Régi barátom, Elek Pista szerint az országnak nagykoalícióra van szüksége. Ezt írja: „a legpozitívabb fejlemény, amely ma elképzelhető… hogy a következő választáson a most formálódó rendszer ellenzéke… – függetlenül attól, hogy elérte-e a kétharmados többséget vagy sem – együttműködési ajánlatot is tesz… a vereségből tanulni kész jobboldalnak. Mégpedig… együttkormányzásra, nagykoalícióra szólót… legalább egy választási ciklus idejére.” Mert: „a magyar politika csak egy időleges nagykoalíció révén szabadulhatna meg attól az örökölt rossz hagyománytól, amely szerint nálunk nem pusztán két politikai oldal rivalizál egymással, hanem két… együttműködésre képtelen politikai kultúra…képviselője, a hatalmat rendre monopolizáló kormányoldal és a vele szemben ezért szükségképpen rendszerellenzékként fellépő ellenzéki oldal.” Elek hivatkozik még Csizmadia Ervin és Paár Árpád Népszabadságbeli cikkére, rögtön hozzátéve: „alighanem igazuk van a szerzőknek”.

Pista cikke egy Rejtő-, Csizmadiáéké egy Ady-idézetet juttat eszembe.

„Tiszteljük barátaink agybaját” – legyintett Senki Alfonz, nem akarván Csülökkel vitát nyitni. Minthogy nem szeretném nagyon megsérteni régi barátomat, a magam részéről kénytelen leszek vitát nyitni vele. Előbb azonban ideiktatom azt az Ady-mondatot is, amely Csizmadiáék nagykoalíciós elmeműve olvastán ugrott be azonnal: „Ilyen megríkató baromság megérésére mégsem voltunk berendezkedve, pedig elkészültünk mi már minden megérhetőre.” (Menjünk vissza Ázsiába, Nagyváradi Napló, 1902. január 31.)

Nem vitás: ezek után elő kell adnom néhány nyomós ellenérvet.

Kezdjük Elek „vereségből tanulni kész jobboldal”-ával. A tudomány mai állása szerint „ilyen állat márpedig nincsen”. Legalábbis a magyar politika állatkertjében. Van ellenben tudásunk arról, hogy a jobboldal vezére minő tanulságokat szokott levonni vereség után.

„Ha újrakezdhetném a négy évet – annyival okosabban, amennyivel ez az idő okosabbá tett –, akkor sokkal keményebben irányítanám a kormányzat munkáját. A hiba nem ott volt, hogy konfrontatívak voltunk…” Orbán 2002 májusában mondta ezt nekem. Hogy a következő vereség után se puhult el egészen, azt láthattuk a 2006-os őszön, majd négy éven át folyamatosan. Továbbá 2010 tavaszától is látjuk, amit látunk...

Kérdezem tehát Eleket: ugyan mire alapozza, hogy a Fideszben épp a soron következő bukás után kerekedik fölül a józan mértéktartás? Hogy a fiúk – bőrükből kibújva – ez egyszer hajlandóak lesznek együttműködni az őket legyőző ellenféllel? Főleg a szerintük politikai „bűnöző szervezetként” működő baloldallal, melynek soha el nem évülő történelmi gaztetteit épp most foglalják bele az alaptörvényükbe. Azért is kérdem ezt, mert az elmúlt két évtized egy dolgot biztosan igazolt: a Fidesz soha senkit sem tekintett partnerének. Ellenfeleit rendre megsemmisíteni, „szövetségeseit” pedig fölfalni igyekezett (az előbbi téren rész- az utóbbin teljes sikereket aratva).

