beszerzett zenéket jó esetben csak egy hétig hallgatják, utána rá is unnak, az örökkévalóságnak vásárolni pedig csak a gyűjtők fognak. Azt már a kiadók és a témában érintett egyesületek hibájának vagy lassúságának tulajdoníthatjuk, hogy e helyzetet még nem ismerték fel és nem aknázták ki, helyette a pénzen és az elszámolásokon marakodnak.

A 360-as szerződés

A lemezcégek új típusú szerződése a bandát nem csupán zenészeknek, hanem márkának tekinti. Ennek értelmében a kiadó nem csupán az albumokból és DVD-kből beérkező jövedelemből vesz le százalékot, hanem az eddig a zenekar legnagyobb bevételi forrásának tekinthető pólókból vagy egyéb merchandise-ból is.

Hasonlóan vélekedik Paul McGuinness, a U2 menedzsere is, aki tavaly a Cannes-ban megrendezett Midem fesztiválon nyilatkozott a témáról. McGuinness szerint pusztán rossz kulturális beidegződés és rossz piaci tervezés miatt jutottunk el a kalózkodás ilyen mértékű elharapódzásához. Véleménye szerint olyan digitális terjesztőfelületet kellene létrehozniuk a kiadóknak, ahol minden zenekar olyan áron teszi elérhetővé zenéit, amilyenen akarja. Ezzel egyszerre nyernének a fogyasztók és az iparági szereplők is, hiszen egy technológiához kell alkalmazkodniuk. Hozzáteszi: a lemezcégeknek hosszas bizalomépítő munkát kell folytatniuk, mert az elmúlt években elterjedt és hírhedtté vált, úgynevezett 360-as szerződés az egész lemezipar megerőszakolása. Egyértelműen hibásnak szerinte az internetszolgáltatókat tekinthetjük, amelyeknek felelősséget kellene vállalniuk a hálózatukon terjesztett zenékért, ugyanakkor kereskedelmi megállapodásokkal kellene megosztaniuk bevételeiket a tartalomgazdákkal és tartalomtulajdonosokkal. Ideje lenne elgondolkodni, hogy miként lehetne összemosni a zenei és a technológiai szektort, a digitális zenei piac legnagyobb gyengesége ugyanis az, hogy nem lehet bevonni a szolgáltatókat - véli McGuinness. Megoldást jelenthetne erre akár egy olyan ötlet is, amire C. Stephen Weaver zenejogi ügyvéd hivatkozik: a szóban forgó ötlet szerint minden internetezőnek extra jogdíjat kellene fizetnie a szolgáltatóknak, amit arányosan kellene szétosztani zenészek, kiadók, lemezcégek és  szolgáltatók között. A példa szerint ez havonta 6 és fél dollár extra költséget jelentene az internetezőknek, amiből évi 12 milliárd dollárnyi haszonra lehetne szert tenni - mindez természetesen csak az amerikai piacra vonatkozik.

A kétkedők sokszor felteszik a kérdést: felfoghatjuk az illegális fájlcserét valamiféle választóvíznek vagy minőségi szűrőnek, ami eldönti, megvásároljuk-e "kipróbálás" után a letöltött CD-t vagy DVD-t? Nem minőségi, hanem vásárlási potenciált mérő szűrőről van inkább szó, állítja Kálmán András. Amióta ugyanis lehet illegálisan letölteni, azóta a standard piac veszít a legtöbbet, feljebb csúszik a vásárlási küszöb, a filmesek és tartalomgazdák pedig nem képesek a szó jó értelmében manipulálni a filmes fogyasztókat. Pál Tamás szerint az emberek nincsenek tisztában a letöltések következményeivel: a csökkenő eladások ugyanis kevesebb haszonhoz vezetnek, a kevesebb haszon miatt áremelésre lehet számítani, extrém esetben pedig a cégek be is dőlhetnek. Senki se higyje el, hogy az internetes kalózkodás jótékonysági intézmény; az oldalak üzemeltetői nem véletlenül tartják fent a torrentoldalakat, amelyekről a kíváncsi internetezők letöltik a legújabb filmeket - teszi hozzá. Az oldalaknak hasznuk és okuk van: tulajdonosaik egyszerre üzemeltetnek illegális tartalommal teli, havidíjas warez-szervereket, valamint fájlcserélő oldalakat.

