A közép-európai országok az elmúlt két évtizedben integrálódtak a „nyugati” gazdasági és biztonságpolitikai hálózatokba (EU, NATO), ami stratégiai és történelmi jelentőségű váltás volt a kilencvenes évek előtti nemzetközi kapcsolatrendszerhez képest. Az elmúlt több mint két évtizedes átfogó átalakulás megítélése azonban nagymértékben megváltozott az elmúlt 5-6 évben, különösen egyes térségbeli országokban. Az eurózóna jövője kétségessé vált, legalábbis mint sikeres fejlődési irány meggyengült. Mindeközben a feltörekvő országok (pl. Kína, Oroszország, több Ázsia ország stb.) dinamikus növekedést mutattak fel, s a globális gazdasági erőviszonyok átalakulása felgyorsult. Ezek a trendek azt eredményezik, hogy egyes országokban a „nyugati” modell és értékek, illetve azok vonzereje megkérdőjeleződik. Persze úgy is fogalmazhatunk, hogy ez az érvelés kapóra jön, és nagyon jól kihasználható érvrendszert teremt azon politikusok számára, akikben az utóbbi években mindettől függetlenül megerősödött már az elszakadás, a „függetlenedés” igénye. A politikusok vagy a lakosság egyre nagyobb előszeretettel és megelégedéssel használja saját igazolására a következő érveket

1. A közép-európai kis országoknak a gyors növekedést mutató térségekkel kell erőteljesebbé fűzni gazdasági kapcsolataikat. A növekedési válsággal küzdő eurózóna nem tartozik ebbe a körbe.

2. A Közép-Európába befektető nagy külföldi cégek csak piacot vásároltak, vagy éppen kipumpálják a nyereségüket az országokból, s nem veszik figyelembe a térségbeli országok valós érdekeit.

3. Az EU kettős mércét alkalmaz, az „új” és/vagy gyengébb országoknak jobb teljesítményt kell felmutatniuk, mint a nagy országoknak. A nemzetközi szervezetek hasonló politikát folytatnak, s továbbra is kizárólag egyes „nagyhatalmak” érdekeit szolgálják (pl. tipikusan az IMF).

4. A gazdasági átalakulás olyan elméletekre és ideológiákra alapult, amelyek kizárólag a „nyugat” érekeit szolgálták (a legközhelyszerűbb e szempontból az ún. washingtoni konszenzusra történő hivatkozás).

Mindez komoly váltást jelent a válság előtti időszak általános retorikájához képest, de az ilyen jellegű stratégiamódosulások nem példanélküliek a térségben. Sokszor a gazdasági és politikai irányváltások következtében az egyes országokról alkotott nemzetközi kép is jelentősen tud romlani, s emiatt az országok közötti rangsorok is gyorsan változhatnak (Pl. Szlovákia megítélése Vladimír Mečiar idejében vagy Lengyelországé a Kaczyński-érában, Szlovéniáé napjainkban, vagy Magyarországé az elmúlt évek „rendszerváltása” következtében).

A döntéshozók és szakértők között hosszú ideig az egyik legelfogadottabb felfogás az volt, hogy a nemzetközi integráció legfontosabb előnye a kilencvenes évek előtti időszakhoz képest az lesz, hogy garanciát nyújt a térségbeli gazdasági és politikai kalandorpolitikákkal, vagy éppen a demokratikus alapelvek megkérdőjelezésével, illetve sajátos értelmezésével szemben.

A várakozások közé tartozott az is, hogy Közép-Európa a nyugati integrációval stabil határterületet képez majd az esetleg felerősödő kedvezőtlen keleti hatásokkal szemben. A 2008-as válság, az EU problémái és az utóbbi egy évtizedben bekövetkezett geopolitikai változások azonban a térség pozícióját sokkal bizonytalanabbá tették. A geopolitikai változások közül a legfontosabbak, hogy Oroszország nemzetközi politikai és gazdasági érdekérvényesítő ereje nőtt (egy sor szakértő ennek megalapozottságát és fenntarthatóságát alapvetően megkérdőjelezi, de középtávon azért nem érdemes Oroszország „összeomlására” számítani). További tényező, hogy az EU és a NATO bővítése leállt, s az USA szerepvállalása, érdeklődése a térség iránt mélypontra zuhant, hiszen a világ más részein sokkal veszélyesebbnek tartott konfliktusokat lehet látni (Közel-Kelet, Észak Afrika, terrorizmus stb. Az ukrán helyzet ebben némi változást okozhat, de áttörés nem történt). Emellett az EU problémái az integráció gyengeségét, a jövőbeli fejlődési irányok határozatlanságának az érzetét keltik, lényegében senki sem látja, hogy milyen stratégiai céljai lehetnek, s azokat miképpen lehetne elérni.

