Az ufófigyelés történetének talán legnagyobb fordulópontja az volt, amikor tökéletesítették a légtérfigyelő radarokat, és attól fogva töredékére zuhant vissza a kijelzőkön megjelenő, szakértő szemmel megfigyelt különös észlelések száma.

Ez is jelzi, hogy a repülő csészealjakról könnyebb sci-fit forgatni, mint dokumentumfilmet, és pontosan az előbbit választották, amikor a History tévécsatorna legyártatta sorozatát az amerikai ufófigyelés fénykorának, a hidegháborús 1940–60-as éveknek az eseteiről. A sorozat – A kék könyv-projekt címmel – most indul idehaza (az Epic Drama csatornán), ezért érdemes felidézni, mi igaz és mi billeg a szenzációs amerikai rejtélyek magyarázatában.

A főszereplő, Allen Hynek csillagász, valóságos és fontos személy, komoly tudós, az ufológia megalapítója. A filmben feldolgozott – és tegyük hozzá: meglehetős szabadsággal kezelt, ráadásul kémtörténetes és thrilleres elemekkel felflitterezett – esetek valóban hatalmas feltűnést keltettek a maguk idejében. A Kék könyv fedőnevű vizsgálódás Hynek részvételével valóban lezajlott, és 1969-ben azzal zárult, hogy földönkívüli látogatások bizony nem történtek. Hogy az amerikai védelmi minisztérium, főképp a légierő miért is bocsátkozott tudományos igényű ufókutatásokba, annak több oka is lehet.

Laikus fejjel elképzelhető lenne, hogy azért figyelték az eget, mert valamiféle szovjet csodafegyver felbukkanásától tartottak. Ezt tartja azonban kevésbé valószínűnek Trautmann Balázs újságíró, katonai szakértő. Szerinte az amerikai felderítők már akkor is tudták, hogy a kor egyetlen olyan szovjet gépe, amely elérhette volna az amerikai légteret – a Tu-4 hadászati bombázó – megszokott külsejű és viszonylag lassú repülő volt. Utólag már egyértelmű, hogy titkos szovjet légitámadás nem fenyegette az USA-t.

A kék könyv-projekt című sorozat egyik jelenete. Szembenézés

Epic Drama

Az ufókutatás valószínűbb célja lehetett, hogy a légierő leplezni tudja a saját titkos kutatásait. Jó példa erre a Roswell környékén ma már turistacsalogatóként használt földönkívüliek esete. Róluk nemrég írtunk egy titkos katonai létesítmény, az Area 51 (51-es körzet) miatt. Ezekben a napokban esedékes az a fesztivál, amelynek vírusmarketingjeként a nyáron a közeli Area 51 ostromához toboroztak embereket. Valójóban a támaszpont közelében annak idején nem repülő csészealjak maradványait találták meg civilek, hanem olyan léggömbökéit, amelyekről az amerikai légierő (az akkor titkos Mogul Terv keretében) figyelte a szovjet kísérleti atomrobbantások jeleit.

[Mit rejthet a szupertitkos 51-es körzet, amit szeptemberben terveznek lerohanni kétmillióan?]

Az pedig, hogy földönkívüli lények holttesteire bukkantak a bázis közelében, majd a tetemeket boncolás céljából titkos laborokba vitték, azzal függött össze, hogy (ugyancsak a nyilvánosság kizárásával) próbababákat ledobálva kutatták, mi történhet az emberekkel, ha magasról lezuhannak. Szintén az Area 51 volt a kiindulópontja az ufómegfigyelések egy külön fejezetének. A bázison fejlesztették a Lockheed U-2 kémrepülőgépet, amely akkoriban szokatlan magasságban rejtőzve mozgott. És persze annyira titkos volt, hogy ha netán a lezárt légtereken kívülre tévedt, akkor még az amerikai harci pilóták többsége sem tudhatta, mi lehet az, ami magasabban száguld, mint az általuk ismert repülőgépek. Ráadásul festetlen, fémes testével látványnak is szokatlan volt akkor – idézi fel Trautmann Balázs. Mindezekről a légierő közölhette a közvéleménnyel, hogy tudományosan foglalkoznak a jelenségekkel, és nem történt semmi különös.

Hasonló megnyugató(nak szánt) nyilatkozatok szolgálták a hivatalos ufófigyelés további fontos célját, a közvélemény lecsillapítását. A hideg-, sőt Korea esetében melegháború éppúgy közrejátszott az amerikaiak érzékenységében, mint az akkoriban nagyon népszerű sci-fi filmek. És rátettek egy lapáttal a korabeli újságok is. Kiragadott példa az egyik legnépszerűbb hetilap, a Life 1952 április eleji száma, amelyen Marylin Monroe mellett a másik címlapsztori arról szól: lehet valami igazság a repülő csészealjak bolygóközi közlekedésében.

Time Inc.

