© hvg.hu

Fradi-meccseket túlszárnyaló rendőri biztosítással zajlott le a Turul-emlékműért rendezett demonstráció. A Horthy-Magyarország félhivatalos jelképének tartott madár szobra identitás- és nyelvpolitikai csatározások, szubkulturális pro- és kontrakampányok ütközéspontjába került. Olyan szimbólumról beszélünk, amely a politikában a radikáljobb felségjelzésévé vált. Kétségtelen: a turulmadarat leginkább olyan figurák védik, akik a dolgot szalonképessé tétele helyett még jobban lejáratják és kompromittálják.

Groteszk, hogy az ősmagyar kőszárnyas talapzatánál összegyűltek egyik pillanatban harsányan bizonygatják: itt nem antiszemitizmus, hanem békés tradícióápolás folyik, hogy utána minden átmenet nélkül – nyilván levezetésképp – vad, duhaj zsidózásba fogjanak. A szélsőségesek mindig beigazolják a velük kapcsolatban terjedő előítéleteket. Viselkedésükkel pedig önmagukat zárják belterjes, szubkulturális gettóba. Ha nincs ott a karhatalom, a megmozdulás vélhetően tömegverekedésbe fullad. A turul-pártiak közül egyesek – az újságírók inzultálása mellett – egymással is összetűztek. Magától értetődne, hogy önmagát komolyan vevő (és demokratának tartó) politikus nem vegyülhet félkatonai uniformisban lépegető hungaristákkal. De ez nem mentesít bennünket alóla, hogy próbáljuk a járványszerűen elterjedő kétoldali turul-pszichózist hisztérikus rokon- és ellenszenvnyilvánítások nélkül szemügyre venni.

Egyik felfogás sem alkalmas az igazság megközelítésére. Akik teljesen száműzni akarnák a turult (és az árpádsávot), úgy érvelnek: nem számít az, hogy ezek eredetileg ártalmatlan, semleges jelképek voltak. A horogkereszt vagy a vörös csillag esetén sem enyhítő körülmény a makulátlannak tűnő előéletük. A probléma ezzel annyi, hogy a náci és bolsevik védjegy és a turulmadaras-árpádsávos szimbolika megítélése közé aligha lehet egyenlőségjelet tenni. Az ötágú vörös csillag, illetve a szvasztika a kommunista és náci pártok létrejötte előtt periférikus jelenség volt Európában. Vörös csillag mint politikai jeltest 1917 előtt nemigen létezett, a horogkeresztről pedig legfeljebb pár India-kutató tudta, hogy ősi napszimbólum. Ezeket a kommunisták és nácik vezették be földrészünk lakóinak kollektív tudatába. Nyilvánvaló hát, jogos felzúdulást okozna, ha a Nemzetbiztonsági Hivatal emblémájába horogkereszt kerülne vagy az Országházban lévő történelmi zászlókat kiegészítenék egy sarló-kalapácsossal.

A turulmadár és az árpádsáv viszont a rendszerváltás óta ott ékeskedik az NBH és a Parlament helyiségeiben. Tehát úgy méltányos, ha elismerjük: legalábbis kettős jelentéstartalommal bír. Míg a balliberálisok ennek pozitív részét kicsinylik le, a jobbosok a negatívról feledkeznek meg. Kétségtelen, a turul (és az árpádsáv) nemcsak hungaristák és ultrasoviniszták logója volt. De vitathatatlan, hogy az övék is.

A turul és árpádsáv hívei persze mondhatják: itt érzelmekről van szó. Irracionális hagyománykultuszról, aminek nem lehet ésszel parancsolni. Ráadásul ők némi joggal mondhatják: a baloldal az ő szemükben a szálkát is, önmagáéban viszont gerendát sem látja. A 168 óra nemrég hozott le kedélyes beszámolót a jelenleg is működő Dózsa György Úttörőcsapatról, melynek tagjai a KISZ KB által adományozott csapatzászló alatt gyülekeznek. Pedig az úttörőszervezet – a Hitlerjugenddel rokoníthatóan – egy totális diktatúra gyermekszervezete volt. A Filmmúzeum mint retrótévé heti rendszerességgel ad le szovjet propagandafilmeket. Azok, akik mindezeket természetesnek, elnézhetőnek veszik, üvöltve tiltakoznának, ha valaki leventecsapatot toborozna vagy náci propagandaalkotásokat sugározna. A Szoborparkban bárki megtekintheti a szocreál kolosszusokat, anélkül, hogy komcsiszimpatizánsnak állítanák be. Pedig e tárgyak is sokak érzékenységébe tipornak.

Aligha lehet hát azt mondani: ha a szovjet korszak rekvizitumait gyűjtik (vagy nosztalgiával tekintenek rájuk), az ártalmatlan hóbort, a horthysta ízű mementók tisztelői azonban mind veszedelmes felforgatók. Cikkíró a maga részéről úgy véli: a turul (és az árpádsáv) demokráciaképes üzemmódban akkor használható, ha az illető, aki felölti magára, politikamentesen – egy hagyományőrző civil vagy pártsemleges szakmai közösség színeiben – teszi. Semmilyen formában nem kívánja a hatalomszerzés, félelemkeltés, propagandamanipuláció szolgálatába állítani. Nem tiltható meg egyetlen politikusnak sem, hogy ilyen jelképek alatt vonuljon. De morálisan épen csak úgy jöhet ki a dologból, ha egyúttal nyíltan virtuális szégyenpadra ülteti azokat, akik olyan eszmeiséget képviselnek, mely kisajátította és szörnyűségek legitimációjának eszközévé tette a turult és az árpádsávot.

Momentán a kisajátítók logikája érvényesül. Olyan szellemi élőhalottaké, akik nemhogy nem próbálják elhatárolni a turulmadarat az antiszemitizmus, a fajüldözés, a népirtás szellemiségétől, hanem – pozitív előjellel – egylényegűnek gondolják vele. A Turul lehet egy avítt, anakronisztikus, meghaladott és naftalinszagú, de immár ártalmatlan – bizonyos polgárok szívének nosztalgikus – történelemszemlélet kifejezője. Melynek bérelt helye van a horthysta Szoborparkban. (Ahogy a szovjet emlékművek is a gulyáskommunista skanzenba valók.) De ha politikát csinálnak belőle, az mindig az ultráknak kedvez. Nem azoknak, akik tényleg csak a múlt külsőleg tetszetős, de nagyon ellentmondásos, fenntartásokkal tisztelhető jelképét látják benne.

Mindenesetre a turul-ügy valamire biztosan jó volt. Rádöbbenhetünk például, milyen állapotban leledzenek építésügyi szakhatóságaink. Kiknek orra előtt (gyakran büntetlenül vagy nevetségesen enyhe szankcióval) felhúzható engedély nélkül szinte akármi. Mint Abolonczy Bálint leírta: „…ha Budapesten mindent lebontanánk, amihez nincsen pecsétes papír, az akció után nyugodtan leforgathatnánk fővárosunkban a Sztálingrád című opusz második részét”. Sajnos a helyzet tényleg ez.

Papp László Tamás