Egy nem is olyan régi köztársaságban, mint amilyen a magyar, nincs fenyegetőbb veszély, mint hogy a vezetés lemond a társadalom szövetének megerősítését hozó megoldásokról, vagy pusztán csak a vitás kérdések felvetéséről – azzal a jelszóval, hogy meg kell felelni a pragmatikus (legtöbbször makrogazdasági) kihívásoknak. Persze a világgazdasági válságra egy ország vezetésének a legjobb tudása szerint kell reagálnia. Ám tévedés lenne azt hinni, hogy a „jó” makrogazdaság-politika, a „jó” válságkezelés” azonos volna azzal a tágabban vett „jó” politikával, amely egy-egy országon belül megalapozza a társadalmi együttélést, a belső kohéziót, amely valójában a demokrácia minőségének fokmérője.

Az 1949-es Alkotmányra  épült az 1989-ben megfogalmazott alaptörvény.

Ha máshonnan nem, Barack Obama „Vakmerő remények” című, nemrégiben megjelent könyvéből tudhatjuk, hogy a „jó” politika kialakításában milyen kitüntetett szerepe van az Alkotmánynak, az alkotmányos gondolkodásnak. Nem véletlen persze, hogy Obama oly hosszasan fejtegeti ezt könyvében. Az Egyesült Államokban az 1776-os függetlenségi háborút követő 11. évben, 1787-ben, szövetségi szinten megalkották az alkotmányt, amely azóta is (persze módosulásokkal) érvényben van, és valóságosan is orientál, olyannyira, hogy az emberek hisznek is benne. Alkotmányos gondolkodáshoz tehát elsősorban az alkotmányba vetett bizalom kell, ehhez pedig sűrű pozitív történelmi tapasztalat és érzék. Beszámolók rögzítik, hogy a 18. század végén az amerikaiak bárhová mentek, a Bibliát és az új alkotmányt vitték magukkal. Erőt merítettek belőle, mert hogy az alkotmánynak az emberi együttélés napi kérdéseire is volt válasza.

Némi ünneprontás

Az alkotmányos gondolkodás igénye tehát az, ami éppen augusztus 20-án kötelez bennünket némi ünneprontásra, még akkor is, ha ilyenkor a hatályos Alkotmány üdvösségéről szokás is elmélkedni. Az 1989-ben elfogadott Alkotmány azonban nincs dicsérhető állapotban, azaz egyáltalán nem orientál és nemigen meríthető erő belőle. Csalatkozni fog az, aki nálunk az alkotmányból akarja kiolvasni azt, hogy „mi a teendő”, aki – Obama nyomán – arra számít, hogy az Alkotmány segít eligazodni egyén és közösség egymás mellett élésének alapkérdéseiben,. Holott a hatályos magyar Alkotmánynak van egy passzusa, mindjárt az elején, amely nagyon magasra állítja a mércét saját magával, illetve reménybeli utódjával (az új Alkotmánnyal) szemben, s éppen emiatt kell végre komolyan foglalkoznunk vele.

Az 1989-ben elfogadott Alkotmány preambuluma ugyanis kimondja, hogy ez az alaptörvény valójában átmeneti alkotás, amelynek korlátozott feladata van csak: Magyarországot békésen át kell segítenie a demokráciába. Ez az Alkotmány tehát eleve ideiglenesnek szánt dokumentum, s az abban foglaltak csak az „új Alkotmány” elfogadásig érvényesek. Tekintve azonban, hogy még 2009-ben sem rendelkezünk új alkotmánnyal, logikusan vonhatjuk le a következtetést: az ideiglenesség és az átmenetiség nem múlt el, azaz az alkotmányozók várakozásai nem teljesültek.

Az, hogy Magyarország alaptörvénye továbbra is átmeneti, pontosan a gazdasági válság(kezelés) korában nyer új értelmet, hiszen ilyenkor megnövekszik a hajlam, hogy minden kérdést a bevezetőben említett pragmatizmus logikája mentén nézzünk. Az alkotmány(osság) problémája azonban - fontosságát tekintve - nem szorulhat a gazdasági válságkezelés mögé. Nem mondhatjuk, hogy előbb megoldjuk a válságot, és majd utána foglalkozunk egyéb dolgokkal is. A lényeg pontosan az, hogy végre az Alkotmánynak az őt megillető helyre kellene kerülnie, azaz érvényt kellene szerezni 1989 szellemiségének és haladéktalanul hozzákezdeni egy új alaptörvény megfogalmazásának.