*

Ezen keretekben a közép-európai országoknak a következő években határozott válaszokat kell megfogalmazniuk néhány kulcskérdésben. A válaszok – néhány országtól eltekintve, pl. a Balti térség – nem egyértelműek, ami gazdasági, politikai és biztonságpolitikai kockázatokat is felvethet a jövőben. Fontos megjegyezni, hogy egyes gazdaságtörténeti korszakokban a hibás nemzetközi stratégia ára nagyobb, mint más időszakokban. Az irreális helyzetértékelésen nyugvó politikák korrigálása az innováció felgyorsulása, vagy a globális verseny növekedése időszakában nehezebb lehet. Ma a világgazdaság szereplői közötti verseny élesebb, mint valaha, a geopolitikai átrendeződések erőteljesek és folytatódnak. Egy ilyen dinamikusan változó nemzetközi gazdasági és politikai környezetben rossz stratégia választása esetén országok hanyatlása gyors és nehezen megállítható lehet. A legfontosabb döntési kérdések a következők.

1. Nemzetközi stratégiai partnerek: Nyugat – Kelet. A globálisan és/vagy regionálisan domináns gazdasági és politikai centrumok alakítják ki a közép-európai fejlődés kereteit, s a kis, perifériás országoknak, amelyek nem rendelkeznek valamilyen nemzetközileg érvényesíthető előnnyel (pl. nyersanyagokkal vagy adott pillanatban kihasználható geopolitikai helyzettel stb.) a fejlődés szempontjából meghatározó központhoz célszerű egyértelműen kötődniük, ami a gyakorlatban szoros együttműködést jelent. A térség országainak döntésében a gazdasági és politikai modellt illetően a fejlett és a gyorsan fejlődő országok (emerging markets) gazdasági sikerei és kudarcai egyaránt lényegesek. Egy ilyen helyzetet akkor lehet maximálisan előnnyé fordítani, ha ezek a központok (jelen esetben pl. az EU-USA, Oroszország, Kína) azonos célokkal, értékrendszerrel jellemezhetőek. Ez nyilvánvalóan nincs így. Fontos szempont, hogy a közép-európai országok többsége esetében az egyik fejlett centrum fontos finanszírozási csapját, az EU-transzfereket nehéz elzárni. Vagyis egyszerre lehet kihasználni több centrum finanszírozási lehetőségeit, noha ennek nyilvánvaló ára van: a fejlett világ üzleti befektetéseinek visszaesése, amelyek pedig a fejlett technológia hordozói. Korlátozott mértékben, rövid távon ez a kettős kötődés működhet, hosszú távon azonban ma még nem számszerűsíthető, súlyos ára lehet.

2. Európai Unió: eurózónában, vagy azon kívül. Az eurózóna tagság egy komplett gazdasági, politikai és fejlesztési modell választását is jelenti. A központban való sikerességhez nagyon jelentős szerkezeti, tágan értelmezett versenyképességbeli (költség + tudás + technológia) és mentalitásbeli átalakulás szükséges, különösen Görögország példája lehet figyelmeztető e szempontból. A Balti országok, Szlovákia vagy Szlovénia ezen a területen már döntöttek. Lengyelország egyelőre inkább hajlik a viszonylag gyors kapcsolódásra (de ez akár hirtelen is megváltozhat), Magyarországon az uralkodó gazdaságfilozófiával ez összeegyeztethetetlen, Csehország nem foglalkozik érdemben ezzel a kérdéssel jelenleg. A döntés kulcsfontosságú lesz a közép-európai térség széttöredezése vagy egységesülése szempontjából.

3. Hosszú és rövid táv. A világ minden részén komoly a kísértés a politikai előnyök érdekében a hosszú távú hatásokat figyelmen kívül hagyni, különösen kedvezőtlen növekedési környezetben. Csak néhány területet említve: fejlesztéspolitika, nyugdíjrendszer, nemzetközi gazdasági kapcsolatok, piactorzítás stb. Ennek azonban ára van az elszalasztott lehetőségek, a feláldozott értékek és a populizmus formájában, ami a gondolkodásmódot is torzíthatja. Az innováció felgyorsulása, a globális verseny erősödése időszakában – amire a következő időszakban még inkább számíthatunk – a rövid távú érdekek előtérbe helyezésének, a hosszú távú megoldások helyett áthidaló megoldások alkalmazásának ára magasabb lehet.

4. A növekedés forrásai: export és/vagy belső kereslet. A hosszú távú fenntarthatóság szempontjából a kis országoknak (amelyeknek nincs különleges adottságuk) az exportorientáltságra kell törekedni (belföldön a legtöbb ágazatban nem lehet annyi terméket vagy szolgáltatást eladni, ami a hatékony tevékenységhez szükséges), de a kiegyensúlyozott hosszú távú növekedés fontos eleme a belföldi keresleti tényezők (beruházások, fogyasztás) stabilitása. Az elmúlt évtized közép-európai tapasztalatai alapján ennek és a sikeres felzárkózásnak a nem túlfűtött növekedés, mind a külső, mind a belső finanszírozás kiegyensúlyozottsága, a költségvetési hiány mérsékelt szintje, az eladósodottsági mutatók nemzetközi összehasonlításban alacsony mértéke, s a vállalati beruházások relatíve magas szintje.