S ez még csak az érem egyik oldala. A demokratikus együttműködésre való alkalmatlanságon túl ott a súlyosabb hiány: az együttműködésre való méltatlanság. Elek „egy szélsőségektől mentes, középerők alkotta nagykoalíciós kormányról ábrándozik”. De vajon hol lát „szélsőségektől mentes középerőket” a magyar jobboldalon? Mert én sehol. A Jobbikra nyilván nem gondolhatott. A Fideszre talán igen? Utóbbi esetben tovább kérdezek: a „szélsőségektől mentes középerők” kormányra kerülve szét szokták-e zavarni „az egymástól független közszolgálati intézmények pártpolitikailag kiegyensúlyozott és civil delegáltakkal kibővített kuratóriumait”, hogy helyükbe „egyetlen, garantáltan kormánypárti… tagokból álló testületet” állítsanak? Ez, ugyebár (az idézett kifejezések Elek korábbi cikkéből valók) nem tipikus?

Noha számos hasonló kérdést színezhetnék még a szerzőtől kölcsönzött idézetekkel (mondom: dicséretes dolgokat ír egy ideje), nem leszek színpadias. Csak simán mondom: a „szélsőségektől mentes középerők” hatalomra jutva nem szállják meg a választási bizottságot, a számvevőszéket, a versenyhivatalt, a pénzügyi szervezetek állami felügyeletét, a jegybank monetáris tanácsát, az ügyészséget, az alkotmánybíróságot (megfosztva jogosítványai nagy részétől is), nem terjesztik ki uralmukat a független bíróságok fölé, nem ültetik a csicskásukat az államfői székbe. Nem hoznak törvényt a sajtó leigázására, nem korlátozzák a sztrájkjogot, a szakszervezeti jogosítványokat, nem kobozzák el a polgárok magán-nyugdíjpénztári vagyonát. A jogalkotásról szóló törvényt lábbal tiporva nem gyártanak futószalagon – sokszor visszamenőleges hatállyal – jogszabályokat, nem módosítják hetente az alkotmányt, végül nem dobják ki az ablakon. Azaz nem számolják föl a demokrácia működésének fő garanciáját adó hatalommegosztást, nem kasztrálják a jogállam intézményeit, és nem korlátozzák az alapjogokat. Nem építenek önkényuralmat az általuk szétdúlt demokrácia romjain.

Pista! Komolyan gondolod, hogy a hatalomban kellene hagyni azt a jobboldalt, amely mindezt megcselekedte? Amelyik az utóbbi napokban – az MNB és a PSZÁF összevonásával, a megmaradt magán-nyugdíjpénztári tagok nyílt kirablásával, a házszabály (és a Ház) megerőszakolásával, Szájerné kinevezésével stb. – immár a köz- és önveszélyes hatalmi őrület nyilvánvaló jeleit mutatja? Ha – áthatolva minden Fidesz által telepített harci akadályon (például az új választójogi rendszeren) – győzni tudnak a demokraták, tényleg elvárnád tőlük, hogy a rájuk adott voksokat az autokraták kormányon tartására használják? Ehhez kérjenek a híveiktől támogatást? Ez még viccnek is rossz.

Ám semmi kétség: Elek komolyan gondolja. Tudni vélem azt is, hogy miért. Régi barátom 2010. október végén jutott el addig, hogy kimondja: Orbánnak több dologban sincs igaza, az AB jogainak megnyirbálásával pedig a jogállam ellen fordult a Fidesz.

2010 tavaszán még e párt jelöltjére szavazott, 2010 ősze óta azonban bírálja az új rezsim autokratikus lépéseit. Jobb későn, mint soha, mondhatnám ironikusan (amire lenne is okom). De most nem ezt mondom, mert tényleg örülök, hogy Pistának végül leesett a tantusz. A baj az, hogy ezzel ő még mindig eléggé egyedül van a – politikai sorsát az Orbán vezette Fideszével összekötő – magyar jobboldalon. (Azok a közgazdászok és bloggerek, akik egy ideje rendesen ekézik Orbánt a „konzervatív” oldalon, főként azt nehezményezik, hogy totálisan hibás gazdaságpolitikájával aláássa saját uralmát. Ám ahhoz, hogy ez az uralom merőben antidemokratikus, nemigen van szavuk.)

