Szentpéteri Nagy Richárd © Szakács Barbara

Mióta a világ világ, és Magyarország a demokrácia vidám óráit éli, a magyar kormányok mindig is koalíciós kormányok voltak. Koalíciós kormány volt a 2008 tavaszáig kormányzó kabinet is. Azóta azonban nemcsak, hogy nem koalíciós, de nem is többségi a kormány. Egyelőre aktuális kormányprogram nélkül, hiszen ennek az egypárti, kisebbségi kormánynak éppen ezekben a napokban készül az úgynevezett „cselekvési programja”. E programírásra azért volt szükség, mert a koalíciós kormányt látványosan otthagyó SZDSZ ugyancsak látványosan megválasztott új elnöke néhány héttel ezelőtt azt kívánta a miniszterelnöktől, hogy „a kormány cselekvési programját augusztusra tegye le az asztalra”.

A majdan elkészülő programot az SZDSZ idővel áttanulmányozza, és ha elfogadhatónak találja, akkor a kormánynak ennek mentén kell elkészítenie a részletesebb cselekvési programot, amelyre az SZDSZ annak véglegessé válásakor ugyancsak igent vagy nemet mondhat. Ez a taktika annyi előnnyel kétségtelenül jár az SZDSZ számára, hogy addig sem kell csinálnia semmit, a nyaralás közepette elegendő tippelnie, vajon az MSZP mivel áll elő, mire eljön a parlamenti évadkezdet? Gyurcsány Ferenc természetesen nem tehetett mást, minthogy belement az alkuba. (A kormánynak az a dolga, hogy nyáron is programpontokkal bíbelődjék, elvégre programadásban a Gyurcsány-kormány mindig is túlteljesített.)

Ha belegondolunk, a ma még el sem készült dokumentum különös műfaji problémákat vet fel: a cselekvési program ugyanis nem kormányprogram, ugyanakkor az maga a költségvetés. A költségvetési tervnek „cselekvési program” az ünneplős neve – mint Móricznál a bundáskenyér a hajában főtt krumplinak. Ez az, amihez az SZDSZ-nek viszonyulnia kell. Méghozzá nem 2008 telén, amikor a költségvetési törvény végszavazására sor kerül, hanem legkésőbb 2008 őszén, amikor a kormány szándékai világossá válnak.

Ha az SZDSZ – ellenzéki mivoltából adódóan – nemet fog mondani a kormány költségvetési törvénytervezetére, akkor ezt a nemet már az ősszel is kimondhatja, ez ugyanis azt jelentené, hogy a kormány képtelen lesz kormányozni a következő időszakban, és ezt jó, ha minél előbb megtudja. Ha azonban az SZDSZ igent mond a cselekvési programra – amelynek elkészítését maga követelte –, akkor igent kell mondania a költségvetésre is. Méghozzá azért, mert a megállapodás lényege éppen ez: az SZDSZ-nek azért kell tudnia a kormány szándékairól, hogy a kormány számára világos legyen, mi az SZDSZ szándéka.

Mármost az SZDSZ szándéka pillanatnyilag egyetlen célra irányul: pártként, önálló, pólusképző politikai erőként,  meg akar erősödni, és azt akarja, hogy ezt a közvélemény is így ítélje meg. Ez igen tiszteletreméltó és kétségkívül legitim cél, afféle pártérdek, amelyet egy legitim párt teljes személyzete szolgálni szokott, és ez helyes így. Más kérdés, hogy ezen a minden gyanú felett álló pártérdeken túl van-e valami, ami pillanatnyilag párttá teszi az SZDSZ-t, vagyis létezik-e akarat, amelyet az SZDSZ – ha lehetősége nyílik rá – véghez akar vinni?

Ha erre a kérdésre az SZDSZ – mi mást is mondhatna, természetesen – igennel felel, akkor nehéz lesz megmagyaráznia, miért távozott a kormányból. Nem most nehéz ezt elmagyaráznia, midőn világossá vált, hogy programját nem tudja megvalósítani a kormányban – a koalíciós partner gyenge elkötelezettsége miatt, hogy úgy mondjuk –, hanem akkor lesz nehéz magyarázattal szolgálnia, amikor majd, ha eljő az idő, újból a választókhoz fordul.

A magyar választó ugyanis sokat tanult – míg a demokrácia nagykorúvá lett – az elmúlt tizennyolc évben. 1990-ben még parlamentet választott, ma már kormányt. Az első választásokon még az volt a célja, hogy pártja bejusson a parlamentbe, ma az a célja, hogy pártja kormányra kerüljön. Egykoron egy reprezentatív országgyűlést akart, amelyben mások mellett az ő kedvenc pártja is helyet kap, ma egy többségi kormányt akar, amelyet az ő választott pártja irányít. Egykor pártra szavazott, hogy annak képviselői parlamenti képviselők legyenek, ma ugyancsak pártra, és nem egyes képviselő-jelöltekre  szavaz, hogy a párt - nem a választók, hanem a párt által választott - képviselői kormánytagságot kapjanak.