Visszaköszön a régi

Sokan úgy véli, minderről fölösleges beszélni, hiszen az 1989-es alkotmány(módosítás) lényegében eltörölte és újraírta a sokat bírált (sztálinista típusú) 1949-es alapszöveget. Csakhogy egy szigorú összehasonlító szövegelemzés ennek az ellenkezőjéről győzhet meg bennünket. Való igaz, hogy az 1989-es Alkotmány 15 fejezetből áll, míg az 1949-es csak 11 fejezetet tartalmaz, szemmel látható a terjedelmi és tartalmi gazdagodás. Tény az is, hogy az átmenet idején megalkotott alaptörvény frazeológiájában, szellemiségében a korszellemnek megfelelően demokratikus.

Ne felejtsük azonban el, hogy a kiindulópont – amelyből rengeteg szó szerinti átvétel van – az 1949-es Alkotmány. Mondhatjuk persze, hogy így van ez (hogy csak néhány példát mondjunk), az amerikai, a francia vagy a belga alkotmányokkal is: az eredeti alkotmányszöveg jó néhány megfogalmazása, gyakran legnagyobb része, ma is tovább él. Ám az 1989-es magyar Alkotmány mégis csak abból a a korábbi alkotásból l származik, , amelynek preambulumában ez olvasható: „A nagy Szovjetunió fegyveres ereje felszabadította országunkat a német fasiszták igája alól, szétzúzta a földesurak és nagytőkések népellenes államhatalmát, megnyitotta dolgozó népünk előtt a demokratikus fejlődés útját”. Ez a mondat persze nem ismétlődik meg az 1989-es szövegben, azonban ezernyi helyen a régi alkotmány megfogalmazásai köszönnek vissza.

Csak érdekességként említem meg, hogy az 1949-es szövegben még az „országgyűlés gyakorolja a népszuverenitásból folyó összes jogokat”, míg 1989-ben már nincs szó „összes” jogokról: az országgyűlés „csak” a népszuverenitásból eredő jogait gyakorolja. Az összehasonlítás azért is tanulságos, mert megmutatja: az 1949-es alkotmány szűkkeblű az ún. népi kezdeményezésekkel kapcsolatban, nem úgy, mint 40 évvel későbbi utóda, amely a nép közvetlen hatalomgyakorlásáról több helyütt részletesen is beszél.

Az „utód” Alkotmány sokat idézett 2. §-ának 2. bekezdése kimondja: „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja”. 1949-ben még minden hatalom a „dolgozó” népé volt: „A város és a falu dolgozói választott és a népnek felelős küldöttek útján gyakorolják hatalmukat”. A 89-es szövegben tehát több a „közvetlen” elem, míg a 49-es szöveg  nem beszél a nép közvetlen akcióiról (hiszen maga a nép van hatalmon). Természetesen a „megosztott hatalomgyakorlást illetően az 1989-es magyar Alkotmány korántsem egyedülálló, hiszen például az 1946-os francia alkotmány 3. cikkének 1. bekezdése szintén „megosztja” a hatalmat a „képviselet” és a „népszavazás” között.

Mondhatnánk persze, hogy a nép közvetlen hatalomgyakorlására való többszöri hivatkozás csak retorika az 1989-es Alkotmány szövegében, amit azzal is bizonyíthatnánk, hogy összevetjük a képviseletre és a közvetlen hatalomgyakorlásra vonatkozó passzusok mennyiségét. Ha ezt tesszük, rögvest szembetűnik, hogy míg a 15 fejezetből álló Alkotmány II. fejezete hosszasan szól az Országgyűlés szerepéről, addig a nép közvetlen hatalomgyakorlását az alaptörvény legfeljebb csak emlegeti.

Aaz 1989-es alkotmány jellegzetességeit három tényező együtthatásában rajzolhatjuk ki:

• az alkotmány igyekszik felhasználni az 1949-es alapszöveget, ami számos esetben szó szerinti átvételeket jelent. Nyilvánvalóan ennek az 1989-es hatalmi konstrukció adja a magyarázatát; a régi alkotmányt egészében ekkor még nem lehetett felfüggeszteni;
• az alkotmányozók számba veszik a demokráciába való átmenet feladatait, s ahol csak lehet, helyet adnak a demokratikus szemléletnek és értékvilágnak;
• az alkotmányozók maguk is átmenetinek tekintik művüket: tisztában vannak kompromisszumaik határaival, ám nem jelölnek meg új alapelveket egy majdani alkotmányozás számára.

