Szelényi Iván: Az argentin modell

Horváth Szabolcs

A magyar gazdaság (ismét) az államcsőd határán tántorog. A hazai gazdaságpolitikai fejleményeket a távolból figyelve azt az előfeltevést fogalmaztam meg magamban, hogy a Fidesz-kormány – ellentétben szocialista elődeivel – a legkevésbé sem akarja elkerülni az államcsődöt. Célja a politikailag megfelelő időzítés, a bűnbakok megnevezése. A Matolcsy–Orbán-duónak jól átgondolt és következetes, egyben igencsak kockázatos a stratégiája. Nem irracionális őrültek kapkodása az első 18 hónap politikája, hanem konzekvens, bár feltehetőleg csak a legszűkebb belső kör által ismert „mestertervet” követ a kormányzat. Ennek a titkait próbálom feltárni.

Lehet-e józan politikusnak államcsődöt vállalnia, sőt keresnie? A válaszom talán megdöbbentő, de egyszerű: igen, lehet. Argentína már a kilencvenes években egyre súlyosbodó gazdasági problémákkal küszködött. Nőtt a költségvetési hiánya és az államadóssága. 2001-ben a Standard & Poor's bóvlira értékelte az államkötvényeit. A történet idáig félelmetesen hasonlít a magyar eseményekhez. 2002-ben az argentin kormány egyik napról a másikra korlátozta a peso konvertibilitását, a dollár pesoárfolyama 1:1-ről 1:4-re korrigálódott, felfüggesztették az államkölcsönök visszafizetését, és – az IMF rosszallása ellenére – azok újratárgyalását ajánlották a nem különösebben lelkes hitelezőknek, akik elfogadták, hogy a kötvények eredeti értékének csak a 25–35 százalékát kapják meg.

A peso leértékelése és az így indukált infláció – a külföldi tőke átmeneti menekülése ellenére – nem mellesleg a gazdag ásványi vagyonra és erős mezőgazdaságra építő argentin gazdaság gyors növekedéséhez vezetett, mivel versenyképessé tette az ország exportját. 2003–2008 között a GDP évente 8-9 százalékkal nőtt, és még 2009-ben sem esett. Erre szoktak mint argentin modellre vagy argentin csodára hivatkozni. A történet annyit mindenesetre bizonyít, hogy az államcsőd nem feltétlenül a világ vége, a megfelelően menedzselt csőd a válság kezelésének egyik módszere lehet.

Paul Krugman, aki két, szintén Nobel-díjas társával, a néhai Milton Friedmannal és Joseph Stiglitzcel együtt kezdettől gyanította, hogy a termelékenység tekintetében nagyon különböző országokat monetáris unióba egyesítő euróövezet válságok forrása lehet, az utóbbi évben többször is azzal érvelt, hogy a spanyol, az ír és a portugál válság könnyen kezelhető lett volna a nemzeti valuták – ha ott még lettek volna – leértékelésével. Portugáliának és Spanyolországnak korábban költségvetési többlete volt, bajba csak azért kerültek, mert viszonylagos gazdasági fejletlenségük miatt a globális pénzügyi válság az átlagosnál jobban érintette őket. Euróövezeti tagságuk megakadályozta, hogy a monetáris politika olyan eszközeivel éljenek (a nemzeti valuta árfolyamának kiigazítása és a versenyképesség helyreállítása), amilyenekkel ilyen jellegű válságok viszonylag könnyen kezelhetők lennének.

A magyar államháztartás helyzete inkább hasonlít a görögére, mint a spanyoléra. A magyar kormányok hosszú ideje hibás fiskális (és szerintem hibás gazdaság-) politikát folytattak. Békesi László egy 2010. februári előadásában meggyőzően érvelt azzal, hogy a kormány már a konjunktúra idején (2000–2006 között) prociklikus – vagyis költségvetési hiányt növelő – politikát folytatott, ezért kényszerült anticiklikus (költségvetési megszorításokat, adósságcsökkentést megcélzó) politikára recesszióban, amikor pedig gazdaságélénkítő költekezésre lett volna szükség. Ehhez annyi kiegészítő megjegyzést tennék, hogy a magyar gazdaságpolitika 1990 óta legalább egy – utólag döntőnek bizonyult – hibát követett el. Bár a piaci átmenet idején valószínűleg szükséges volt a tulajdonviszonyok sokkszerű átalakítása, a tömeges privatizáció megsemmisítette a munkahelyek egyharmadát. A kilencvenes évek eleje óta Magyarországon a gazdaságilag aktívak mindössze 55 százalékának kell(ene) eltartania az egyre gyorsabban öregedő, s a tömeges privatizáció során korai nyugdíjba küldött lakosságot. A piaci átalakulás költségeit a kilencvenes évek gazdaságpolitikája a társadalombiztosítás szőnyege alá söpörte, a tb-költségek megszorítására irányuló intézkedések politikailag ellehetetlenültek.