Legalább ekkora baj, hogy Eleknek is csak félig esett le a (kései) tantusz. Azt a keserű fölismerést, hogy a Fidesz uralma antidemokratikus, ő is csak abban az ostyában tudja lenyelni, hogy ellenfelei kormányzása is az volt. Mint láttuk, azt írta: a kormányok „rendre monopolizálták” a hatalmat, ellenzékük így szükségképp „rendszerellenzékként” volt kénytelen fellépni. Ergo: „az előző nyolc éves kormányzás kontrája és a rá következő kétharmados koalíció rekontrája után a legjobb, ami történhet velünk”, a nagykoalíció.

Ahol az egyik premissza hamis, ott hamis a konklúzió is. Kevésbé szofisztikáltan: a Fidesszel kötendő nagykoalíció úgy hülyeség, ahogy van. Pontosabban ahogy nincs – és nem is lehet. Mert először is senki más nem monopolizálta „rendre” a hatalmat – egyedül a Fidesz, kedves Pista! 1994 és ’98 között az MSZP–SZDSZ-koalíciónak módjában állt volna megtenni – de nem állt szándékában. Lemondott az egyoldalú alkotmányozásról: kétharmados helyett négyötödös egyetértéshez kötve azt. Új médiatörvény ugyan született, de konszenzussal, amit (a végül kihátráló Torgyán-féle bagázson kívül) az összes ellenzéki párt megszavazott. Ugye, nem kell fölsorolni, hogy a demokratikus hatalommegosztás mely intézményeit nem foglalták el és nem rombolták le Hornék? Szemben mindazzal, amit a Fidesz most elfoglalt, illetve lerombolt. 2002 és ’10 között pedig sem a jogi lehetőség, sem a szándék nem volt adott: miféle kormányzati „kontráról és rekontráról” hablatyolsz hát, kedves Pista, már megbocsáss?

Tényleg bocsáss meg: az a te bajod (s ebben osztozik veled a magyar politikusok, politikai publicisták és bakelitpolitológusok elsöprő többsége), hogy még mindig a bal- és a jobboldal tengelyén próbáljátok elhelyezni a hazai politika szereplőit. Hogy történhet bármi – a fejetekre szakadhat a demokrácia ege! –, görcsös igyekezettel ezt jelölitek ki a magyar politika fő frontvonalának. Holott rég nem az!

Én 1996-ban köszöntem el a liberalizmust negligáló Orbántól, s 2003-ban végleg szembefordultam a magyar demokrácia (számomra azóta nyilvánvalóan) legfőbb ellenségével. Te ’96-ban mellette maradtál, ’98 és 2002 között miniszterelnöki főtanácsadóként, 2006-ban bíráltad először nyilvánosan, de csak 2010 őszén fordultál el tőle. Ezek után, ugye, megengeded, hogy azt mondjam: Orbánt illetően nekem lett – nekem volt – igazam. 2003 óta tudom: a magyar politika fő frontvonala a demokratikus és az antidemokratikus erők között húzódik. És pontosan tudtam, tudom azt is, melyik oldalon van a helyem. Azért tudtam pontosan, mert elsősorban demokrata vagyok, másodsorban liberális és csak harmadsorban konzervatív (leegyszerűsítve: jobboldali).

Emlékszel, mit írtál nekem 2006 tavaszán a Népszabadságban? „Az utóbbi hónapokban… régi közös ismerőseink, barátaink köréből sokadszor teszik fel nekem… ugyanazt a keresetlen kérdést: mi van ezzel a Debreczeni Jóskával, megőrült?”

Nyilván azért kérdezték ezt, mert cikkeimben hevesen támadtam – az általuk jobboldali vezérként tisztelt, általam a parlamentáris demokrácia ellenségeként megvetett – Orbánt; illetve támogattam – az általuk baloldaliként, sőt komcsiként utált, általam demokrataként, Orbán ellenfeleként tisztelt – Gyurcsányt.

