Földbe döngölni és kivéreztetni a másikat, hogy aztán valami dicsőséges csatakiáltástól megrészegülve újfent harcba induljunk a minőségi zsákmányszerzés reményében. Ezt a gondolatmenetet követve készítette el idei második legnagyobb durranásának szánt játékát a francia székhelyű Ubisoft, és valamiért jó ötletnek gondolták egy olyan, sokak szerint mesterségesen túlcicomázott napra időzíteni a megjelenését, mint február 14-e. Abban talán mindannyian egyetérthetünk (a cikk szerzője pedig már most fohászkodik, hogy nem vetik majd érte digitális máglyára), hogy a Valentin-nap kétség kívül az egyik legmegosztóbb ünnep. A Ubisoft pedig éppen ezt találta meglovagolható potenciálnak, mondván: igenis mókás alternatíva lehet videojátékkal tölteni Bálint napját, ha már a kereskedelmi szerelem puszta gondolatától is hányinger kínozza az embert. Az elgondolás dicséretes, csakhogy szerintünk mindenki sokkal jobban járt volna, ha a kiadó ezt a nem kevés kreatív energiát egy fokkal fontosabb dologra fordítja: például kreál egy tisztességes történetet.

Pedig a For Honor első színre lépése igazán vakufényesre sikerült: a 2015-ös E3 szakkiállításon imádta a sajtó, frissnek tűnő tartalmi és a középkori tematikát némileg új megközelítésből átélhetővé tett megoldásai révén szinte azonnal belopta magát az érdeklődők szívébe.

A játék első, publikum előtt is elérhetővé tett tesztelésére tavaly ősszel kerítettek sort, a négynapos móka alatt közel 90 millió harcost hánytak kardélre. (Azt gyorsan hozzá kell tenni, hogy ebben főként a gép által irányított karakterek dominálnak, de aktivitás szempontjából így is szép eredményről van szó). Úgyhogy epekedve vártuk, hogy a próbakört követően végre mi is a saját szemünkkel lássuk, hogyan válhatunk karosszékben ülve a legkülönfélébb harcmozdulatokat ismerő szamurájjá, őrjöngő vikinggé vagy a lovagi tornák kétméteres monstrumává.

Ubisoft

Valami más

A Ubisoft eddig zömében lövöldözős játékokban utazott, ám a For Honor mind tematikáját, mind technikai megvalósítását tekintve is teljesen új fejezetként íródott a kiadó történelemkönyvébe. A címből (no és a bevezetőnkből) már sejthető: a puskákat itt lándzsák és kardok, míg a katonai kevlárt méretes páncél váltja, ez azonban egy cseppet sem hátráltató tényező. Mi kifejezetten élveztük, hogy a tucatnyi egymásra épülő internetes lövölde mellett végre más formában (és környezetben) is módunk nyílt megtapasztalni a csapatban való szórakozás lehetőségét. Ez a fajta kikapcsolódás pedig minden negatívum nélkül értendő.

A For Honorban jelenleg öt különböző módban szállhatunk harcba, ami számszakilag nézve csekélynek tűnhet, de állítjuk: egyáltalán nem az. Sok-sok órányi játékkal a hátunk mögött sem fogunk ráunni, erre pedig a megszerezhető karakterek és a tömérdek magunkra aggatható kiegészítő, mint a pajzs, a kard, a sisak vagy a köpeny jelenti a biztosítékot – tényleg elképesztő mennyiségű holmi áll rendelkezésünkre. A vizuális típusoknak jó hír, hogy valamennyi megszerezhető gúnya módosítható: egyebek mellett elláthatjuk őket a személyiségünket leginkább kifejező plecsnivel, és a színösszetételük is kedvünk szerint variálható. Utóbbiakból persze nem sok minden látszik a csatamezőn, de legalább a menüben jól néznek ki.

Az igazi kihívást persze nem is a különféle ruházatok begyűjtése, hanem az adott frakcióhoz tartozó karakterek megszerzése jelenti. A programban összesen 12 eltérő képességgel bíró hős várja, hogy harcba vigyük, a "toborzás" azonban nem könnyű feladat: minden menet után pontokat kapunk, melyeket aztán a már említett karakterek nyitogatására használhatunk fel. Egy-egy szerzemény pénzért való hadba állítása viszont nem olcsó mulatság. Nagyjából 5-10 mérkőzés után kerülhetünk abba az állapotba, hogy kellő mennyiségű tallért gyűjtöttünk, hogy aztán a digitális húspiac felé vegyük az irányt. És hát túl nagy matekosnak nem kell lenni, hogy kiszámoljuk: ha egy karakter megszerzése – szerencsésebb esetben – is órákat vesz igénybe, akkor a fennmaradók begyűjtése minimum hetekig tartó küzdelemnek tűnik majd.

Szúr, szúr, bukfenc, szúr

Apropó küzdelem: a bevezetőben említett különlegességek egyike karakterünk csatatéri irányításában rejlik. A játékban ugyanis meglepő módon mozinézet is van, ez utóbbi viszont nem a vizuális szórakoztatás jegyében került oda, hanem a szemtől szemben zajló küzdelmek minél hatékonyabb kivitelezésének céljából. A funkció amolyan jelzés értékű, ha a felhasználó esetleg nyitott szájjal rohanna egy tűhegyes dárda irányába.

