Konok Péter: Emlékezetkiesés

Október vége és november eleje az elbukott forradalmak szezonja itt Kelet- és Közép-Európában. Elbukott forradalmakról emlékeztünk és emlékezünk, és bár az egyik látszólag sokban különbözik a másiktól, olyannyira, hogy az egyiket sokáig ellenforradalomnak tekintették azok, akik a másikra alapozták döcögős legitimációjú diktatúrájukat, és viszont: a másikat puccsnak tekintik ma azok, akik az egyik ünneplésére alapozzák döcögős legitimációjú diktatúrájukat, mégis sok a közös vonás.

Nem árt emlékeznünk arra is, hogy régebben miként emlékeztünk.

A forradalmak éppúgy hajlamosak hasonlítani egymásra, mint a diktatúrák és a történeti legitimációk.

A forradalom belülről nézve mindig káosz, lelkesedés, lőpor, sortűz, fosztogatás, bosszú, remény, új és régi összecsapása, barikád, szabadság, elnyomás – végtelenül bonyolult idő, mikor minden esetleges, mert éppen bármi lehet. A legitimáció és az emlékezetpolitika mindig rendezett, fekete-fehér, hősök és antihősök, fazonírozott történelem – végtelenül kimódolt, utólag megfogalmazott, aktuális (vagy annak feltételezett) sorskérdésekre kínál lefegyverzően egyszerű magyarázatokat.

A diktatúrák a levert forradalmakban önmagukat ünneplik, eszközkészleteik egybemosódnak. Aki megélte az előző rendszer november hetedikéit, és az Auróra cirkáló ágyúinak dörgő jelére fegyelmezetten harcba induló kronstadti matrózok dörgő hurrái visszhangzanak a fülében (bár ma már tudja, hogy az Auróra vaktölténnyel lőtt, és a matrózok Eisenstein filmjében, a gondosan retusált Októberben döngették a hatalom díszletkapuit), az hajlamos mindezt összemosni a színezett óriásplakátok hősies gyermek katonáival, akik mögé katartikus háttereket montíroznak az új történelem látványiparosai. Még a nevük sem áll jól, vagy ott sem voltak, mint az Auróra lövedékei.

Egyik hivatalos ünnep, akár a másik. Trinity téved: a déja vu nem hiba a Mátrixban. A déja vu a Mátrix maga.

Az emlékezetpolitika manufaktúráiban és nagyüzemeiben (Magyarországon az utóbbi néhány évben ezek határozottan elszaporodtak, egymást idézgetik, kölcsönös legitimációik sajátos, zárt áramkörökbe rendeződnek) úgy kezelik a múltat, mint valami sajátos szupermarketet, ahol lapra szerelt történelmek sorakoznak a polcokon, kreatív módon összeszerelhető alkatrészek és tartozékok, a lényeg pedig csupán annyi, hogy ki birtokolja a minden csavarba illő imbuszkulcsot. A történetírás monopolizálása (más szemszögből: privatizálása) biztosítja a prekoncepció, az elhatározás visszamenőleges uralmát a tények felett. Drámaibban szólva: a történelem halálát, vagy legalábbis a történelem végét, lezárását; azt a végtelenül ahistorikus világképet, amelyben a múlt minden eseménye csupán a dicsőséges jelen felé vezető egyenes út egy-egy mérföldköve. A lineáris-sematikus, teleologikus történetírás nem ismer mellékutakat, körforgalmakat, zsákutcákat, de még egy vacak leállósávot sem. Minden utca egyirányú.

A diktatúrák szeretik a szabadságot ünnepelni, hosszú listáik vannak arról, mi minden tesz szabaddá, és ezeket a listákat akkurátusan elsorolják a karhatalommal védett, elkordonozott dísztribünökön integető vezetők. A diktatúrák szabadságról beszélnek, szép szabadságbeszédekkel kovácsolják a rácsokat, a szabadság virágait futtatják a kerítésekre, önmagukat a történelem sajátos végpontjának tekintik, a végtelennek, ahol minden párhuzamos találkozik, ahol nincs helyük a merőlegeseknek vagy az ellentétes vektoroknak. Hiszen a szabadságról ott kell sokat beszélni, ahol nincs szabadság. Ahol szabadság van, ott a szabadság magától értetődik, nem kell roppant ünnepi molinókkal elfedni a mindennapok málló tűzfalait.

Különösebben nem kellene meglepődnünk ezen. Úgy szaporodnak ma az egymást körkörösen kitüntető, egymás forradalmi alibijét lelkesen igazoló „pesti srácok”, mint a világháború után a retrospektíve dacos ellenállók és partizánok, és az ünneplés ugyanúgy hazug klisékbe merevedett, izzadó kisiskolások szavalnak dagályos verseket a kimódolt patinával újonnan készített zászlók erdeje előtt. Gyomrukban ugyanaz a görcs, mint nekem, mikor izzadó kisiskolásként a Nagy Október dicsőségéről szavaltam, csak Lenin cserélődött le, a leninek jönnek és mennek, a színpad marad.

Szomorú gondolat ez, szomorú érzés, mégis valamiféle reményt kínál. A pompás ceremóniák mögött ott tátong az üresség, kivirít a zsinórpadlás, látszik a súgólyukat elfedő féltető, az egész nyikorgó masinéria. A színház nem zárt be, renoválták, átnevezték, régi színészek és fiatal rendezők kínálják friss premierként a prolongált előadást. Finálé azonban mindig van.

A forradalmak valódi története (igen, az a zűrzavaros, mégis kótyagosan patetikus történelem) arra taníthat minket – ha valóban odafigyelünk a mondanivalójára –, hogy semmi sem örök. Minden változik. Éppen ez az, amit a magukat ezeréves birodalmaknak képzelő rendszerek nem akarnak elfogadni.

És éppen ez az, amivel nem tudnak mit kezdeni. Egyik sem. Hogy hiába kommandíroznak neki újra és újra grandiózus dísztemetéseket: a forradalom (tulajdonképpen: a történelem) nem hajlandó hálás hullaként egyszer s mindenkorra a sírjába feküdni.

A szerző történész.