Sokan hajlamosak a Medgyessy–Gyurcsány-korszak „jóléti rendszerváltás” lózungját tenni felelőssé az ország eladósodásáért. Én ezzel csak félig – vagy félig se – értek egyet. Ma az Egyesült Államoknak is az a fő problémája, hogy a legfontosabb termelési tényező, a munkaerő nincs kellően kihasználva. A magyar gazdaság igazi csapdája az öregedő népesség és a munkaképes korúak alulfoglalkoztatottsága. A „jóléti rendszerváltás” programjában a hiba nem a jólét elérésének céljában, hanem a módszerében volt. Ha a Medgyessy-kormány a 2002 körül rendelkezésre állt olcsó hitelekből versenyképes gazdaságot épített volna újjá, ahol a foglalkoztatás akár 80 százalékosra is emelkedhetett volna, a globális válság idejére már stabilizálta volna a helyzetet. Sajnos a Medgyessy-kormány nem volt okos: az olcsó hitelekből klientúrát vásárolt, termelékenységgel alá nem támasztott keresletet generált konjunkturális időszakban. Ennyiben Békesi kritikája helytálló. A posztkommunizmus első tíz szűk esztendeje után valóban elkelt volna a „jóléti rendszerváltás”, tíz bő esztendő, de ennek előbb a gazdasági alapjait kellett volna megteremteni több munkahellyel, több munkavállaló fizetéséből következő növekvő fogyasztói kereslettel.

Ezek után nézzük meg, van-e mesterterv? Vagy pusztán egy süllyedő hajó fejét vesztett kapitányának és legénységének kétségbeesett – s többnyire irracionális – kapkodásáról van szó? Lehet, hogy a megszépítő távol miatt, de – ahogy említettem – a Fidesz-kormány első 18 hónapjában stratégiailag jól átgondolt, bár sok veszélyt magában hordó tervet vélek felismerni. Azt gyanítom, a kormányfő és legbelső köre azzal kalkulál – csak nem köti a lakosság orrára –, hogy az államcsőd elkerülhetetlen, de talán el lehet érni a csendes leszállást (soft landing) a kormány és a pártja szempontjából politikailag megfelelőbb időpontban. Az egyik fő feladat tehát az volt, s ma is az, hogy a csődért a választópolgárok ne a Fideszt, hanem a korábbi kormányokat, a nemzetközi szervezeteket, az EU-t, a bankokat, a multinacionális nemzetközi tőkét tegyék felelőssé.

A bűnbakkeresés már a választási kampány idején megindult: „elszámoltatás” volt a neve. Először azt hihette a nyájas közönség, hogy az elszámoltatás a korrupcióval való leszámolást célozza, de hamarosan kiderült, a korábbi kormányok miniszterelnökeit és pénzügyminisztereit akarják elszámoltatni. Néhány hónappal az Orbán-kormány megalakulása után a „szabadságharc” jegyében megszakították a tárgyalásokat az IMF-fel és az EU-val. A bankoknak különadót kellett fizetniük korábbi „bűneikért”.

De 2010–2011-ben államcsődöt csendes leszállással nem lehetett volna elérni. Az argentin típusú csődhöz talán a legnagyobb problémát a kormánytól független Magyar Nemzeti Bank jelenti. Az infláció első jelére az MNB kamatot emel, s védi a forint árfolyamát – így az argentin út nem járható, ahhoz leértékelődő valuta, az MNB számára elfogadhatatlanul magas infláció, a pénzprésgép beindulása szükséges. Az MNB elnöke viszont makacs, s a megbízatása csak 2013 tavaszán jár le.

