Bizonyos térbeli és időbeli távolságból jobban látszik, mi történik az Európai Unióban. Peter Clarke, a modern kori brit történelem volt cambridge-i tanára utal azokra az angol elemzőkre, akik hol a húsz évvel ezelőtti maastrichti szerződésig, hol Nagy-Britannia EU-tagságának kezdetéig, hol Churchill 1940-41-es hősi kiállásáig, hol pedig a Napóleon bukását követő évekig mennek vissza az időben, hogy megfelelő történelmi dimenziót kölcsönözzenek a brit-európai viszonyban beállt válságnak, de úgy véli, nem mennek elég messzire.

Szerinte a 800-ban császárrá koronázott Nagy Károlyig kell visszamenni az időben, hogy megértsük, mi zajlik a kontinensen. Clarke arra hívja fel a figyelmet, hogy a Karolingok csupán az előkelő Meroving dinasztia helytartói voltak, és miközben az utóbbiak a monarchia díszes színfalai között ágáltak (és gyilkolták egymást), Nagy Károly felmenői – elvégezve a piszkos munkát –  okosan elfoglalták a tényleges hatalmat biztosító tisztségeket.

A tanulság, hogy a hatalom nem a formális titulusokból és intézményekből fakad, hanem éppen fordítva, a hatalom vezet intézményes elismeréshez, túlmutat téren és időn. Pontosan ez az, amiről David Cameron megfeledkezett, amikor azt képzelte, hogy vétójával meg fogja akadályozni a többieket abban, hogy az EU politikai és jogi eszközeihez folyamodjanak. Akik tényleg együtt akarnak működni, azok majd megtalálják a módját, hogy akaratukat olyan árnyék-intézményeken keresztül érvényesítsék, amelyek hamarosan valóságos intézményekké válnak, és akkor a brüsszeli Berlaymont, az Európai Bizottság  székháza majd szép lassan mauzóleummá válik.          

A neokaroling Európa víziója tíz évvel ezelőtt engem is magával ragadott, mint ahogy most Lendvai L. Ferencet is, de bevallom, a birodalomépítés eme cselére – én legalábbis – eddig nem gondoltam, és különösen arra nem, hogy éppen a pénzügyi válság legyűrése lesz az a „piszkos munka”, ami az európai államiság „állványzatát” (a nemzetállam vesztőhelyéül szolgáló „échafaudage”-t) felépíti és az európai állam határait kijelöli. 

Itt most már nem puszta elképzelésekről van szó, hanem olyan – az egyes politikusok akaratától független – erők mozgásbalendüléséről, amelyek egyszerűen nem hagynak más választási lehetőséget az eurózóna mag-országai számára, mint egy igazi nemzetekfölötti autoritás, egy világos végrehajtó hatalommal rendelkező politikai unió  megteremtését. Egyedül az európai állam (vagy ha úgy tetszik, birodalom) biztosíthatja a megfelelő irányítást és támogatást a növekedés beindításához, rendszabályozhatja (és óvhatja) meg a bankokat, és nyújthat segítséget - szükség esetén – a birodalmat alkotó országoknak. 

Természetesen nem valamiféle marxi értelemben vett “történelmi szükségszerűség”-ről van szó, hanem kényszerhelyzet szülte politikai döntések sorozatáról, vagyis egy végső soron bizonytalan kimenetelű politikai folyamatról. Ennek a folyamatnak a lényegét a biztonságpolitikai elemzésekkel foglalkozó Oxford Analytica  2012-es előrejelzésének Németországot érintő kulcsmondata fejezi ki a legpontosabban: „Berlin elkötelezettsége, hogy megmentse az eurót erősebb, mint ama törekvése, hogy megakadályozza az EKB végső menedékként szolgáló kölcsönzővé válását.”  (Prospects 2012 : Germany, 17 November, 2011) Egyszerűbben fogalmazva: az euró teljes összeomlása sokkal többe kerülne, mint egy, a jelenleginél szűkebb euró-övezet fenntartásának költségei (lásd itt és itt).

Nem tudjuk, végül is hány ország fogja aláírni és ratifikálni az új, EU-n kívüli szerződést, és hányan fognak kitartani mellette. De az biztosra vehető, hogy legalább kilencen  (amennyit a szerződés kiszivárogtatott tervezete előír) a 17 euró-tagállamból lesznek, illetve maradnak az új, megerősített euró-övezetben, és hogy abban a pénzügyileg szilárd alapokon álló Németország, Hollandia, Ausztria, Finnország, Luxemburg,  valamint néhány további kisebb tagállam mellett – legalábbis egyelőre – ott lesz az euró-övezet harmadik és negyedik legnagyobb gazdasága, Olaszország és Spanyolország is.

Charlemagne szerint a kimaradókat nem fogják kötelezni a tulajdonképpen nem új, „csupán” nemzetközi szerződés rangjára emelt előírások, de „a refuznyikok minden bizonnyal erős politikai nyomás alá kerülnek, hogy döntsék el: az euró-övezeten belül vagy kívül akarnak maradni”. Akik pedig beszállnak ugyan, de már az adóharmonizációtól is visszariadnak, azokat egy-kettőre maguk mögött hagyják a nagyobb integrációs sebbességre kapcsoló társaik.   

Nyilvánvaló, hogy ez a tartalmilag szinte semmi újat nem tartalmazó, jelentéktelennek tűnő, „csupán” nemzetközi szerződés rangjára emelt intézkedéscsomag, amely  érdekes módon Németország és Franciaország számára mégis annyira fontos, valójában konszakrálja azt a lopakodó átrendeződési folyamatot, amely már a magyar, de méginkább a mostani lengyel EU-elnökség idején világosan érzékelhető volt. 

