„Ezer százalék, hogy az összes nőt meg fogják erőszakolni. Azért jöttek, hogy elfoglalják ezt a földet, nem azért, hogy dolgozzanak. Nem hiszem, hogy a gyerekeimet, az unokáimat ki merem majd engedni az utcára.... Én nem hívtam őket, hogy itt mecsetet építsenek. De jönnek és követelőznek. Jönnek, átvágják a kerítést, betörik a kapukat... ne tessék már engem lefejezni, hadd éljünk nyugodtan.” – Nagy Feró értékelte így Kolozsváron a migráció kockázatait.

Minden jel arra mutat, hogy ezek nem csupán Feró félelmei, hanem sokakéi. Az emberek többsége fél, hogy erőszakot tesznek rajta a muzulmánok, átvágják a torkát, felrobbantják az iskoláját, lerombolják a templomát, átírják a könyveit, elveszik a munkahelyét, vagy épp naplopó hordaként telepszenek meg a földjén, s mintha nem volna elég gondja, neki kell eltartani őket. S ezért kerítést, falat, ellendzsihádot szorgalmaz, és ha lehet, minden muszlim elkergetését.

A tömeges arab- (valamint perzsa- és török-) ellenesség, vagyis rasszizmus mögötti rettegés nem indokolt ugyan, de valamennyire érthető. Hiszen nemcsak kamuportálokon, hanem hitelt érdemlő híradásokban is azzal szembesülünk, hogy muzulmánok fejeznek le és csonkítanak meg gyermekeket, robbantanak cafatokra embereket pályaudvarokon és piacokon, támadnak késsel a járókelőkre, a Közel-Keleten éppúgy, mint Európa nagyvárosaiban. Naponta értesülünk muzulmánok által elkövetett rémtettekről, és naponta értesülünk róla, hogy muzulmánok százezrei tartanak a városaink felé. (És, persze, egyre nevetségesebbnek tűnhet, hogy minden Allah akbar!-kiáltással kísért vérengzés után jön valaki, hogy elmagyarázza, az iszlám mennyire békés vallás.)

A félelem és a belőle fakadó gyűlölet felé haladva a legkisebb az ellenállás. Sőt! Amint rettegni és ezért gyűlölködni kezdünk, rengeteg velünk rettegő és gyűlölködő barátunk lesz; dagadhat a szívünk a rettegő-gyűlölködő posztjaink alatti lájkok tömegétől, s ez olyan élmény, mintha bebocsátást nyertünk volna az igazak közösségébe. Amikor együtt rettegsz és gyűlölködsz a többiekkel, úgy érezheted, hazaérkeztél. A közös rettegés-gyűlölködés akolmeleget, biztonságélményt ad. Csak a lelkiismeretet kell hozzá lepisszegni, és elmellőzni bizonyos tényeket, de mindkettő könnyen megy – a tényeket gondosan kiszelektálják a rettegő-gyűlöletszító médiumok, a lelkiismeret pedig nagyon könnyen kijátszható.

Nem haragszunk mi úgy önmagában a menekülő asszonyra, az elkínzott arcú kisgyerekre, a családjáért tébolyodásig aggódó apára; csak a tömeg, az takarodjon innen, a tömeg, az akadjon fenn a szögesdróton! De a tömeg, vagyis a veszély, sajnos, emberek képében érkezik. „Nem vagyunk szívtelenek, így bármennyire is együtt érzünk a migránsokkal, nem engedhetjük be a határokon őket. A határokat nem lehet plüssállatokkal és virágokkal megvédeni. Emberségesnek, jogszerűnek, de határozottnak kell lenni.” – mondta Magyarország miniszterelnöke Tusnádfürdőn. De nem fejtette ki, hogy mit ért emberség alatt, ha egyszer zéró toleranciát hirdet a menekültekkel szemben, a „virágok és plüssállatok” képével pedig még ki is figurázza az együttérzést és segítőkészséget. És így folytatta: „A migráns a személyében a legtöbb esetben inkább áldozat – leszámítva persze a terroristákat –, akit a szerencsétlen élethelyzet, a saját országában elnehezülő megélhetési lehetőségek, az ottani rossz kormányzás, a mi rossz, csalogató migrációs politikánk meg az embercsempészek áldozattá tesznek. Ezt értjük, ezt pontosan tudjuk. A migráció azonban, mint mondtam, megöl bennünket. Márpedig a migráció a migránsok személyén keresztül testesül meg.”

