Oktatáskutató szerzőnk ehelyütt kísérli meg elemezni a miniszterelnök szombati bejelentését követően a felsőoktatásban előállt helyzetet.
Ha meg szeretnénk érteni, hogy az emberi erőforrásokkal gazdálkodó miniszterünknek milyen feladványt kell megoldania szerdáig, képzeljük el a következőt. Miniszterünk egy nagy tárgyalóasztal mellett ül, az asztalon 123 darab egymilliárdos zseton áll négy különböző nagyságú halomban: képzési támogatás, fenntartói támogatás, tudományos támogatás és hallgatói juttatások. Van még néhány kisebb zsetonos kupac is, de ezekkel nem kell foglalkozni. Ne foglalkozzunk az apróval se, a számokból majd le lehet csippenteni kisebb összegeket; ez a gondos és aprólékos tervezés látszatát kelti majd. A miniszter számára a feladvány az, hogy a miniszterelnöknek a Fidelitas képviselőivel egy romkocsma félhomályában folytatott konzultációja során kijelölt Új Iránya alapján átrendezze az asztalon heverő zsetonokat.
A játék feltételei pedig a következők:
Miniszterünk tehát először a legnagyobb, pillanatnyilag két részkupacból álló, 45 milliárdos zsetonhalommal kezd el foglalkozni. A Régi Irány szerint ebből ki kellett jönnie durván 10 480 teljes ösztöndíjas (tandíjmentes) és további 46 330 részösztöndíjas (félig finanszírozott) hallgatónak. Ha az Új Irány szerint nem szedünk pénzt a hallgatóktól, a részösztöndíjasok zsetonkupaca összetolható az ösztöndíjasok kupacával. Mivel két részösztöndíjas kerül annyiba, mint egy ösztöndíjas, a nagyobb kupacból ki kell jönnie majdnem 34 ezer ingyen tanuló hallgatónak. (Ettől kezdve az ösztönök díjazásának kérdését ki is emelhetjük a játékból, mindenki ingyen tanul, akinek az állam fizeti a tanulmányait.)
Ezzel az Új Irány első feltétele teljesült, de van még egy kis probléma: ez még mindig körülbelül 17 ezerrel kevesebb államilag finanszírozott hallgatót jelent, mint amennyi az előző évben bekerült 51 ezer. Miniszterünk tehát az asztalán heverő többi kupacra emeli tekintetét. Itt van mindjárt a hallgatói juttatások kupaca. Ez a kupac sokat zsugorodott az utóbbi időszakban, de tegyük fel a kérdést, mi fontosabb az Új Irány számára: az ingyenes felsőoktatásba belépő hallgatók nagy száma, vagy a már bejutott hallgatók kollégiumi támogatásai és ösztöndíja? A válasz nem kétséges, egységesíteni kell a hallgatói juttatásokat (amivel megszabadulhatunk a már kicsit kínos „eladósítjuk a hallgatókat” sirámokat kiváltó diákhitel 2-től) és áthúzhatunk néhány zsetont a képzési normatíva kupacba. Miniszterünk megfontolja, hogy a többi kupacból is áthúzzon néhány zsetont; végül is, ha az egyetemek idén be tudnak zárni a fűtési szezonban, megtehetik ezt jövőre is, a tudomány pedig várhat, amíg szárnyalni nem kezd a gazdaság. Ezt azonban még ráér eldönteni, végül is szerdán vihet három opciót is a miniszterelnöknek.
Miniszterünk következő problémája a felvételi keretszámok szabályozásának eltörlése. (A miniszterelnök egy politikai zseni, csak azt kérték tőle, hogy emelje fel a keretszámokat, ő azonban egyenesen eltörli a szabályozást.) Felmerül azonban a kérdés, hogy létszámkeret-szabályozás hiányában hogyan osszuk el a képzési támogatás kupacba rakott zsetonokat? Itt is az Új Irányt kijelölő miniszterelnöki zsenialitás mutatja meg a kiutat: mivel a miniszterelnök szerint a magas felsőoktatási minőség garanciája a magas pontszámmal bekerülő hallgató, úgy kell majd meghúzni a ponthatárokat, hogy a felvettek száma kijöjjön a képzési támogatásba rakott zsetonokból.
