Másfél évtizednyi névtelenség után végleges nevet kaphat a periódusos rendszer 112-es rendszámú eleme, mivel az Alap és Alkalmazott Kémia Nemzetközi Egyesülete (IUPAC) június közepén hivatalosan elismerte létezését. A több száz éves szokásjog szerint a kérészéletű anyag (lásd Atomcsapda című írásunkat) névválasztásában a felfedezőknek lehet meghatározó szavuk. Az új elemet mitológiai karakterekről, ásványokról, földrajzi területről, az elem valamely tulajdonságáról, illetve egy arra alkalmasnak ítélt tudósról is elnevezhetik.

A legrégebb óta ismert elemek névadásánál például a fizikai megjelenés játszotta a fő szerepet. Az elsőt, amelynek a kémiatörténet a felfedezőjét is jegyzi, 1670-ben állította elő a vizelet desztillálásával a bölcsek kövét kereső német alkimista, Hennig Brand. Az új, sötétben enyhén világító elemet foszfornak, magyarul fényhordozónak nevezte el. A modern vegyészet kialakulásának hajnalán, a 18–19. században a forrásaikból kinyert, majd tiszta formájukban hasznosított elemek nagy részének nevét még szintén egy-egy tulajdonságuk adta. Görög színnevet kapott például – ibolyaszín gőze nyomán – a jód (ioeidesz), illetve a sárgászöld klór (klorosz). De nem ment ritkaságszámba, hogy egy elem valamelyik égitestről (a hélium a Nap görög megfelelőjéről, a Hélioszról), a lelőhelyéül szolgáló ásványról (az alumínium a timsó latin megfelelőjéről, az alumenről), vagy valamelyik mitológiai alakról (a tórium például a háború germán istene, Thor után) kapjon nevet.

Akadtak, persze, zűrösebb névadások is. Az 1780-as évek elején egy román paraszt szokatlan kinézetű kőzetet ajándékozott Müller Ferencnek. Az erdélyi bányamérnök utóbb arra a következtetésre jutott, hogy a különös ásvány addig ismeretlen anyagot tartalmaz. Az általa metallum problematicumnak (problémás fémnek) elnevezett anyagot elküldte analízisre egy német kollégájának. Választ nem kapott, csak 15 év múltán, amikor is nem a címzett, hanem egy másik német kutató, Martin Klaproth válaszolt. Arról tájékoztatta az eredeti felfedezőt, Müllert – tudható meg az Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2006-os tanulmányából –, hogy az alaposan bevizsgált fémnek, miután bemutatta a berlini tudományos akadémián, a tellúr nevet adta, Tellus földistennő után. Müller, bár minden oka meglett volna rá, mégsem vette zokon, hogy kiszorult a keresztapaságból, pedig akkor már a vidéken másutt is fellelt új fémet több ásványtani könyvben Erdély latin neve, Transylvania után sylvaniumként kezdték emlegetni.

Az elemnévadás máig tartó divatját, a felfedezés helyének (germánium, amerícium) megörökítését a 19. század második felétől jobbára a nemzeti öntudat fűtötte. Néhány évtizeddel később felzárkózott ehhez az (el)ismert tudósok nevének megörökítési vágya, amely némi kényszerűséggel is keveredett, hiszen a múlt század derekától mesterségesen, szinte dömpingszerűen – rendszerint elenyésző mennyiségben – előállított új elemeknek sokszor még a tulajdonságaik is rejtve maradtak. „Az sem volt mindig egyértelmű, kié lehet a felfedezés dicsősége, hiszen nemritkán néhány hét eltéréssel több laboratórium is hírül adta ugyanazon elem sikeres létrehozását” – említi a névdivat megváltozásának lehetséges okait Inzelt György, az ELTE kémiaprofesszora.