Ubisoft

Védekezni és támadni egyaránt az egérrel tudunk, előbbi esetében felesleges kattintgatás nélkül, a megfelelő irányba történő mozgatással. Ez a fajta manőver leírva túl egyszerűnek tűnik, a gyakorlatban azonban sokkal nehezebb. Már csak azért is, mert egy-egy szemből érkező suhintást a másodpercek törtrésze alatt kell védenünk, ha túl akarjuk élni az ütközetet. Fájó pont, hogy karakterünk egyáltalán nem tud ugrani, bukfencezni viszont annál inkább.

Hangulatból csillagos ötös

A címbéli Trónok harca felütés nem véletlen: ha valamilyen párhuzamot kellene vonni a For Honor és a sorozat közt, úgy mindenképp a csatatéri brutalitást emelnénk ki, mely valahol egyrészt szörnyű, ugyanakkor hihetetlen látványos is tud lenni. (De hát a középkorban nem nagyon finomkodtak az emberek, ha a sorsuk függött egy-egy csata kimenetelétől, szóval felesleges is meglepődni, haladjunk csak szépen tovább.)

A pályák kifejezetten jól néznek ki és további plusz pont adhatunk a készítőknek, mert arra is figyeltek, hogy már a becsatlakozás játékba sem a szokványos, unalmas módon teljen: mintha csak épp akkor tört volna ki a háború, amikor rányomtunk a Connect gombra, szinte előttünk robban szét a várfal, harcosok kiáltanak fel, néhány ponton pedig hatalmas tűz üt ki – egyszóval minden adott a hangulat fokozásához, amit egyetlen (na jó, két) kivétellel szinte semmi nem ronthat el.

Ubisoft

Nem túlzunk, a hús-vér játékosokkal való küzdelem még a tapasztaltabb felhasználókat is próbára teheti, az irányítás ugyanis nem egyszerű: noha a Mortal Kombathoz képest itt nincs szükség bonyolult és sokszor követhetetlennek tűnő billentyűkombinációkra, az első pár óra inkább tanulással, mintsem tényleges szórakozással telik. Érdemes egyébként a program által felajánlott oktatókört letudni, már csak az alapok gyors elsajátítása miatt is.

Lehetett volna jobb is

Mi amúgy hiába gyakoroltuk be a túlélést segítő fontosabb (ujj)mozdulatokat és szereztünk jó pár kellemes (és még több kellemetlen) percet, egy fontos építőkocka hiányát így sem tudtuk feledni: ez pedig nem más, mint a játék által felkínált sztorimód, amely egész egyszerűen nincs. Illetve ott van az, csak a silány megvalósítás miatt szabad szemmel nem látható. A történet ugyanis nem csak hogy harmat gyenge, a legegyszerűbb klisékre épül, narratívát, mint olyat ne is keressünk, a fejlesztők pedig arra sem vették a fáradságot, hogy legalább annyi izgalmat csempésszenek bele, amennyi alkalmanként megemeli a pulzusszámot. Ehelyett egy szörnyen unalmas, már az első képkocka alapján is könnyen kikövetkeztethető végkifejletet kapunk – ebből is látszik, hogy a For Honor abszolút nem mélyen szántó gondolataival próbálja vékonyabbra faragni pénztárcánkat. De ez nem feltétlenül baj.

Ubisoft

A többjátékos mód ugyanis önmagában megér egy misét, a piacon lévő jelenlegi konkurenciához képest is sokkal hosszabb és aktívabb szórakozást garantálhat. Ugyanakkor a platformtól függő 17-20 ezer forintos vételár több mint elgondolkodtató, pláne egy olyan játékért cserébe, amely végtére is mindössze ezzel az egyetlen felmutatható érdemlegességével igyekszik kitűnni a játékpiacon. Úgy, hogy a sokak számára kritikus sztorimódot szinte teljesen hanyagolja.

Verdikt

A pc-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra elérhető For Honor 2015-ös bejelentését tekintve az idei év egyik kolosszális méretű robbanásának tűnt, de mire a megjelenést követően kézbe vettük, inkább csak petárdaszerű pukk lett a történet vége. Némi öröm az ürömben, hogy a kiadó tájékoztatása szerint rövidesen extra (de főként fizetős) tartalmakkal bővítik majd a játékot, így a páncélt borító friss rozsdafoltok a későbbiekben jó eséllyel eltűnnek majd.

A grafika és úgy általában a környezet egyéb elemei is teljesen rendben vannak. Az optimalizáció terén végzett munkáért ugyancsak jár a piros pont: mi egy közepes teljesítményű gépen próbáltuk ki, de a program így is remekül futott – no persze a grafikai beállítások terén némi kompromisszum vállalására azért szükség volt. A felkínált játékmódok egytől egyig tartalmas kikapcsolódást nyújthatnak és szintén jól eső érzés, hogy a fejlesztők az össznépi balhét hirdető, Team Death Match típusú versengéseken túl helyet szorítottak a kisebb, egy az egy ellen jellegű mérkőzéseknek is.

Mi 10-ből 7 pontot ítélünk meg a játéknak.

A többi játéktesztünket itt találja. Ha rendszeresen szeretne értesülni róluk, lájkolja és figyelje a HVG Tech rovatának facebookos oldalát.