Ezerszer megfogadtam, egyébként kevés sikerrel, hogy a saját lelki egészségem megóvása érdekében, nem bonyolódom végeláthatatlan vitákba (a Facebookon, vagy az életben) olyanokkal, akikről már két perc után kiderül, hogy teljesen más bolygón élünk, és szeretném azt hinni, hogy nem én vagyok a Marson kettőnk közül. Ezen viták közül a leginkább azok viselnek meg, amelyek a szabadságról folynak, arról a szabadságról, mely nélkül én nem tudok élni, és menekülök is azoktól a helyzetektől, amelyekben azt érzem, hogy el akarnak tőlem venni egy falatnyit is ebből. (A menekülésben most speciel elég jól állok.)

Ezért lettem egyébként újságíró is, hiszen ezt a szakmát, az én felfogásomban, azért választja az ember, mert mindennél fontosabbnak tartja a szabadságot a saját életében éppen úgy, mint a közösségében, amelyben él. Úgy újságírónak maradni, hogy időközben az ember elfelejti, vagy a tudata mélyére temeti azt, amiért eredetileg ezt a szakmát választotta egyenlő egyfajta lelki öngyilkossággal. A beszélgetések közül éppen ezért a legfájóbbak olyan újságíró kollégákkal zajlanak, akik képesek szabadság-hiányos helyzetekben élni és dolgozni, sőt úgy tűnik, észre sem veszik, hova jutottak.

Ez a szituáció különösen bizarr akkor, amikor más lapok hibái vagy vélelmezett bűnei kerülnek terítékre, s ők – úgy tűnik – észre sem veszik saját helyzetüket. Az egyik képes úgy működni, hogy a lapja hátterében egy, a politikát foglyul ejtő oligarcha áll, ezzel pedig elfogadja azt, hogy a fizetése fejében sem személyes írásaiban, sem egészében a lapban nem jelenhetnek meg olyan cikkek, amelyek bármilyen módon is tudósítanak a háttérben álló pártoligarchia működéséről. Amikor pedig felvetem neki, hogy az újság, amely a korábbi kormány alatt remek, a baloldal szennyesét feltáró oknyomozó cikkekkel örvendeztette meg a közönségét, most pedig még mindig Bajnai és apjának ügyeivel foglalja el magát, akkor úgy néz rám, mint a Marslakóra. Nem is érti, miről beszélek, nem érti, mi a gond abban, hogy a lapja nemhogy nem tárja fel ezeket az ügyeket, de még csak nem is tudósít arról, amit mások megírnak. A Wall Street Journal sem járt élen a tulajdonosát, Rupert Murdoch-ot érintő botrányok feltárásában, de beszámolt az ügyről és markáns véleménycikkekben bírálta a milliárdos médiacézárt.

Aztán ott a másik újságíró, aki támogatja, hogy az ügyészség keményen nekitámad az egyik, piszkos ügyeket feltáró oknyomozó riporternek, mert rágalmazás-gyanúsnak találta az egyik állítását. Egy többmilliárdos csalásról és pénzmosásról szóló lelkiismeretes cikk egyetlen állítása miatt büntetőjogi szankciókkal fenyegetnek egy újságírót, egy olyan ügyben, amelyben rajta kívül persze még nem indítottak eljárást a valós szereplők ellen, vagy ha igen, akkor azok felmentéssel végződtek. A nevezett kolléga tehát kicsit örvendezik is, hogy jól elkapja a társát az ügyészség, és amikor felvetem neki, hogy a világ boldogabb országaiban már régen nem kriminalizálják a rágalmazás-gyanús eseteket, éppen azért, mert a nyilvánosságot korlátozza, szabadság-hiányos helyzeteket teremt a médiában, úgy néz rám, mint a Marslakóra.