Érthető, ha országos pánikot keltett 1952 forró nyarán, amikor a szokatlan időjárás közepette a washingtoni repülőtér körül a radarkezelők és a levegőben lévő pilóták is fényjelenségek sorozatát figyelték meg. A prózai magyarázat, hogy a repülőkről nézve hasonló érzékcsalódás jelentkezett, mint amilyet az autósok figyelhetnek meg meleg időben: jóval előttük furcsán csillog az út, és a jelenség ugyanolyan gyorsan halad előre, mint maga az autó.

A radarokat szintén a kánikula csaphatta be. A meleg levegő egyfajta plafont képez, amely a Föld felé téríti el a radarsugarakat, így földi tárgyakat jelez a gép úgy, mintha a sugár eredeti irányában, több száz vagy pár ezer méter magasan lebegnének, mozognának. Ez magyarázhatja, hogy amint a katonai gépek odaértek, ahová a radarosok küldték őket, ott semmit sem láttak a jelenségekből. A technika az 1970-es években tette lehetővé a bevezetőben említett digitális szűrők beépítését, amelyek jórészt – bár nem maradéktalanul – eltüntetik a radarok kijelzőitől az efféle délibábokat.

[Vannak-e földönkívüliek, és mikor találjuk már meg őket?]

A sci-fi-láz hatása érhető tetten a földönkívüliek felbukkanásában is. Az első, egyben leghíresebb esettel Betty és Barney Hill borzolta az amerikaiak idegeit. A házaspár egy rövid hétvégi kirándulás után kialvatlanul hajtott hazafelé, és akkor találkoztak az alienekkel. Pontosabban pár nap múlva Betty álmaiban jelent meg annak a néhány órának a története, amely hiányzott a stresszes autózás emlékeiből. A lényeg, hogy az idegenek az űrhajójukba kényszerítették és alapos orvosi vizsgálatnak vetették alá őket. Mit tesz a véletlen: amikor két évvel később pszichiáterhez mentek, a hipnózisban Betty majdnem pontosan úgy írta le a földönkívülieket, mint a Végtelen határok tévésorozat két héttel korábbi – az ufórajongó feleség által természetesen megtekintett – epizódjában.

A vérbeli ufóhívők hitét mindezek ellenére nyilván megerősítik a Kék könyv sorozat epizódjai. A többiek más forrásokból – egyebek mellett a gyártó, a History csatorna amerikai honlapján olvasható és a filmhez képest jóval tárgyszerűbb összefoglalóiból – sorra vehetik, mi minden lehet a rejtélyes jelenségek hátterében. Amikor például 1948-ban egy világháborús rutinnal felvértezett pilóta, George Gorman közelharcot vívott (eredménytelenül) egy fénygömbbel, valójában egy kivilágított meteorológiai léggömbbel találkozott.

Ugyanabban az évben két másik pilóta, Clarence Chiles és John Whitted is rejtélyesen izzó tárgyat figyelt meg. Ezt a Kék könyv szakértői utóbb meteornak minősítették, feltehetőleg a nagyon fényes fajták, a tűzgömbök egyikének. Az 1952-ben Flatwoods környékén megfigyelt szörnyet kísérő fényjelenség szintén meteor lehetett, ő maga pedig valószínűleg gyöngybagoly volt, amely a ködös éjszakai erdőben, a fa lombjaival összeolvadva többméteres, emberarcú lénynek látszott. A szörny emléke időközben idegenforgalmi látványossággá lényegült át, csakúgy, mint a Roswell környéki földönkívülieké.

The Flatwoods Monster Museum

Katonákhoz méltó alapossággal folyik viszont mindmáig a megfigyelés amerikai védelmi berkekben. Igaz, kerülik már az ufó – azaz azonosítatlan repülő objektum – kifejezést. A hivatalos név: azonosítatlan légköri jelenségek. Ez nagyjából korrekt is. Mint Trautmann Balázs mondja: manapság a vadászgépeken olyan nagy felbontású kamerák működnek, amelyek sok mindent látnak. Akadnak tehát megmagyarázhatatlan fényjelenségek – de szakértőnk nem tud olyan jelentésről, amely ufóészlelésről szólna. Szerinte napjainkban nehéz elképzelni olyan ellenséges (az USA felől nézve orosz vagy kínai) repülő szerkezetet is, amely titokban maradna, már csak azért sem, mert a haditechnika csak kis lépésekben fejlődik.

A titokzatos felvételek azonban valódiak. Az interneten nyilvánosan keringő, néhány évvel ezelőtti videókról – melyeket itt nézhet meg – a napokban erősítette meg az amerikai haditengerészet, hogy harci repülő fedélzetéről vették fel őket, és nem tudni, mi látható rajtuk.

Az azonosíthatatlanság azonban nem kell, hogy repülő csészealjakra utaljon. A földön kívüli intelligencia egy kutatójától, Seth Shostak csillagásztól ezt a hasonlatot idézte pár hónapja a Newsweek amerikai hírmagazin: „ha New Yorkban a gyilkosságok 40 százaléka felderítetlen, lehet azt mondani, hogy földönkívüliek követték el őket. Lehetséges, de nem valószínű.“

Ha tudni szeretne a fejleményekről, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos eredményeket is bemutató Facebook-oldalát.