Tömeggyilkos amerikai. Vallásos szoció- pata, az Örömóda a kedvence.

A Jud Süss és a Rambo-filmek keleties giccsel dúsított verziójának főhőse, Polat Aldemar ankarai szuperügynök hadjáratot indít az Irakot megszállva tartó USA-csapatok ellen. Kezdetben személyes törlesztésképpen bajtársa önkezű haláláért. De aztán már az ország népét sanyargató jenkik távozása végett. Itt bicsaklik meg a logika, ami a mozit “viszi” az utolsó filmkockáig. Amikor az amerikaiak 2003 nyarán bevonultak Észak-Irak repüléstilalmi zónájának kurdok lakta vidékére, az első dolguk az volt, hogy felszámolták az Öböl-háború után létesült titkos török katonai bázisokat, amelyek egyikét a filmben öngyilkosságot elkövető parancsnok alakulata védelmezett.

Mégha elfogadnánk is a film alaptételét, hogy a Pentagon katonái erőszakot tesznek a civilizáció bölcsőjén, nagyon el kellene felejtenünk, mit művelt hosszú évtizedek során a török ármádia a kurdokkal. És ha voltak olyanok, akik fenntartás nélkül, örömmel fogadták a jenkiket, azok éppen a Szaddam által megnyomorított, megtizedelt kurdok voltak.

A gonosz doktor szerveket küld Tel-Avivba. Posztmodern vérvád.

A Kurtlar Vadisi ugyanakkor egy ténylegesen létező piaci igénynek megy elébe. A Törökországban nagy befolyással rendelkező kemálista ultrák igen komoly presztízsveszteségnek könyvelték el, hogy az USA-intervenció kiütötte őket egy fontos, hátsó udvarszámba menő befolyási övezet nyergéből. Az ő sebeikre gyógyír a hatásvadász akciómozi. Az amerikaiak ebben a filmben nagyjából ugyanolyanok, mint a szovjet és náci háborús alkotásokban. Az irakiaknak testvéri jobbot nyújtó török kommandós időnként ragacsos érzelgősségbe fúló macsós karaktere pedig valahol félúton van egy latin-amerikai sorozatszínész és Chuck Norris között.

Ankara szuperügynöke. Rettegik az amerikaiak.

A cselekmény a valós részigazságokat kitalációkkal vegyítő, horror-betétekkel áttűzdelt torz „faction”. Az amerikaiak tévedésből valóban belelőttek egy puskákkal levegőbe durrogtató esküvői sokadalomba. A filmben a rendezői fantázia ezt szándékos tömeggyilkossággá változtatta. Nem maradhat ki a létező – és megtörtént, amerikaiak általi kínzások színtereként működő – Abu Ghraib börtön sem. De itt a katonák által őrzött cellasornak más rendeltetése van. A Gary Busey alakította zsidó orvos ilyen helyen operálja ki a vétlen iraki civilek belső szerveit, hogy Tel-Avivba, New Yorkba, Londonba küldje őket jól fizető betegeknek. Afféle posztmodern vérvádként működik az elrabolt donorok koholt rémtörténete. (Hogy valójában Szaddám Huszein titkosszolgálati halottasházának kórboncnokai voltak, akik felső utasításra kioperálták a felakasztott politikai elítéltek szemgolyóit, melyeket a rezsim eladott külföldre transzplantációs és kutatási célokra, az a nézők előtt rejtve marad).

Az izraelita doktor áldozatait Sam Marshall (Billy Zane), egy amerikai elitalakulat vezetője szállítja. Ő nem közönséges bűnöző, hanem mélyen vallásos szociopata. Szörnytettei előtt az Örömódát dúdolgatja vagy játssza zongorán (ezt a motívumot Tengiz Abuladze Vezeklés c. filmjéből szedhették), utána pedig térdre borulva imádkozik Jézushoz. Hozzá kell tenni, a Farkasok völgye a laikus pántürk sovinizmus celluloidra írt kiáltványa. Így – az Atatürk-kultuszhoz méltón – mint tévúton bolyongókat, a muszlim kamikáze-terrorizmus híveit is elítéli. A film egyik célja lehetett, hogy a nemzetieskedő hév felszításával kifogja a szelet a Törökországban is egyre népszerűbb iszlám fundamentalizmus vitorlájából. A végén persze az amerikai mumus bőrébe bújt Zane elnyeri méltó büntetését, Aldemár pedig kész újabb hőstettek végrehajtására, a törökség nagyobb dicsőségére.

Summázat gyanánt elmondható: a Farkasok völgye gusztustalan ízlésficam, de nem túl veszélyes. Ahogy – néhány gyakorló elmebajost leszámítva – senki nem veszi készpénznek az X-akták megtekintése után, hogy a CIA és a földönkívüliek társas vállalkozásban embereket rabolnak, ugyanígy a legtöbb apolitikus mozilátogató számára ez is csak egy, felejthető tizenkettő egy tucat, harmadvonalbeli akciófilm lesz. A szabadpiacnak nincs értékpreferenciája, a műsorra tűzés kizárólagos indoka a rentabilitás. Ha a nyugati civilizáció komolyan gondolja a világnézeti semlegességet, akkor az ilyen filmek is bele kell férjenek a demokrácia véleményszabadságának kereteibe. Persze azért – ha már küszöbön toporog Isztambul uniós csatlakozása - kíváncsiak lennénk, milyen hatással lenne török színészek pályafutására vagy testi épségére, ha szerepet vállalnának egy törökellenes, uszító filmben.
 
Papp László Tamás