A lengyeleknek nagyon is feltűnt, hogy elnökségük csupán látszat-elnökség volt, amely arra szolgált, hogy elleplezze a lényeget, azt ti., hogy „az EU vezetésének centruma nem az elnökséget betöltő tagállamban, mégcsak nem is az Európai Tanácsban, az Európai Bizottságban vagy az Európai Parlamentben, hanem két fővárosban – Berlinben és Párizsban – volt”.   

Sokat elárul a helyzetről, hogy Jacek Rostowski lengyel pénzügyminiszter, aki mellesleg – Tusk miniszterelnökkel és Sikorski külügyminiszterrel ellentétben – nagyon visszafogottan nyilatkozik a szerződésmódosítás szükségességéről, arra biztatta a januártól az EU-elnökséget a lengyelektől átvevő dánokat, hogy próbáljanak meg részt venni az euró-övezethez tartozó országok képviselőinek tanácskozásain, mert ez nekik – minden erőfeszítésük ellenére – nem sikerült.  

Lengyelország másik – súlyos – vereségét a keleti fronton szenvedte el, amennyiben az új EU-ukrán társulási szerződés szövegéből – német és francia nyomásra – végül is kimaradt az Ukrajna jövőbeli csatlakozására vonatkozó ígéret.

Azoknak a lengyel és ukrán diplomatáknak, akik arról ábrándoztak, hogy ezzel a szerződéssel Ukrajnát sikerül majd az orosz befolyási övezetből vagy a gyakorlatiag ugyanazt jelentő szürke zónából az EU-övezetbe áthelyezni, csalódniuk kellett. Az EU-t az 1973-as brit csatlakozás, és különösen a kelet- és délkelet-európai volt kommunista országok válogatás nélküli felvétele óta nem   lehetett koherens geopolitikai entitásnak tekinteni. Most viszont – a jelenlegi euró-övezetnél is szűkebb „unión elüli unió” kialakulásával – megteremtődnek ennek az alapjai.

Ennek a német birodalomellenes nacionalisták által is tehetelenül szemlélt tektonikai elmozdulásnak a cikkcakkjai természetesen most még nem látszanak. De Lucas Zeise, a Financial Times Deutschland pénzügyi elemzője a lap december 20-i számában megjelent fontos cikkében (Alles bereit zum Euro-Ausstieg) arra hívja fel a figyelmet, hogy a német szövetségi kormány pár nappal a december 9-i brüsszeli csúcs után életre keltette a 2008-ban létrehozott Soffin bank-mentőprogramot, amely 480 milliárd eurót tart készenlétben. Nagyjából annyit, amennyit az euró-övezet bankjai az EKB eddigi politikáját forradalmasító hároméves futamidejű hitel-segélyéből most igénybe vettek.   

Zeise mindebből azt a következtetést vonta le, hogy nehéz idők jönnek, és az Euroland – Berlinben, Frankfurtban, Brüsszelben és egy kicsit Párizsban székelő - releváns kormányai „2012-ben (feltehetően már az első negyedévben) egy államcsődre és Görögországnak az euró-övezetből való kilépésére számítanak”. De szerinte az is biztosnak látszik, hogy „Olaszországot és Spanyolországot meg kell tartani az euró-övezetben”, és ennek érdekében az EKB „teljes tűzerejét az államkötvények felvásárlását célzó pénzkibocsátásra fogja összpontosítani”. A legérdekesebb azonban a cikk zárómondata: „Amikor a visszavonulásnak ezt az első csatáját megnyerjük, indul be az euró-tragédia második felvonása.”

A katonai szóhasználathoz talán nem egészen véletlenül folyamodó német pénzügyi szakértő nyilván azok közé tartozik, akik az euró teljes összeomlására számítanak. Szerintem ez nem fog bekövetkezni, bár bizonyos német pénzügyi körökön kívül vannak olyan angolszász elemzők is (lásd itt és itt), akik úgy gondolják, hogy nem zárható ki egy – Hollandiát, Ausztriát és néhány további kisebb országot magában foglaló – nagy-németországi márka-övezet megszületése. Ez részükről nem más, mint wishful thinking, hiszen egy ilyen új – diplomáciai és katonai szempontból teljesen felkészületlen német Übermacht (ebben igaza van gergo69-nek, előző cikkem egyik hozzászólójának!) könnyű prédájává válhatna a „perfid Albion” bekerítő hadmozdulatainak.     

Ezért gondolom azt, hogy a német-francia „duális állam” alapzatán nyugvó és Olaszországot is lehetőleg megtartó  – most már a politikai unió irányába is egyértelműen elmozduló – szűkebb pénzügyi unió meg fog maradni, ha törik, ha szakad. A németek egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy száz éven belül harmadszor is a Sonderweg zsákutcájába masírozzanak.

Ez mellesleg nekünk, kelet-közép-európaiaknak is elemi érdekünk. Ha Berlin elereszti Párizst (amire, tekintettel a francia államadósság ijesztő méretére, a fukarság államrezonját valló németek igencsak hajlanának), kezdődik minden elölről. A csehek meghódolnak, a lengyelek ellenállnak (egy ideig), a románok átállnak, mi meg kitartunk. És a végén – ellentétben a fociban érvényes maximával – az angolok győznek.