Az ilyen szerverek ellen irányuló akciók lebonyolításáért Budapesten a BRFK Gazdasági Osztályának számítógépes bűnözés elleni alosztálya a felelős. A lefoglalt gépek kollégiumokból, egyetemekről, kis vagy középméretű internetszolgáltatók géptermeiből kerülnek elő, s Pál Tamás szerint teljesen vegyes tartalmak találhatóak rajtuk: komoly produkciós szoftverektől underground zenekarok lemezeiig, vegyes nyelvű filmekig: a legnagyobb hangsúlyt vélhetően a filmek élvezik az ilyen szervereken. A szerverek átvizsgálását igazságügyi szakértők végzik és ők is ellenőrzik a beárazást - a több millió forintra rúgó kárérték hozzávetőleges megállapítását -, a szerzői jogokat védőkkel együttműködve. A beárazás mindenkori középárfolyamon számolt aktuális árakkal történik; maga a folyamat a rendőrségi akciók legidőigényesebb, legnehézkesebb és legköltségesebb része, hiszen a zeneszámokat például egyesével, kiadó szerint kell felmérni és megállapítani az általuk okozott piaci veszteséget. Egy szám esetében az átlagárszámítási módszer szerint két-háromszáz forintos összegről beszélhetünk.

Hogyan számolja a veszteségeket a MAHASZ?

A MAHASZ csupán a hangfelvételek vonatkozásában végez számításokat, árulta el Musinger Ágnes. Hazánkban a lakosság körülbelül 70 százalékának van internetelérése. Ebből a kb. 7 millió emberből 70-80 százalék gyakrabban vagy ritkábban, de tölt dalokat az internetről. Az úgynevezett "intenzív letöltők" naponta 10 számnál többet töltenek, az ő számukat 200 ezerre becslik. Számítások szerint évente 800 millió dalt töltenek le Magyarországon. Legális letöltések esetében a szerzői jogi jogosultaknak (szerző, előadóművész, kiadó) átlag 200 forint bevétele származik egy dalból, az illegális letöltésekkel okozott vagyoni hátrány tehát 160 milliárd forint. A MAHASZ igazgatója szerint a hanghordozópiac tavaly húsz százalékot esett vissza, miközben még mindig elenyészőek az online értékesítésből származó bevételek.

Nem feltétlenül megnyugtató az a kép sem, ami a lemeziparban tárul elénk. A zenei szaksajtó számos esetben reagál hangosan és hálásan ingyenalbumokra, gondoljunk csak például a Nine Inch Nails vagy a Radiohead kampányaira legutóbbi lemezeik kapcsán. Trent Reznor, az amerikai ipari rock fenegyereke 2007 októberében jelentette be, hogy zenekara önállóan végzi majd kiadói és promóciós tevékenységeit, nem szorul kiadói szerződésekre. Négy lemezből álló Ghosts albumának első részét 2008 márciusától ingyen tölthette le az érdeklődő közönség (Reznor állítása szerint saját kézzel töltötte fel torrent-oldalakra lemezét), a többi három lemezhez digitális formátumban 5 dollárért férhettek rajongói, fizikai formátumban pedig választható bónusztartalmakkal és extrákkal vehették meg a lemezt - 10 és 300 dollár közti áron. A Radiohead ezzel szemben letölthetővé tette lemezét és csak annyit fűzött hozzá: annyit adjanak a lemezért a rajongók, amennyit gondolnak.

Míg az ilyen promóciós kampányok remekül működnek a nagy kiadós istállókból kivált, nagy rajongótábort magukénak tudó zenekarok esetén, biztos bukást vagy legalábbis frusztrációt jelenthetnek a feltörekvő zenekaroknak. (Egyes piaci vélemények szerint gyakorlatilag minden zenekar képes ilyen húzásokra, és bár bizonyos, hogy piaci sikere nem lesz belőle, olyan minőségű és mennyiségű kommunikációs csatornát nyit meg a rajongók irányában, ami mindenképpen értékelendő, nettó győzelemnek tekinthető.) A feltörekvő zenekaroknak így láthatóan marketingre és bejáratott csatornákra van szükségük, amit viszont a kiadók képesek megadni számukra - hacsak nincs olyan emberük, aki tud naphosszat közösségi és zenei oldalakon kapcsolatokat építeni. Sok esetben a zenészeknek csak akkor van esélyük az életben maradásra, ha direktben mennek a vásárlókhoz - számukra pedig tíz "elkalózkodott" album is jelentős veszteségként könyvelendő el. Ide vág Trent Reznor balul sikerült kísérlete is, amelynek során Saul Williams zenész-költővel közös lemezét dobta a hálóra, a rajongókra bízva, hogy fizetnek-e az albumért vagy sem. A The Inevitable Rise and Liberation of Niggy Tardust! albumot 154 ezren töltötték le, amiből csak 28 322-en, 18 százaléknál alig többen vásárolták meg a lemezt fejenként 5 dollárért. Reznor erre csak annyit mondott: a vásárlási szokások "csüggesztőek".

Mindezek ismeretében nem kell csodálkoznunk, ha hatalmas várakozás övezi a The Pirate Bay-per április 17-ére várható ítélethozatalát. A Napster-botrány után az az elképzelés járta körbe a zenei blogokat, ami szerint a fájlcserélőn zeneszámonként csupán 1 centes díjat kellett volna fizettetni a letöltőkkel, a zeneipar így is havi több millió dolláros nyereséggel kalkulálhatott volna - mindez ígéretes és követendő példának bizonyulhat a kiadók számára.