Nem felvételi keretszám-szabályozás lesz tehát, hanem eseti ponthatár döntések – természetesen szigorúan a költségvetési keretek határain belül. Végül is, ha ez működött a rendszerváltás előtt, miért ne működne ma is? Itt is teret lehet majd adni a miniszterelnöki döntési szabadságnak, eldöntheti, hogy a kormány húzzon ponthatárokat, hogy őrizze a minőséget, s így garantálja, hogy sok léhűtő jogászt és közgazdát ne képezzenek az állam pénzén, vagy pedig bízza az egyetemekre az egész dolgot. Utóbbi mellett szól, hogy a felelősség ettől kezdve az egyetemeké, ők viszik el a balhét, ha a hallgatóknak még az Új Irány sem tetszik. (Úgysem vehetnek fel több hallgatót, mint amennyire pénzt kapnak.) Egyébként is: ha ennyire ragaszkodnak az autonómiához, itt az ideje, hogy gyakorolják is.
Az Új Irány harmadik pontja szerencsére egyszerű, benne volt a Régi Irányban is („röghöz kötés”), ami ékesen bizonyítja az oktatáspolitika elvi következetességét. A negyedik feltétel – akinek az állam fizet, az szerezze is meg a diplomát – azonban nehezebb ügy. Miniszterünk azt fontolgatja, hogy ha a hallgató nem szerzi meg a diplomát az előírt idő alatt, miért ne lehetne utólag kifizettetni vele a képzés költségeit? Értelme semmi, de legalább nem vesznének kárba az egyes képzési programok költségeiről összeállított számok, ráadásul az állam jó apaként őrködne gyermekei felelős magatartása felett.
Mindezek után miniszterünk leltárt csinál. A hallgatói hálózat hat pontjából az első (átfogó reform) folyamatban van, ezt csak a bolond nem látja. A keretszámok felemelést nem csak hogy megtettük, eltörlésükkel túl is teljesítettünk. A forráskivonást a képzési normatívából leállítottuk, sőt egy kis pénzt vissza is csorgattunk, az egész finanszírozási rendszert pedig úgysem értik a hallgatók és a gimnazisták. A hallgatói szerződést nem töröljük el, mert legendásan ragaszkodunk az elveinkhez, nem várhatják tőlünk, hogy most mást mondjunk erről, mint korábban. Az autonómia korlátozását nem is értjük, hisz az általunk az egyetemekre küldött kancellárok csak a gazdálkodást felügyelik majd, a tanítás és kutatás szabadsága számunkra is szent. Ami pedig a hátrányos helyzetűeket illeti, értük van az egész Új Irány, ingyen tanulhatnak. (Jó, talán kicsit kevesebb lesz az ösztöndíj az eddigieknél.) Akárhogy is, a hat követelésből négy teljesül, aki ezek után is tiltakozik, az próbálja majd megmagyarázni, hogy miért teszi. A miniszter elégedetten hátradőlhet.
Egy kiadós gombamérgezéssel indul François Ozon új filmje, a Ha megérkezik az ősz. A termékeny francia filmrendezővel az öregkori ráncok szépségéről, az Elemi ösztön nem múló vonzerejéről, egy szexi nagymamáról, egy pusztító családi vacsoráról és Nicole Kidman plasztikai beavatkozásairól is beszélgettünk.
Vasárnap hajnalban megvolt az eszkaláció, két nappal később a kapituláció is – nem így képzelnénk két atomhatalom háborúját. Irán megrogyott, de ennek a háborúnak valójában aligha van vége.
Iránnak az lehet a fő tanulság a most véget érő háborúról, hogy atomfegyver nélkül nem tudja megvédeni magát.
Látványosan távol tartotta magát a közel-keleti konfliktus értékelésétől Orbán Viktor. A kormányfőnek csak hazai használatra van mondása a fejleményekről.
Alapesetben a harcsa félénk állat, azonban ha a fészkét védi vagy fenyegetve érzi magát, támadásba lendül.
Megerősítették, hogy készek a kutatóhálózatról leválasztandó négy központ átvételére.
Elemzésünk a Tisza és a Fidesz első szakpolitikai vitájáról.