Hát így. A kisfiút, a családot, a nőt, aki felénk menekül, nem önmagában nézzük, mint embertársunkat, akinek a lelkiismeretünk szerint segítenünk kéne – hanem úgy, mint akiben a  veszély „testesül meg”. Olyannak tekintjük, mint aki feltehetően – Orbán Viktor szavaival élve – „megöl bennünket”.

Nem hiszem, hogy Orbán – úgy általában és tételesen – rasszista volna. Ha megkérdeznék, elítélően nyilatkozna a rasszizmusról, és ezt őszintén tenné. Csakhogy a rasszizmus, mint attitűd (amely, ilyenformán, nem kötődik rasszhoz szükségszerűen, de csoporthoz igen), mélyebben gyökerező, általánosabb és rafináltabb dolog, mint amilyennek általában tartjuk. Nem csak olyan letisztult formákban létezik, hogy pl. „gyűlölöm a cigányokat”, vagy „gyűlölöm az arabokat”. Rasszista akkor vagy, ha valakire nem annyira mint emberi személyre, mint inkább a számodra – szerinted – veszélyt jelentő csoport tagjára tekintesz. Ekképp ellene – bármilyen sajnálatos! – morális kötelességed fellépni. Nem is kell személyesen gyűlölnöd ahhoz, hogy ártalmatlanná tedd. Elég, ha a „fajtáját” gyűlölöd. Nem kell tudnod róla mást, mint hogy a veszélyes csoporthoz tartozik. A tatárszentgyörgyi mészárosok sem tudtak mást a kisfiúról, akit néhány lépésről hátba lőttek, mint hogy cigány – tehát „veszélyt” jelent. Miközben a fegyveres férfiak megölték a menekülő ötéves kisfiút, valójában féltek tőle. Hitler is rettegett a zsidóktól, ezért akarta elpusztítani őket. A népirtások vezéreszméje nem egyszerűen valami mélységes és megokolt ellenszenv. A gyűlölet nem az ok maga. Az ok inkább a félelem. A gyűlölet csupán az a sötét energia, amely erőt ad, hogy valamiképp kiiktassuk a félelmünk tárgyát.

Nyilván, nem minden rasszista attitűd jut a fizikai erőszakig. Lehet, hogy csak verbális erőszakig, a csoport megbélyegzéséig jut. És, persze, lehet a rettegve gyűlölt csoport szinte bármelyik, lehet az orosz, az amerikai, a fideszes, a szadeszos, a jobbikos, a keresztény, mindegy. Sőt, lehet akár a rasszista is, akit antirasszista kötelességünk valamiképpen negligálni, elhallgattatni, elvitetni és lecsukatni – ahelyett, hogy leülnénk vele, meghallgatnánk a félelmeit, és megpróbálnánk meggyőzni arról, hogy nincs mitől félnie.

„A szeretet kiűzi a félelmet”, olvashatjuk az európai kultúrát konstituáló egyik régi iratban, az Újszövetségben (1János 4, 18.) Érdemes volna megszívlelni.