És akkor csak olyan emberekről beszéltem, akiknek a szabadság elvileg a munkaköri kötelességük, akiknek a legfőbb kötelességük lenne szabadnak lenni és mások szabadságát foggal-körömmel védeni. Ha ők képesek mindennap megelégedni a resztliszabadsággal, azzal a szabadsággal, amely marad nekik, ha belenyugszanak abba, amit fentről nagy kegyesen kiutalnak nekik, kicsit úgy, mint a Kádár-rendszerben, és persze ugyanazokkal az önfelmentési technikákkal, mint a lágy diktatúra éveiben, akkor miért csodálkozunk azon, ami az elmúlt három évben történt?

Azon, hogy emberek milliói adták föl az első kormányzati akcióban az egyik legfontosabb szabadságjogukat, a tulajdonhoz fűződőt. Alig 100 ezer magyar volt, akit nem lehetett azzal zsarolni semmilyen homályos jövőjobbító ígérettel, hogy elveszik tőlük a nyugdíjmegtakarításaikat. Innentől nem volt meglepő, hogy a hasonló kétharmados lopációk csont nélkül mentek át a magyarok többségén (direkt nem polgárokat írtam), legyintettek arra is, ha tőlük vettek el valamit, még nagyobbat pedig akkor, amikor másoktól. Ugyanígy, több-kevesebb érdektelenség kíséri az egyik legkeményebb emberi jogsértést, a korrupciót, a szervezett lopást. Magyarok százezrei, milliói adják föl kérés nélkül azt a jogukat, hogy valódi ellenőrzésük legyen a közpénzek fölött, azt, hogy az adóbefizetéseik fejében takarékos, hatékony közszolgáltatásokat kapjanak, ahelyett, hogy az erről szóló szlogeneket harsogó választott politikusaik valójában a saját zsebükbe folyatnák a pénzt.

És akkor sok egyéb jogról nem beszéltem: naponta sértik meg polgármesterek, MTVA-vezérek, politikusok az információszabadsághoz fűződő jogot azzal, hogy nem adnak ki közérdekű adatokat, nem tartják tiszteletben a pártalapításhoz fűződő jogot (lásd Kétfarkú Kutyapárt esete), hogy csak az elmúlt hétről idézzek jogsértéseket, de sorolhatnánk azokat az ügyeket a jogegyenlőség, a gyülekezési, a melegjogok, a kisebbségi jogok, a fogyatékosokat érintő jogok, a szabad választáshoz fűződő jogok, a szólás- és véleményszabadsághoz fűződő jogok területéről, amelyeket büntetlenül hagy a többség megsérteni.

Én éppen ezért nem csodálkozom azon, hogy a gyerekeink nem kérnek abból az országból, amelyet a rendszerváltók 20 évvel később előállítottak. Vagy önpusztításba, vagy fásultságba menekülnek, illetve naponta növekvő számban hagyják el a hazát. Ha az ország távolodik Európától, akkor logikus a döntés, hogy személyesen legalább megpróbálnak közeledni hozzá.

Ha tehát nem akarunk öregen, gyerekeink, unokáink nélkül egyedül maradni, akkor érdemes lenne mihamarabb az egyelőre hátrahagyott kérdéseiken mindenkinek alaposan elgondolkodnia.

Leginkább azon, hogy hova akarunk tartozni? Oda-e ahol az utóbbi években felépített rendszer az evidencia (gondolok itt a Pekingtől Bakun át Moszkváig húzódó széles vidékre), vagy oda, ahol a szabadság mindenek feletti megbonthatatlan érték, és csak nagyon nehezen, fontos érvek mentén (biztonság, terrorizmus-ellenes harc) adnak fel belőle, és akkor is csak nagyon-nagyon keveset? Tényleg olyan-e a magyar, mint ahogyan Spiró Tavaszi tárlatában, az 1957-es helyzet alapján leírta (különös tekintettel a 237. és a 248. oldal között)?

Elég-e a többségnek a resztliszabadság, vagy – mint mélyen hiszem – Magyarország ennél többet érdemel.