Ezt világossá tettem a neked írt válaszomban: „amíg ő [mármint Orbán] a jobboldal ura, addig én nem vagyok jobboldali”. Te ezt nem értetted akkor. Nyilván ma sem érted, mit keresek Gyurcsány oldalán. Hogy „régi közös ismerőseink” mit gondolnak erről, azt el tudom képzelni. Pedig ma már aztán rohadtul nem az a kérdés, hogy „mit keresek én a baloldalon” – hanem ez: mit keresnek ők – ilyen-olyan pozíciókban, nyíltan állást foglalva vagy csak néma cinkosként – az orbáni önkényuralom oldalán? Ha volna hozzá intellektuális és morális bátorságuk, reggelente, a tükörbe nézve ezt kellene megkérdezniük saját maguktól.

2006-ban ezt írtad: „az egyik legnagyobb hibája… elemzéseidnek, hogy azt a látszatot keltik, mintha az lenne a mai politikai viták… legfontosabb tétje, hogy a Gyurcsány Ferenc vagy az Orbán Viktor… közötti választással rendszerek között is döntenénk... Ez tévedés, kedves barátom… valójában két olyan kormányzati ajánlat között lesz módunk választani, amelyek az alkotmányosan garantált liberális demokráciánkon belül alternatívái egymásnak.”

2010 tavaszán, a mikor a jelöltjükre voksoltál, nyilván még mindig nem észlelted a Fideszben az „alkotmányosan garantált liberális demokráciánkat” fenyegető halálos veszélyt. Aztán most, miután post festa látod a bekövetkezett végzetet – s végre valahára a Fidesz antidemokratikus természetét is –, a korábbi baloldali kormányok demokratikus mivoltát is kétségbe vonod. Visszamenőleg, oktalanul és hamisan. Becsapva önmagad. Ez nagyon nagy baj, Pista! Persze a te bajod – remélem, előbb-utóbb sikerrel megküzdesz ezzel is.

Ám az nekem fáj, amit a harmadik Magyar Köztársaságról írsz. „A 89-es rendszerhez nem érdemes, és nem is lehet visszatérni. A szabadelvű demokrácia a gazdasági oligarchák illegitim hálózatából kiszabadított, a korrupciótól megtisztított… az állampolgári részvétel… és közvetlen beleszólás garanciáival kiegészített… önkormányzatokon nyugvó és ökoszociális jogokkal megerősített, igazságosabb rendszerére van szükségünk.” Már a kiindulópontod hamis: „az elmúlt közel két és fél kormányzati ciklus… politikaformáló csoportjai csupán… a végletekig vitték a rendszerváltó elitek együttműködésre való képtelenségét… amely már a politikai rendszerváltás 89-90-es kezdetétől akadályozta, hogy az ország és a nemzet alkotó válaszokat adhasson a kor kihívásaira.”

Való igaz: az MDF és az SZDSZ törzsi ellentéte megterhelte a rendszerváltozást. De ’89-ben a kellő ideig mégis összeállt és eredményesen működött az Ellenzéki Kerekasztal: rá tudta szorítani az állampártot a demokratikus átalakulás elfogadására. Megszületett az új, demokratikus közjogi rendszer. Mindez konszenzussal történt. A kormányozhatóság feltételeit is megteremtette ’90-ben az újabb konszenzus: az MDF–SZDSZ-paktum.

Nagykoalícióról csak a sajtóbeli „Bagarja uramék”, „magukat politológusnak képzelő mikiegerek” (Antall mondta Lengyel Lászlóra) fantáziáltak akkoriban. Mint tudjuk – kétharmada ellenére –, a második ciklusban se rúgta föl a konszenzus alapjait a kormányzó baloldal. A konszenzusos közjogi szerkezettel a Fidesz fordult szembe a csonka kuratóriumokkal, a házszabály önkényes értelmezésével (háromheti ülésezés), a parlamenti vizsgálóbizottságok blokkolásával. 2002 után minden kétharmados kezdeményezésnek keresztbe feküdt, az önkormányzati reformtól a pártfinanszírozás rendbetételéig és tovább. A 2006-os újabb vereség után pedig polgárháborús viszonyokat teremtett a magyar politikában. Orbán és a Fidesz. Mondják bár a legbefolyásosabb megmondó emberek (sajnos már nincs, aki lemikiegerezze őket): hamis és ostoba minden olyan beállítás, amely az „egyik kutya, másik eb” alapján próbálja leírni a 2002, illetve a 2006 után kialakult helyzetet.