Nem arról beszélek, hogy a valós veszéllyel szemben ne kéne védekezni, s a tényleges terrorizmussal szemben ne kéne harcolni. Naná, hogy harcolni kell. Ehhez minden feltétel adott, és ezt a harcot meg is kell nyerni. A probléma az, hogy nem a terroristák ellen vesszük fel a harcot, hanem mindenki ellen, akit – a származása alapján, vagyis hanyagul és igazságtalanul – potenciális terroristának vélünk. Az iszlámot hanyagul és igazságtalanul azonosítjuk a terrorral és az arabokkal, az arabokat ugyanígy mindenkivel, aki arabnak néz ki, és a bevándorlást az ún. iszlamizációval, ami rettegés-szótárunkban a terror uralmát jelenti.

Márpedig – ha a tények is érdemelnek némi figyelmet – Európában, beleértve a kontinens eleve muzulmán többségű országait, hozzávetőleg 46 millió muszlim él, ami az összes lakosság kb. 6 százaléka. Ha a jelenlegi bevándorlási trend folytatódik, és akár 15 millió muzulmán is várható egy-két évtizeden belül, akkor ez az arány 8 százalékra emelkedhet. Száz emberből most hat muzulmán, akkor lesz nyolc. Erről a jelenségről, erről a lehetséges trendről beszélünk, és ez az, amiről elhiszik sokan, hogy „megöl minket”.

Dehogy öl meg.

Az Európára pillanatnyilag leselkedő veszély nem az iszlamizáció, hanem az új kollektív delírium, az arabellenes rasszista zombijárvány. Feró az európai többség érzéseit fogalmazta meg. A félelem és az ebből adódó gyűlölethullám jóval nagyobb a menekültáradatnál, és a közönségüknek játszó politikusok ezt a közeljövőben óriási sikerrel lovagolhatják meg. A bevándorlásra mint valós és nyilvánvaló életveszélyre hivatkoznak – elég rámutatniuk néhány terrorcselekményre, amiben bevándorlók is részt vettek –, amivel szemben indokolt felfüggeszteni az olyan, békeidőre kitalált dolgokat, mint az emberi jogok, beleértve az egyenlő bánásmód elvét, az ártatlanság vélelmét, a magánszférához való jogot, az információszabadságot stb.

Máris mindennaposak az arabokat érő, egyelőre főként verbális atrocitások, utcán, buszon, fészbukon, cikkekben és a politikai propagandában. (A magukat liberálisnak, jogkiterjesztőnek, és a származási különbségtételek ellen bátran harcba szállónak tartók közül is igen sokan beszélnek most artikulátlan dühvel migránsokról, arabokról, muszlimokról.) Gondoljunk a saját Facebook-oldalunkon olvasható hozzászólásokra, vagy csak nézzük meg a kommenteket ez alatt a cikk alatt.

Gondoljunk arra, hogy tömegek szurkoltak a kamionsofőrnek, aki migránsokat akart gázolni. Gondoljunk arra, hogy arab nőket inzultál az állami erőszakszervezet Franciaországban azért, ahogy a strandon öltözködnek. Gondoljunk a falragaszokra, a plakátokra, a gyújtogatásokra, kocsmai és parlamenti beszédekre, és ájtatos templomi prédikációkra arról, hogy szent kötelességünk a barna bőrű bevándorlóktól megvédeni magunkat. S arra, hogy egyre mélyül a közmegvetés az Európába igyekvők „kollaboránsaival”, a „migránssimogatókkal”, vagyis azokkal szemben, akik ebben az őrületben emberek akarnak maradni. És szélesedik a konszenzus a tekintetben, hogy a migrációs válság nem a történelem önmozgásának, hanem gonosz háttérhatalmak manipulációjának köszönhető.

Csupán lépésekre vagyunk attól, hogy minden – gazdasági, kulturális, civilizációs – kudarcunk okának a bevándorlókat kiáltsuk ki; szerintem ezt rövidesen meg is fogja tenni valaki, kolosszális tapsvihart aratva. Ha nem józanodunk ki, és nem nyugszunk meg, a bevándorlók elleni szervezett, állami erőszak lesz a legsikeresebb európai politika.

Sajnos, pillanatnyilag ez a legvalószínűbb és legtragikusabb forgatókönyv.