A pártoknak mindezért 1990-ben eszükbe se jutott miniszterelnök-jelöltet állítani, és ezt 1994-ben is csak az SZDSZ kockáztatta meg. A kockázatvállalás sikert hozott – nem azért, mert a jelöltből miniszterelnök lett, hanem azért, mert a párt e lépés révén (is) kormányra került. A kormánytöbbséghez nem volt rá szükség, ezért normális parlamentáris körülmények között nem merült volna fel, hogy meghívják a kabinetbe, de Magyarország az idő tájt még nem élvezte és unta meg a konszolidált parlamentáris viszonyokat. Az unalom és a kiábrándulás éppen 1998-ra jött el, amikor a megtépázott tekintélyű SZDSZ – beleragadva az elhagyni nem mert kormányba – az MSZP-nek is elvesztette a választásokat.

Azokon a választásokon az SZDSZ-nek semmi mondanivalója nem volt a választók számára, hacsak a „tartsuk a jó irányt” és a „valamikor majd csökkentsünk adót, mert a liberálisoknak az áll jól” típusú üzenetek nem számítottak annak.

Az 1998-as „kampány” keserű tapasztalatai két ízben is csodát tettek a párttal: 2002-ben és 2006-ban éppen a jól sikerült kampány vitte be az SZDSZ-t a parlamentbe (legutóbb persze kellett ehhez az MSZP háta is). Így azután az SZDSZ háromszor került kormányra. De nem azért, mert választásokat nyert (az SZDSZ az eddigi választásokon legfeljebb a „második legnagyobb párt” státusáig jutott, újabban persze ettől nagyon távol van: e státust épp tíz éve vesztette el), hanem azért, mert az MSZP nyerte meg a választásokat – mindhárom esetben (emlékeztessünk itt arra, hogy listán 1998-ban egyébkénti s a szocialisták kapták a legtöbb szavazatot). Parlamentáris körülmények között teljesen normális, úgyszólván mindennapos, hogy olyan pártok is kormányra jutnak, amelyek rosszul, vagy éppen csak jól szerepeltek a választásokon: ez a parlamentáris kormányrendszer egyik kedves sajátja.

Az is normálisnak tekintendő, ha egy párt igyekszik a programját minél nagyobb mértékben megvalósítani, még ha egy kormányban – mint az SZDSZ mindig – a kisebbik koalíciós partner szerepe jutott is neki. Más kérdés,  hogy valamiféle felhatalmazás mégiscsak kell ahhoz, hogy egy pártprogram, legalább részben, megvalósuljon. A választásokon résztvevő párt – ettől párt – a maga pártprogramját „választási javaslatként” a választók elé tárja, akik, jó esetben, felhatalmazást adnak a pártnak, hogy a javaslatot megvalósítsa. Márpedig az SZDSZ, valljuk be, ilyen felhatalmazást teljesen soha, az utóbbi évtizedben pedig jószerivel még csak részben sem kapott. Két éve mégis nekilátott egészségügyi programja megvalósításához, amelyből a választók,mint ez nyilvánvalóvá vált,  még részben sem kértek.

Most – immár kormányon kívül – az SZDSZ-nek két nagyon súlyos kihívásra kell felelnie. Egyrészt választ kell adnia arra a kérdésre, hogy mi az a program, amit ezúttal képvisel és meg akar valósítani – a választók nemigen szavaznak rá, ha ezt nem közli. Másrészt feleletet kell adnia arra a kérdésre, hogy programját, ha van, mégis hol kívánja megvalósítani: netán kormányon-e, mint minden valamirevaló politikai párt, amelynek céljai vannak, vagy kormányon kívül, mert akkor búcsút mondhat a megvalósítás esélyének (és mellesleg a szavazatoknak is, mert a magyar választó, mint jeleztük, kormányra szavaz, és nem támogat olyan pártot, amely ellenzékben óhajt tevékenykedni).

A választóknak mindkét válaszra szükségük van ahhoz, hogy dönteni tudjanak. Ha rossz válaszokat fognak kapni, akkor nem szavaznak az SZDSZ-re, ha pedig nem kapnak válaszokat, akkor még annyira sem.

Szentpéteri Nagy Richard 
A szerző a Méltányosság Politikai Elemző Központ kutatója