De térjünk vissza „a 89-es rendszerhez”, amelyhez állítólag „nem érdemes, és nem is lehet visszatérni”. Mert befonja a korrupció. És akkor? Öntsük ki a koszos fürdővízzel együtt a gyereket is? A korrupció nem a rendszer hibája volt, hanem a rendszer működtetőié! És nem az államfői, az alkotmánybírói s az egyéb jogkörökkel volt gond, hanem egyes államfőkkel, egyes alkotmánybírósági döntésekkel… Sem szükségét, sem értelmét nem látom holmi „negyedik” köztársaságnak.

Mi végre kellene új közjogi rendszert kreálni a ’89-es helyett? (Jobb nem lenne, csak rosszabb, ebben biztos vagyok.) Ha az autót a fának vezettük, ebből nem az következik, hogy nem vált be a régi benzines modell, térjünk át a diesel üzemmódra. (A közjogban is csak két alaptípus ismert: a parlamentáris meg a prezidenciális kormányzás – az utóbbitól mentsen meg minket az Isten.) Mi gátolta a nagyobb „állampolgári részvételt” és a „közvetlen beleszólást”? Mert a rendszer ugyan nem. Sajnos az Alkotmánybíróság sem – amikor kellett volna. Tényleg további „szociális népszavazásokra” volna szükség? „Önkormányzatokon nyugvó és ökoszociális jogokkal megerősített, igazságosabb rendszerre”? Az ökoszociális jogok simán bevezethetők a 89-es alkotmányba, a ’90-ben konszenzussal fölállított, széles jogosítványokkal felruházott önkormányzati rendszert pedig most verik ripityára. Ebből nem az következik, hogy a rendszer rossz – hanem hogy a Fidesz!

Amelyet Elek a demokratikus ellenzék kétharmados győzelme esetén is kormányon tartana. Holott a parlamentarizmus működésétől merőben idegen ilyen mandátumarány esetén további koalíciós partnert bevonni. Ép eszű párt nem is megy bele: lásd a Fideszt 1994-ben. A nagykoalíció tipikus esete az, mikor a két nagy párt egyike sem szerez abszolút többséget. Ha kisebb szövetségesük bevonásával se tudják ezt elérni – vagy ha a kormányzás előtt álló nagy feladatok elvégzése (mondjuk, átfogó reformok) érdekében ezt hasznosnak ítélik –, akkor kötnek nagykoalíciót a meghatározó demokratikus pártok. Ám Elek nem erről beszél. Szerinte azért kell a nagykoalíció, hogy az antidemokratikus és a demokratikus erők (ő persze nem így fogalmaz) „kölcsönösen kénytelenek egymás morális egyenjogúságát, tiszteletre méltóságát elismerni. Egymást legitimálni demokrata és nemzeti pártokként is kölcsönösen.”

Elképesztő! Ugyan miféle morális egyenjogúságot és tiszteletre méltóságot lehet kívülről adni annak a jobboldalnak, amelyik szétverte a magyar demokratikus jogállamot? S cserébe ők legitimálnának – például engem – nemzetileg? Na, ne! Hisz Orbánék rosszabbak a kommunistáknál, akik egy külső nagyhatalom s a saját vakhitük parancsára verték szét egykor a magyar demokráciát. Ők viszont minden kényszer nélkül, önként és dalolva teszik most ugyanezt, kizárólag a saját hatalmi cinizmusuk parancsait követve. És sajnos nincs kivétel. Mindenki mindig mindent megszavazott közülük: mind a nevüket, az arcukat, a becsületüket adták az autokrácia kiépítéséhez! (Nehogy meghatódjunk már, ha valaki szakmailag bírálja Hoffmann Rózsa hülyeségeit!)