Ahhoz képest, hogy a húsz évvel ezelőtti alkotmányozás a fenti ellentmondásos közegben és eredményekkel jött létre, meghökkentő, hogy a mai olvasatok túlnyomó többsége nem lát komolyabb kivetnivalót a létező Alkotmányban, sőt azokat, akik az új alkotmány szükségességét felvetik, igyekeznek marginalizálni. Komoly érvet azonban nem hallottam az új Alkotmánnyal szemben. Az ellenérzések jórészt aktuálpolitikaiak, amelyek a mai status quót akarják szentesíteni. Magam három érvet említenék az új Alkotmány mellett:

1. Az 1990-es évek közepén a politikai osztályon belül is evidens volt az, amit ma lehetetlennek vagy inkább szükségtelennek tartanak – ezt elfelejtik azok, akik az alkotmányozás ellen vannak. Elfelejtik, hogy 1994-1996 között számos alkotmányozási kísérlet történt, s bár való igaz, hogy ezek kudarcot vallottak, ez nem ok arra, hogy a téma végérvényesen lekerüljön a napirendről, s Magyarország ismételten az ideiglenesség véglegességének országa legyen.
2. A már említett preambulum egyenesen előírja (ha kötelezővé nem is teszi) a majdani alkotmányozást Az alkotmányozás ellenzői erről elfeledkeznek. Azon persze lehet vitatkozni, hogy mikorra írja elő (jótékony homályban hagyja), de úgy tenni, mint ha ez a passzus nem lenne ott az elején, súlyos vakság. Arról tanúskodik, hogy azok, akiknek ez dolga lenne, nem igazán ismerik fel az alkotmányban, alkotmányozásban rejlő kohézív energiákat.
3. Az alkotmányozási moratórium következtében az elvek tisztázatlanok maradnak, ez okozza a legnagyobb kárt. Nyilvánvaló, hogy az 1989-es helyzetben az Alkotmányt nem lehetett egy következetesen liberális vagy parlamentáris alapra helyezni. Miközben a rendszerváltó Alkotmány túlhangsúlyozta a demokratikus elemet, a liberális és a parlamentáris elemet nem vette figyelembe súlyuknak megfelelően. Talán leginkább a köztársasági elnök pozíciójának, feladatkörének kijelölésében érhető tetten ez a bizonytalanság, amiből rengeteg gyakorlati kár származott az elmúlt két évtizedben. Gondoljunk csak arra, hogy elvették a parlament-felosztási jogot a köztársasági elnököktől, ami pedig a legtöbb nyugati parlamentáris rendszerben elnöki jogosítvány.

Márpedig ha egy alkotmánynak nem tisztázottak az elvei, azt megsínyli az egész politikai közösség. Egy ilyen helyzetre pedig nem az a válasz, hogy mindez „nincs napirenden”, „nem ez most a legfontosabb kérdés” és „különben is: az Alkotmány, úgy jó, ahogy van”. Az ilyen vélekedés egy lényeges tapasztalattól fosztja meg az embereket, attól, amiről szintén Barack Obama ír: „Az alkotmány kerete kijelöli azt a módot, ahogyan a jövőnkről vitatkozunk, és arra szolgál, hogy párbeszédre ösztönözzön, egy megfontolt, tanácskozó demokrácia megalkotására, amelyben minden állampolgár a külvilággal szembesítve próbálhatja ki az ötleteit”.

Adjon normákat a változó életre

S talán itt a lényeg. Az alkotmányos gondolkodás serkentése elválaszthatatlan a jövőről való közös gondolkodástól, attól, hogy az életünk berendezéséhez közünk van. Amennyiben viszont az alkotmányt valamiféle „szent tehénnek”, amolyan politikai „munkaköri leírásnak”,  nem pedig az eleven és változó életre normákat adó szabálygyűjteménynek fogjuk fel, akkor nem tudjuk megnyitni az elvekről szóló vitát. Ennek következményei beláthatatlanok. Tudniillik folyton visszanyom bennünket a pragmatikus (makrogazdasági) kérdések elfogadásának vagy elutasításának terepére. Egy ilyen vita teljesen újradefiniálhatná például a nép vagy a közvetlen részvétel fogalmát is. A mai, rossz alkotmány ebben a tekintetben zavarosan deklarálja a nép demokráciabeli státusát. Egyáltalán nem véletlen, hogy sokan a hatályos Alkotmányból igyekeznek levezetni az „utcai politizálást”, sőt az intézmények elleni szórványos lázadást is. A fejlett világ jócskán előbbre tart, ott ugyanis – a tanácskozó típusú demokrácia kapcsán – arra keresik a választ, hogy a tömegek „lázadásával” szemben hogyan lehet a tömegek - szakértelmen alapuló - „bölcsességére” apellálni, és azt intézményesen a demokrácia fejlesztésére fordítani.

Minderről a magyar közönség vajmi keveset tud, s ez nem kis mértékben annak köszönhető, hogy az alkotmányról egyáltalán nem volt lehetősége vitába szállni. egyszerre kellene tehát az alkotmányos gondolkodás elveiről vitát folytatnunk, és ugyanakkor belátnunk, hogy egy új, következetesen parlamentáris alkotmány segítségével talán jobban élhetnénk az életünket, mint a mostani „vulgárdemokratikus” alapszöveggel.

Csizmadia Ervin