Tetszett a cikk?

Megúszhatta volna Napóleon, ha nem tör Oroszországra, és belenyugszik, hogy Anglián és Oroszországon kívül egész Európa az övé? Ő úgy érezte, a status quo tele van bizonytalansággal, ezért kellett az Anglia ellenes blokád és a moszkvai hadjárat. Így mindent elvesztett. A „dupla vagy semmi” politikának ma is súlyos kockázatai vannak.


"Keményen megtoroljuk az Oroszország meggyengítésére vagy destabilizálására tett bármely kísérletet, az ország érdekeinek a megsértését" - mondta Vlagyimir Putyin az orosz biztonsági szervek vezetőinek szokásos éves találkozóján, az első szovjet titkosszolgálat, a Cseka 1917-es megalapításának évfordulóján. Jóllehet, a hatalmas ország gazdaságát évek óta igazából csak az energiahordozókból származó jövedelem tartja fenn, - ma is érvényes talán, amit a 19. század közepén odalátogató francia utazó, Custine márki találóan állapított meg:  „Oroszországnak akkora súlya van, hogy bármikor képes agyonnyomni Európát”. Akkor még Napóleon katasztrófával végződött, 1812-es oroszországi hadjárata frissen élt az európai emlékezetben. A New York-ban élő, lengyel származású Adam Zamoyski 1812 Napóleon végezetes oroszországi hadjárata c. – most magyarul is megjelent – munkájában a francia hadvezér indítékait, vereségének okait, és az európai erőviszonyokban bekövetkezett eltolódásokat elemzi olvasmányosan, ugyanakkor szaktudományi szempontból is igényesen.

Napóleon június 23-án indította meg oroszországi hadjáratát - a Grande Armée ekkor kelt át a Nyemanon. Mi ösztönözte Napóleont arra, hogy a végzetébe rohanjon? Látszólag semmi sem sürgette: hatalma csúcsán állt, Anglia kivételével az egész kontinenst meghódította, mindenkit „szövetségesévé”, pontosabban: Franciaország csatlósává tett. Egyedül Oroszország őrizte meg függetlenségét, viszonylagos cselekvési szabadságát. Napóleon óriási érdemeket szerzett Franciaország modernizálásában, az új jogrend bevezetésében, a közigazgatás racionális átszervezésében. Miért nem rendezkedett be arra, hogy a megőrzi a satus quo-t? Miért nem uralkodott annyi háború után békésen, arra törekedve, hogy Mária Lujzától született fiának, „Sasfióknak” átadja a császári trónt, ami látszólag a legfőbb vágya volt?

Ha közelebbről megvizsgáljuk a korabeli európai erőviszonyokat, kevés esély volt arra, hogy a császárból egy békés, prosperáló állam feje legyen. Zamoyski pontosan írja le a dilemmáját: „Az igazi gondot az jelentette Napóleonnak, miként érjen el valamiféle véglegességet, illessze összes hódítását olyan rendszerbe, mely garantálja az ő és utódai pozícióját. Míg mások világhódításra törő megalomániásnak tekintették, ő védekező jellegűnek tartotta háborúit, amelyek éppúgy célozzák Franciaország biztonságának szavatolását, mint a sajátjáét. ’Ahhoz, hogy trónomat az örököseimre hagyhassam – mondta egyik kamarásának -, előbb a kezemben kell tartanom Európa összes fővárosát!’ Egyik diplomáciai küldöttjének adott írásos utasításában kifejtette, hogy bár Franciaország hatalma tetőpontjára jutott, ha most nem tudja megszilárdítani Európa politikai berendezését, akkor holnap elveszítheti minden helyzeti előnyét, és elbukhat vállalkozásaiban.”

Kockáztatott - és veszített (Oldaltörés)

Napóleon keserűen tapasztalta, hogy egyedül a katonai erőfölényre építve nem lehet megoldani a meghódított, vagy a befolyás alá vont területek társadalmi és gazdasági problémáit. Amennyiben van egy másik, rivális, szintén terjeszkedő hatalom, mint például a cári Oroszország, a szövetségre kényszerített országok az első adandó alkalommal összefognak vele és szembefordulnak az első számú hódítóval.

