Örömmel olvastam Nyáry Krisztián válaszát korábbi vitacikkemre, melyben maga is elismeri, hogy „Kölcsey szerelmi vonzódásairól legfeljebb jól alátámasztott hipotéziseink lehetnek, hiszen direkt bizonyíték (pl. »tanúvallomás«) nem áll rendelkezésünkre.” Nem lényegtelen ez a pontosítás, hiszen első Facebook-posztjában még minden kétkedés nélkül nevezi „áradó szerelmi vallomásoknak” Kölcsey leveleit.

Ugyanakkor hipotézise alátámasztására részben továbbra is Kölcsey Szemeréhez eljuttatott verseire hivatkozik, holott Kölcsey e költemények egy részét Kazinczynak és Döbrentei Gábornak is megküldte véleményezésre. A szerelem témájának gyakorisága nem feltétlenül jelenti, hogy a versekhez konkrét címzett tartozik: Kazinczy és barátai nem pusztán szavakat kovácsoltak, de olyan nyelvhasználati formákat igyekeztek meghonosítani a magyar kultúrában – a hozzájuk tartozó szókinccsel együtt –, mint amilyen például a szerelmi líra. Az értelmezhetőség súlyos leszűkítése volna, ha – példának okáért – a bukolikus klisékből építkező Emlékezet, Átok vagy Kívánság (végső kidolgozásában Ohajtás) című költeményeket Szemere Pálhoz intézett szerelmi vallomásokként olvasnánk, ezzel óhatatlanul is egy megkérdőjelezhető életrajzi adalék illusztrációivá téve őket.

Nyáry kiemeli, hogy nem csupán Szemerének küldött, de „egyenesen neki címzett szerelmes tárgyú költeményt” is ismerünk. Nem gondolhat másra, mint a Szemere Palihoz címzett szonettre, amely azonban Szemere külön kérésére született: „Próbáltál e már trochaikus lábu Sonettet? (…) Gyúlassz lángra!”, s Kölcsey sem közli másként, mint kísérletként, „új formáju Sonett”-ként. (Szemere utóbb meg is jegyzi, hogy a versben nem találhatja fel Kölcsey forró és heves lelkét.)

Ami pedig az Andalgásokat illeti, ha esik is benne szó szerelemről, szintén inkább Kölcsey irodalmi vonzódásait tükrözi – mint maga vallja: „Ezen Szemeréhez írtt darab, mellyet közlök, Haller’ Alpeseinek, Salis ’s Matthison’ verseinek köszöni lételét.” A vers központi témája nem a szerelem – inkább a szabadság –, mindössze négy versszak jut neki a huszonkilencből. Az eszményített szerelmi jelenetsor Gessner svájci író romlatlan pásztorvilágot ábrázoló idilljeire utal.

Nyáry a továbbiakban egy olyan 1815-ös levélből idéz, melyben Kölcsey lelkesen fogadja Szemere Pál barátságra ajánlkozó sorait, s szeretetéről biztosítja az ifjút, az antik férfibarátságot jelölve meg eszményeként. Az androphilia fogalmának értelmezéséhez egy nálam szakavatottabb elemzőre volna szükség; mindössze annyit fűznék az idézethez, hogy a vége némi félreértésre adhat okot („Te kűzdessz magadban, úgy írod ’s ha nem írtad vólna is, tudnám azt minden sorodból. Igy küzdöttem egykor én is, s igy küzdök én még most is sokszor. A’ természet int, ’s az ő intéseit követnünk legjobb.”). Az sejlik ki belőle, hogy Kölcsey „saját egykori érzelmeiről ír”, vagyis Szemere iránti szerelmére emlékezik, sőt mintha levelezőpartneréről is azt feltételezné, hogy homoerotikus érzelmeivel viaskodik. A mondatok valójában már egy új bekezdés elejét képezik, mely így folytatódik: „Azonban bóldog az, a’ kit a természet nem hív azon útra, melly poetainak neveztetik.” Kölcsey ezután a költői lét, „ezen emésztő passio” gyötrelmeiről ír, vagyis nem viszonzatlan szerelmét idézi fel, hanem örökös, sorvasztó költői hánykódásairól beszél.

Érzelmes költészet és rajongó, gyakran valóban a szerelem hőfokán lángoló barátság pedig kétségtelenül összekapcsolódnak Kölcsey számára: „…boldog az, kit Rádainak, Daykának vagy Virágnak, kit Révainak vagy Horvátnak, kit Kisnek vagy Berzsenyinek hívnak!" – írja lelkesen Kazinczynak Pestről való távozása után, 1811-ben. "Boldog én is, mert Kisnek, Berzsenyinek, Szemerének, Horvátnak, és Vitkovicsnak csókjaikat érzém ajakimon; inkább mint a’ boldogított szerelmes!” Kölcsey gyakran magyarázza azzal az irodalmi élet iránti forró érdeklődését, hogy a poétai „studium által szívek fűzetnek együvé”, s nem dicsőségre, de rokon érezőkre vágyik, akik – mint az a Szemere Pálhoz írott levél részletéből is kitűnik – „minden szépre minden jóra” közösen törekszenek. „Írtam, miolta csak érezni ’s gondolkozni kezdettem: mert hogy is ne írjon az, kinek szíve olly sokszor van tele, ’s olly ritkán talál keblet, hova kiömölhessen? – nyújtja baráti jobbját Döbrenteinek 1813-ban. – De, nem előre feltett czélbol vegyültem Literatoraink közé. Szükségem volt barátra (…). ’S íme ifjúságunknak romlott sergében nem találhattam fel őket egyebütt, hanem Literatorink köztt. ’S ez legyen Literátori pályámnak egész hisztóriája.”

Mint korábbi írásomban utaltam rá, a heves érzelemkifejezés Kölcsey barátainál, kortársainál is megszokottnak tekinthető, s a levelezésekben gyakran találkozunk szokatlanul érzékeny, mai viselkedésünktől meglehetősen idegennek ható jelenetekkel. „Az Ulmai csata ’s Nagy Palidra írt ódád igen édes könnyeket facsart ki szemeiből – írja Kazinczy egy rokonáról Berzsenyinek –, úgy hogy az ő ellágyúlása engem is annyira meghatott, hogy verseidet csak zokogva olvashattam neki.” Vagy álljon itt végezetül Kállay Ferenc egy 1815-ös levele Kézdivásárhelyről, melyben olyan „nyughatatlanul” várja Kölcsey sorait magányában, ahogy néhány éve Kölcsey könyörgött Szemere vagy Kazinczy egy-egy válaszáért: „Hol vagynak a’ napok kérdem magamtól, melyekben meg feledve a’ külsőkről el nem foglalt szivel éltünk egymásnak, ’s a’ gyermekiség szebb örömeit? Hol vagynak azon tiszta erzések, melyek semmi keserv által nem kevertettek meg? El felejtette az én ferim a’ napokat – nem érzi ő mi édes a’ vissza Emlékezes.”

Nyáry válaszának összegzésében leszögezi, hogy „Kölcsey Ferenc élete egy szakaszában szerelmet érezhetett Szemere Pál iránt”, habár mások iránti vonzalmairól már kevesebbet tudunk. Én óvatosan továbbra is azt fűzném ehhez, hogy mai szerelem szavunkat csak félrevezetően alkalmazhatjuk azon érzelem esetében, amelyet Kölcsey akár Szemere, akár más férfiak iránt táplált.

(A szerző író, szerkesztő, XVIII-XIX. századi magyar irodalom szakon végzett)