5. Rugalmas tudás vagy kiszolgáltatottság: társadalmi mobilitás vagy röghöz kötés. Az alacsony jövedelmi és a relatíve magas munkanélküliségi ráta vagy olyan lépésekhez vezethet, amelyek mérséklik a társdalom győztesekre s vesztesekre osztását, a társadalmi mobilitás megszűnését, vagy éppen e helyzet tartóssá válásához kötődő vélt előnyök kihasználására törekszik. Rossz döntés az Európai Unión belüli szabadabb munkaerő-áramlás következtében a humántőke veszteségeket megnöveli. Példák az elmúlt évtizedekből könnyen találhatóak: a fegyveres és politikai konfliktus hatásai az egykori Jugoszlávia helyén található államokban, vagy a gazdasági nehézségek s a lehetőségek hiánya következtében bekövetkező drasztikus munkaerő kiáramlás Bulgáriából és Romániából. Ha a gazdasági nehézségek mellett a döntéshozók korlátozzák a társadalmon belüli mobilitás lehetőségét az oktatási és egyéb rendszerek révén, az egy ország hosszú távú sikerességének egyik legfontosabb elemét szünteti meg: a folyamatosan változó környezethez való alkalmazkodás képességét. A társadalmi mobilitás elősegítésében a legfontosabb feladatot az oktatás területén kell keresnünk.

6. Strukturális kérdések: fejlettebb technológiai-szolgáltatási szintre lépés, vagy a költségelőnyre alapozott modell tovább (vagy újbóli) erősítése. Itt válik érthetővé az előző pontban megfogalmazott döntési helyzet jelentősége. A közép-európai országok olcsó termelési költségű országok (bár nem egyforma mértékben) és a kapacitások egyes ágazatokban modernek, versenyképesek, s alkalmasak lehetnek a nemzetközi cégek globális költségoptimalizáló stratégiája keretében újabb befektetések vonzani. A további szakosodás a költségelőnyön nyugvó országokban az értéklánc azon szakaszainál történik meg, amelyeknél a létrehozott hozzáadott érték alacsony. Ez az irány a kilencvenes évek tőkebevonási stratégiáinak felerősödést jelenti, a költségelőnyre alapozott és a hatékonyságalapú tőkebevonás közötti korábban – legalábbis retorikailag – már az utóbbi javára eldőlni látszó dilemmát veti fel ismét. Érdekes, hogy Magyarország, ahol szavakban a külföldi tulajdonnal kapcsolatos sajátos megközelítés figyelhető meg, a gazdaságpolitika, oktatáspolitika lépései az alacsony szintű beszerelő tevékenységre specializálódó tőkebevonási stratégiát erősítik fel, amelynek kulcsszava az újraiparosítás. Ennek nem sok köze van a fejlett országokban tapasztalható e néven nevezett folyamathoz. Pl. az USA-ban a korábban külföldre települt cégek „jönnek vissza” abból kiindulva, hogy a képzett hazai munkaerő nagyobb versenyképesség növekedést tesz lehetővé, mint az alacsony munkabérű országokba – pl. Kínába – kihelyezett termelés költségelőnye. Vagyis a vállalatok a tudást és a technológiai kérdéseket növekvő mértékben helyezik az alacsony munkabérek elé. Mindez nem jelenti azt, hogy a költségelőny nem fordítható le gazdasági előnyökké, azonban a gyors technológiai fejlődés időszakában hozzájárulhat ahhoz, hogy az e stratégiát erőltető ország hosszú távon is képtelen lesz kitörni e pozícióból (lásd a rövid táv – hosszú táv dilemmát itt is).

Sok más kérdés is felvethető, de ezek tűnnek stratégiai szempontból meghatározónak. S hogy a válaszok milyen jelentős változásokat indíthatnak el, arra pl. az elmúlt évek magyarországi változásai hívják fel a figyelmet. Míg azonban a magyar modell az ország csekély világgazdasági és világpolitikai súlya miatt önmagában nem sok visszhangot vált ki nemzetközi szinten, 2014-2015-ben egy sokkal fontosabb térségbeli ország folyamataira érdemes figyelni: a lassuló gazdasági növekedés és a politikai harc élesedése Lengyelországban vezethet jelentős fordulatokhoz. Ha így történik, akkor a „magyar modell” akár egyre erősödő közép-európai modellé is válhat, legalábbis bizonyos elemeit illetően. Ennek következményei ma még nehezen kiszámíthatóak.

(A szerző az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének tudományos főmunkatársa, a teljes elemzés angolul elérhető: www.centraleuropenow.blogspot.com)