Napóleon seregei élén. Korabeli festmény.
Napóleon maga sem tudta, mit kezd Oroszországgal, ha sikerül meghódítania, hogyan illeszkedik be majd a cár birodalma az elképzelt új európai rendbe. A híres stratéga, Clausewitz, aki ekkor az oroszok oldalán harcolt, nem hiába figyelmeztetett: a háború a politika folytatása, más eszközökkel”. Abban biztos volt, hogy a cárral kötendő későbbi megegyezés érdekében nem fogja felszámolni Oroszországban a jobbágyságot, és felszabadítani a parasztokat. Lengyelország függetlenségét sem akarta visszaállítani. „A világ legnagyobb hadseregét gyűjtötte össze minden határozott cél nélkül. Céltalan háborút pedig nem lehet megnyerni. Óhatatlanul eltűnődünk, vajon Napoleon nem ismerte-e föl ezt? Az elindulása előtti hetekben a szokásosnál több titokzatosan fatalista megjegyzést tett. ’Egyébként is mit tehetnék, ha a hatalom csömöre a világdiktátorság felé taszít?’ – kérdezte egyik miniszterétől, aki sürgette, hogy lépjen vissza a háborútól. ’Úgy érzem, valami ismeretlen cél irányába hajtanak’ - mondta egy másiknak” - idéz könyvében korabeli emlékiratokat Zamoyski.

Az puszta ürügy volt, amire a hadjárat megindítása előtt hivatkozott. Vagyis az, hogy a cár birodalma megsérti az Anglia térdre kényszerítése céljából elrendelt kontinentális blokádot. Mint Zamoyski könyvéből kiderül, a császár maga adott számos kereskedőnek jogosítványt a kontinensen hiányzó angol árucikkek importjára, akik ezért nagy összegeket fizettek a francia államkincstárnak. Az sem volt más, mint nyilvánvaló hazugság és demagógia, mellyel a Nyemanon való átkelés után kiadott kiáltványban érvelt. „A második lengyel háború éppolyan dicsőséget hoz a francia fegyverekre, mint az első; ám a megkötendő béke tartós lesz, és véget vet a dölyfös befolyásnak, amelyet Oroszország az elmúlt ötven évben gyakorolt Európa ügyeire.” - Ez természetesen semmiféle visszhangot nem keltett a magukat joggal elárultnak érző lengyelekben, de a jobbágyként senyvedő orosz muzsikokból sem.

Innen kezdve a tragédia immár minden gát nélkül hömpölygött a végkifejlet felé. Az inkább „önfejű szövetségesnek”, mint ellenségnek tekintett Sándor cár, aki előzőleg maga is támadó terveket fontolgatott, rövidesen az agresszió áldozataként tűnt fel, és elszánta magát, semmiképp sem köt békét Napóleonnal. (Pedig a hadjárat első hetében még hajlandó lett volna megegyezni vele, de akkor meg a császár utasította el az ajánlatot.) És amikor megtette azt a szívességét, hogy csapatai irányítását átengedte a hadvezéreinek, előbb Barclay de Tolly tábornoknak, majd az utóbb legendává vált Kutuzovnak, „a haza megmentőjének”, azok képesek voltak a seregeik élén elkerülni a bekerítést, majd pedig, maguk oldalára állítva a felfegyverzett parasztokat is, érzékeny veszteségeket mértek a hódítókra. Borogyino után az oroszok Moszkvát feladták, de előbb felgyújtották. A francia sereg azonban hatalmas vérveszteséget szenvedett, a többit pedig elvégezte az orosz tél: a Grande Armée, melyben nagy számban vettek részt olaszok, németek, lengyelek, németalföldiek, spanyolok, és még több náció, ugyanúgy megsemmisült, mint 130 évvel később, a német hadsereg és szövetségesei, sajnos, közöttük a II. Magyar Hadsereg is.

J.P.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!