De szánjunk pár szót Csizmadiára, a politikatudomány s a „méltányosság” emberére is. Aki ilyen mondatokat képes leírni a nagykoalíció esélyeiről, hogy aszongya: „a realitások most másféle opciókat preferálnak”. (Nemcsak leírta – le is hozták!) És hogy: „a jobboldali–baloldali iszapbirkózás nem visz sehová”. Efféle „okosságokat” persze szakmányban írnak mások is, de ilyet már kevesen tudnak: „egyértelmű, hogy az ország jövője szempontjából fel kell szabadítani valamennyi releváns politikai erőt”. Kinek? Hogyan? És miből állana ez a „felszabadítás” – kérdezhetnénk, de még ezeknek a kérdéseknek se lenne az égvilágon semmi értelmük. Rejtő és Ady után idézem idősb Antall Józsefet, ki egykor így oktatta gyermekét (a későbbi miniszterelnököt): „Fiam, jegyezd meg: igazán nagy marhaságokat csak tanult emberek tudnak mondani.”

Csizmadia (komoly politikatudósként) ezúttal is történelmi párhuzamokkal operál a hazai nagykoalíciót szorgalmazva. Hárommal is. A holland és a svéd példa irreleváns, a némettel viszont sikerül elkapnia – szarva közt a tőgyit. (Ausztriáról, ahol évtizedeken át rendszerszerűen működött a nagykoalíció, egy szava sincs.) Idézem: „Németországban a weimari köztársaság bukásához hozzájárult a szemben álló politikai táborok közötti engesztelhetetlen gyűlölködés”, ám 1945 után „a két politikai tábor példamutatóan szakított a háború előtti pártmentalitással”. A cikkben egy szó sem esik a hitlerizmusról. A demokrácia bukásának okai közt a méltányosság embere csak „a szemben álló politikai táborok közötti… gyűlölködést” tartja említésre méltónak.

A múlt századi Németország példája – ha a nagykoalíció ostobaságát kihagyjuk belőle – persze tanulságos lehet számunkra. A Fidesz-rezsim megbukik – ez ma már biztosra vehető. Ám Orbántól és társaitól nem lesz könnyű megszabadulnunk. Kétharmadot szerezni velük szemben egyelőre irreálisnak tűnik. De ha a rezsim kellően leamortizálódott (ez csak idő – nem is hosszú idő – kérdése), akkor egy választási győzelem után kétharmados többség nélkül is ki lehet mondani, hogy minden, ami 2010 óta történt, illegitim.

Érvénytelenek az antidemokratikus játékszabályok, a pozíciófoglalásokkal s a kinevezésekkel együtt. Ott folytatjuk – közjogilag, egyébként nem –, ahol 2010-ben a demokratikus jogfolytonosság megszakadt: a ’89-ben született köztársaságnál. Új alkotmányt nem lehet csinálni kétharmad nélkül. A régihez azonban vissza lehet térni – a jelenlegi rezsim legitimitásának szétmállása esetén. Orbánnak előbb tényleg neki kell vezetnie az autót a fának (megteszi), az autónak pedig össze kell törnie. Mi – ha zúzódásokkal is – megmaradunk. Elhagyva a képes beszédet: a magyar társadalom számára nyilvánvalóvá kell, hogy váljon, kinek is adott valójában felhatalmazást 2010-ben. Nyilvánvalóvá kell válnia annak is, hogy a politikában nincsenek csodák. Nincsenek megváltók – csak gátlástalan akarnokok vannak.

A német társadalomnak is kellett „némi” megrázkódtatás 1945-re, hogy örökre megértse: szörnyen rossz lóra tett a harmincas évek elején. Nálunk ehhez képest sokkal olcsóbb lesz a tanulópénz. De meg kell fizetnünk. Ha tetszik: fenékig kell ürítenünk a keserű poharat – hogy aztán tiszta vizet önthessünk bele.

De nem kell másik pohár.