A riválisok jövőbeni vitáit már előre jelezte a legelső mesterséges elem táblázatba illesztése. Az 1920-as években valóságos hajtóvadászat kezdődött a periódusos rendszer akkoriban még hiányzó, Mengyelejev által már 1869-ben megjósolt, 43-as rendszámú eleme után. Sokan úgy vélték, a rejtélyes anyagot a táblázat rendező elvét megmagyarázó, akkor már több mint fél évtizede elhunyt Henry Moseley brit fizikus után kellene majd elnevezni, mely ötletet a Science mérvadó tudományos magazin szerkesztői levélben támogatta. Az ellentábor viszont elfogadhatatlannak tartotta, hogy egy elem valódi személy nevét kapja, jóllehet a táblázatban már szerepelt, igaz, némi kerülővel, Johan Gadolin finn mineralógus. Az ő nevét ásványtanászok vésték ugyanis az általa felfedezett gadolinit kőbe, majd az ebből kinyert elem lett a gadolínium. Az 1937-ben maghasítással előállított 43-as jelű elemnek egy évtizeddel később mégis a („mesterséges”-re magyarítható) technécium elnevezést adták, amit a döntnökök azzal magyaráztak, hogy addigra tucatnyi laboratóriumból jelezték – tévesen – az anyag létrehozását, és az önjelölt felfedezők mindegyike más-más névötlettel állt elő. Végül 1947-ben az IUPAC rendet vágott, azóta ott döntik el, ki az első felfedező és mi legyen az új elemek végső neve. Így bólintottak rá az első, valódi személyről – Marie és Pierre Curie-ről – (szándékosan) elnevezett elem, a kűrium nevére is.

„Posztmodern alkimisták” többször is megpróbálták kijátszani a szigort. Az elsőként 1964-ben, Dubnában létrehozott 104-es rendszámú elemet orosz felfedezői a szovjet atombomba atyja, Igor Kurcsatov után kurcsatóviumként emlegették. Így tartották számon a szovjet blokkban kiadott kémiatankönyvekben, periódusos rendszerekben is. Az elemet, ugyancsak az 1960-as években, amerikai tudósok is összeeszkábálták. Ők névadóként, nyugat-európai kollégáikkal együtt, Ernest Rutherfordot, az atommodelljéről ismert, 1908-ban Nobel-díjjal is kitüntetett brit fizikus-kémikust favorizálták. Három évtizeden át a világ két felén két különböző néven említették a 104-es elemet, mígnem 1997-ben a mérleg, aligha függetlenül a világpolitikai helyzettől, a rutherfordium felé billent. Annak ellenére, hogy az elemet elsőként vitathatatlanul az orosz laboratórium tákolta össze. „Igaz, épp egy düsseldorfi konferencián, még az ezredforduló után is megesett, hogy a falra függesztett periódusos táblázat 104-es téglalapjában a kurcsatóvium Ku szimbóluma szerepelt” – említ egy kuriózumot a már idézett Inzelt György.

Mégsem ez, hanem a táblázatban két rubrikával hátrébb található 106-os rendszámú elem névadása lett az IUPAC szakberkekben nagy vihart kavart döntése. 1994-ben Balatonfüreden 12 ország húsz vegyésze közül öt amerikai kutató egyöntetűen a seaborgium névre voksolt. Csakhogy e név táblázatba foglalása egyet jelentett volna az IUPAC egyik alapszabályának a megszegésével – nevezetesen azzal, hogy élő tudósról egyetlen elem sem kaphat nevet. Márpedig az elemtáblázat 9 új tagjának legyártásával csúcstartóvá avanzsált, 1951-ben kémiai Nobel-díjat szerzett Glenn T. Seaborg amerikai kémikus élt és virult. A nevezéktani bizottság erre hivatkozva elvetette a javaslatot. Állítólag ekkor született a Seaborgnak tulajdonított kijelentés, hogy egy elemnévért cserébe habozás nélkül visszaadná a Nobel-díját (HVG, 2009. február 28.). Az elemi hírnévre egyébként joggal ácsingózó tudós azzal is érvelt – derül ki a Foundations of Chemistry című szaklap tavalyi cikkéből –, hogy Albert Einstein és Enrico Fermi is éltek még, amikor nevük táblázatbeli megörökítése szóba került. Ami igaz is volt, csakhogy az einsteinium és a fermium elnevezés már a két fizikuszseni halála után emelkedett jogerőre. Mindazonáltal Seaborg – a világon egyelőre egyedüliként – halála előtt két évvel megkapta a nagy visszaigazolást. A bizottság – saját szabályzatát megszegve – 1997-ben jóváhagyta, hogy a 106-os elem végleges neve seaborgium legyen.

BALÁZS ZSUZSANNA