Bár lehet, hogy a csőd elkerülhetetlen, nem kell azonnal bekövetkeznie. 2010 nyarán még voltak (és az MNB tartalékaival még vannak) eszközök a fizetésképtelenség elkerülésére. Ilyen eszköz volt a magánnyugdíjalapok államosítása. De igen érdekes a felhasználásuk. Egy valóban keynesi indíttatású kormányzat az így ölébe hullt eszközöket munkahelyteremtésre, a gazdaság ösztönzésére használta volna. A Fidesz-kormány nem ezt tette, a recesszió kezdetén adósságot csökkentett. Ezt őrültségnek aligha, de még csak hibának sem nevezném: ha a csőd elkerülhetetlen, a gazdaságot egyelőre úgysem lehet növekedési pályára helyezni. Ha a cél a fizetőképesség (ideiglenes) megőrzése, akkor lehetett abban reménykedni, hogy az államadósság szimbolikus csökkentése megnyugtatja a pénzpiacokat, s lehetővé teszi a csőd elhalasztását. A Bokros-csomagot megszégyenítő megszorításaival a Széll Kálmán-terv ugyanezt a célt szolgálta, akárcsak a 2011 késő őszén (látszólag) újraindított IMF-tárgyalások.

Meddig lehet, meddig érdemes halogatni a csődöt? AZ MNB megszelídítése a legfontosabb feladat – ezért nincs a kormánynak választása, át kell erőltetnie az MNB függetlenségét erősen korlátozó törvényt az EKB és az EU hangos tiltakozása ellenére. Bár a Fidesz vezető politikusai ígérik, hogy az MNB elnökét nem menesztik, vagy nem minősítik alelnökké mandátumának lejárta előtt, az új jogi keret lehetővé teszi szükséghelyzetben az MNB megrendszabályozását, a pénzprésgép beindítását, a nemzeti valuta radikális leértékelését.

A Fidesz-kormány másik – sokak szerint esztelen, de az általam vázolt mestertervbe jól illeszkedő – intézkedése a svájci frankban felvett kölcsönök forintra váltási lehetősége volt. Ha az államcsőd bekövetkezne, azok lennének a legnagyobb vesztesek, akik idegen valutában vannak eladósodva. A svájci frank forintárfolyama már 250 fölött jár, államcsőd esetén miért ne érhetné el akár az 500-at is? Bár 2011 utolsó napjáig (az átváltási akció végéig) sokaknak nem sikerült svájcifrank-adósságukat forintra konvertálni, államcsőd esetén a kormány legalább arra hivatkozhat, hogy kísérletet tett az eladósodottak megmentésére. A Fidesz-kormány első 18 hónapját ezért is tartom koherens, átgondolt politikának. Konspirációnak nem nevezném, a politikusoknak is lehetnek titkaik, s kritikai társadalomkutatók dolga, hogy ha megsejtik, kifecsegjék, s így legfeljebb azokból önmegsemmisítő jóslatok születnek.

Ami az esetleges politikai forgatókönyvet illeti: nem hiszek abban, hogy Orbán „megbukott”, vagy meg lehet buktatni. A Berlusconival gyakran vont párhuzam pontatlan. Berlusconinak törékeny koalíciós kormánya volt, Orbán mögött kétharmados parlamenti többség és (meg)fegyelmezett párt áll. De ha a válság élesbe fordul, Orbán személyes érdeke lehet, hogy másik miniszterelnök „vigye el a balhét”, s ő elegánsabb állásba, az elnöki pozícióba húzódjon vissza. Ez ellen szól, hogy az „alaptörvény” nem hozott létre erős elnöki pozíciót. De erős ember kezében minden pozíció erős lehet, ahogy azt Sólyom László esete is példázta.

Békesi László az idézett előadását azzal fejezte be: az a benyomás alakulhatott ki, hogy a magyar gazdaság gondjainak megoldása tulajdonképpen reménytelen vállalkozás. Pedig – optimista ember lévén – szerinte nem az. Bár a próféta beszélne belőle, s bár válna ez az írás önmagát megsemmisítő jóslattá! De sajnos, ami Békesi előadásának elhangzása óta napjainkig történt Magyarországon és Európában, az nem ad okot sok optimizmusra.