Frontális támadás indult a Jobbik ellen Orbán Viktor térfeléről. Maga Orbán is következetesen elhatárolódott a Jobbiktól. A Fidesz-párti orgánumok mind hevesebben támadják a militáns, radikáljobbos pártot. Nem más, mint a korábban cigány-és zsidóellenes írásokat jegyző publicisztikai nagyágyú, Bayer Zsolt tűzte nemrég tollhegyre Vona Gábor megnyilvánulásait.  Makovecz Imre is Vonát  bírálta egy korábbi  interjúban. A Fidesz-holnapon megjelent  cikk szerint:  „Az a párt, jelen esetben a Jobbik, amelyik nem hajlandó tudomást venni erről a kényszerhelyzetről, beszűkült mozgásterünkről, és ezzel párhuzamosan államadósságunk elengedéséről szóló politikai szólamokat hangoztat, finoman fogalmazva sem a realitásokból indul ki.”A fenti jobbos médiaértelmiségiek pálfordulása nem jelenti feltétlenül azti, hogy megváltozott a világnézetük, illetve elvi alapon elítélik az indulatokra játszó hangnemet. Talán inkább arról van szó, hogy az egzisztenciálisan és/vagy politikai hitviláguk tekintetében a Fidesznek elkötelezettek tudomásul veszik a pártközpontból jött ukázt: a potenciális Jobbik-híveket el kell bizonytalanítani, s az orbáni centrum felé kell tolni.

Nyilvánvaló: Orbán soha nem gondolta komolyan ama retorikai gesztusait, taktikai ígéreteit, melyeket hat-nyolc éve tett a nacionalista-populista, -- részben antiszemita, rasszista -- szubkultúrának. A cikkíró akkori elemzésében Orbán Viktor politizálását úgy ítélte meg, hogy az káros lehet a demokráciára. Ma már árnyaltabban látja a dolgokat, utólag visszanézve nem önmagában azt gondolja elhibázottnak, hogy Orbán és a vele rokonszenvező média 2002-ben a polgári körökkel, 2006 őszétől pedig Morvai Krisztinával beengedte a radikálisokat a Fidesz előszobájába. Ez még nem lett volna baj, politológiai közhely, hogy a pártrendszer legszélén elhelyezkedő mozgalmak választóit is meg kell szólítani. Demokratikusan ugyanis egyféleképp csökkenthető egy szélsőséges párt bázisa. Úgy, ha követőit meggyőzzük arról, hogy tévednek, s voksoljanak inkább egy másik jelöltre.

Az ultrákkal való bánásmódban kétfajta hibát lehet elkövetni. Az első, hogy az általuk jogosan, ugyanakkor sértő, kirekesztő módon felvetett problémákat tabusítják, féligazságaikat is hazugságnak nevezik, szóba sem állnak velük. A másik, hogy felfogásuk, jelképeik, következtetéseik egy részét hallgatólagosan elfogadják, integrálják a holdudvari diskurzusba. A balliberális tábor az első, a Fidesz a második szarvashibát követte el.

Nem lett volna baj, ha a Fidesz meg akarta volna szelídíteni a nemzeti fundamentalista „etnikai populista” erőket, mielőtt integrálja őket a mozgalomba. Ehelyett a mérsékelt jobboldal sokáig hagyta, hogy az ultrák a fejükre nőjenek. Bayer Zsolt például, aki cigányügyben fontos részigazságokat is kimondott – de torzításokkal, hamis közhelyekkel, előítéletesen általánosító panelekkel vegyítve, szalonképtelen hangvételben. Ahogy olvasta az ember, néha szinte igazat adott volna neki, de akkor jött egy nem túl gusztusos félmondat, egy jelző, egy fordulat, és vége. Fidesz-közeli napilap és tévé vált jó darabig a Jobbik propagandistájává, még ha nem is szándékoztak azzá lenni. Ha egy lap híranyagának címében nevezi hazaárulásnak pár liberális képviselő földügyi véleményét, akkor ő gerjeszti ama politikai okkultizmust, paranoiát, csőlátást, ami minden szélsőségre jellemző. (És ami most már őket is fenyegeti.)

A baloldal hallgatásával játszotta a romakártyát a Jobbik kezére, a mérsékelt jobboldal pedig a kódolt cigányozással, amivel szemben „meggyőzőbb” volt a nyílt cigányozás. A hallgatás és a cigányozás között kellett volna megtalálni a keskeny mezsgyét a hasznos diskurzusra. A Fidesz most döntött: nincs tovább a radikáljobbon keresnivalója. Molnár Oszkár és Pörzse Sándor távozása után a Bayer-levél, az Orbán-nyilatkozat ígéretes kezdetnek tűnik a szélsőségeket lenyeső politika irányába.

Bayer Zsolt lényegében elismeri, amit e sorok írója többször is leírt már: Vonát és Morvait a Fidesz építette fel, futtatta. Ők tették kettőjüket a belpolitikai szegmens potenciális sztárjelöltjeivé. „Úgyhogy, mondom, hagyjuk ezt a forradalmi romantikát. Meg aztán, kik is itt a forradalmárok, a szabadságharcosok meg a hazafiak? Azok, akik öten-hatan összevernek egy védekezésre képtelen embert? Gábor, ma az kell a hazafisághoz, hogy öt markos legény összeverjen egy hatvan év körüli, rossz fizikai állapotban lévő embert a garázsban, aztán még a tárcáját is elvegye? Ez a hazafiság és a szabadságharc?” – fakad ki Bayer, utalva a Csintalan elleni támadásra. Némiképp elvesz mostani szavainak hitelességéből, hogy pár éve még ez a holdudvar, - aminek ő akkor és most is frontembere – ugyanoly hévvel mentegette a kormánypárti rendezvényeket szétordító, kifütyülő, botrányba fullasztó, félelmet keltő, zavargó ultrákat, mint ahogy most pálcát tör fölöttük.  Bayer ugyanoly harcosan védte három éve Morvai Krisztinát, ahogy támadja őt és a Jobbikot most. 

Ahogy az MSZP sem tudott egyértelműen szakítani pártállami, kádárista múltjával, úgy a honi jobboldal vezérereje, a Fidesz sem tudta mindeddig teljesen eltépni magát ama szubkultúrától, amely leginkább a Horthy-korszak főáramú, retrográd politikai hagyományait tekinti gyökereinek. Úgy tűnik, az élet, a politikai logika rákényszerítette a Fideszt az ultrajobbos erőkkel való szakításra. Ha a Fidesz, kormányra jutva, megmarad a mérsékelt középsávban, az MSZP pedig képes lesz ezen a téren partnerként viselkedni, nem akarja a szélsőjobbra nyomni a centrum felé igyekvő Fideszt, nem akarja az antifasizmust Orbán-fóbiává zülleszteni, és a kommunizmus bűneit ugyanolyan szigorúan veszi, mint a náci-nyilas rémtetteket. akkor végre magunk mögött hagyhatjuk a modern Magyarországnak e rákfenéit. Ha így tesznek, minden bizonnyal tartósan szétválik, ami eleve nem tartozott össze.

 Papp László Tamás