David B. Cornstein a Szombat című zsidó kulturális és politikai folyóiratnak adott terjedelmes interjút, amelyben teljes mértékben elzárkózott a magyar belpolitika még mérsékelt bírálatától is, szöges ellentétben a 2010 óta Budapesten szolgáló korábbi nagykövetektől és ideiglenes ügyvivőktől, akik változó élességgel ugyan, de rendszeresen bírálták az Orbán-kormányt a demokrácia, a fékek és ellensúlyok, valamint a sajtószabadság hazai állapota miatt.

Az interjú nagy hullámokat vert az ellenzéki oldalon. A liberális sajtóban és közösségi portálokon tapintható az erős csalódottság. A hvg.hu „Az új amerikai nagykövet szerint Magyarországon minden nagyon szép és nagyon jó“ kifejező címmel számolt be az interjúról, hozzátéve, hogy „Orbán Viktor kívánni sem tudna ennél jobb nagykövetet”. Az olvasók egy része Cornstein állítólagos politikai tájékozatlanságát és tapasztalatlanságát hibáztatta, akinek nincs tiszta képe az országban uralkodó állapotokról. Egyesek bocsánatkérésre szólították fel a nagykövetet, de voltak, akik lemondását követelték.

Nem fog lemondani, bocsánatot sem fog kérni és feddést sem fog kapni a Potomac partjáról. Ez nem Cornstein külön produkciója volt. Washingtonból követve az eseményeket, véleményem szerint a nagykövet nem csinált mást, mint – némileg sarkítottan ugyan és sokak meglepetésére – fegyelemezetten végrehajtotta közvetlen főnökének, Wess Mitchellnek, a külügyminisztérium Magyarországért is felelős államtitkárának (Victoria Nuland utódjának) új koncepcióját a demokráciadeficitesnek tartott szövetségesekkel szemben követendő amerikai vonalról.

Mitchellel még államtitkári kinevezése előtt beszélgetve és az „Unquiet Frontier” (Nyugtalan határvidék) című fontos, magyarul is megjelent könyvét olvasva nekem egyértelműnek tűnik, hogy számára egész Kelet-Európában, ezen belül Magyarországon, egyetlen uralkodó amerikai stratégiai cél van ma: a „revizionista ragadozónak“ bélyegzett Oroszország növekvő befolyásának feltartóztatása és visszaszorítása. Ehhez az amerikai biztonsági együttműködés erőteljes fokozását sürgeti Kelet-Európával.

Feltűnően új Mitchell (és Donald Trump) geopolitikai koncepciójában, hogy az Obama elnök alatt követett amerikai kurzussal szemben helyteleníti a nyílt politikai nyomásgyakorlást az olyan szövetségesekre, mint például Magyarország és Lengyelország, amelyek nem mindenben felelnek meg a demokratikus elvárásoknak, ahol demokrácia-deficit van. „Az Oroszországgal szembeni pragmatikus biztonsági együttműködés érdekében

az Egyesült Államoknak tartózkodnia kell a demokratikus kormányzás terén alulteljesítő országok nyilvános bírálatától.

A demokratikus értékek számítanak ugyan, de az Oroszországgal kapcsolatos biztonsági érdekek elsődlegesek” – mondja Mitchell az amerikai geopolitika kelet-európai vezérlő elvéről. A mai Washingtonban egyértelműen a nyers biztonságpolitika kerekedett felül a korábban követett értékalapú külpolitikával szemben.

Megbízható forrásból tudom, hogy – a nyílt politikai beavatkozás látszata miatt – Michell helytelenítette a vidéki magyar média tervezett amerikai pénzügyi támogatását, amit a külügyminisztérium egy másik osztálya kezdeményezett még az Obama-kormány alatt, vagyis jóval Mitchell tavaly októberi hivatalba lépése előtt. Ismeretes, hogy azóta az amerikaiak ejtették ezt a pályázati projektet. (Ebben szerepet játszott Orbán Viktor sorozatban harmadik választási győzelme is. „Ha már nem lehet megszabadulni tőle, együtt kell vele működni mint erős emberrel nem csak a magyar, de az európai politikai színtéren is” – mondják egyes washingtoni politikai ellenfelek.)

Mitchell igen jól ismeri Magyarországot, követte az évek folyamán egyre szorosabb magyar-orosz érintkezést. Hazánkat külpolitikailag pragmatikusan alkalmazkodó, helyezkedő országnak tartja. Szerinte Budapest és Moszkva között nem szerelmi, hanem biztonsági kockázatokkal terhelt érdekházasság köttetett. Vélt kereskedelmi és energiabeszerzési előnyökért cserébe Orbán Viktor a szövetségi rendszerénél puhább vonalat visz Moszkvával szemben: például a nyugati gazdasági szankciók, az energiabiztonság és a Putyin elnökkel való feltűnően sűrű csúcstalálkozók dolgában.

Magyarországgal kapcsolatban Mitchellt és az amerikai Nemzetbiztonsági Tanácsot mindenekelőtt a különutasnak tartott orosz vonal nyugtalanítja, és itt várnak irányváltozást. Ha Orbán Viktor valóban komolyan érdekelt a Washingtonnal való jó politikai kapcsolatokban, akkor mérleget kell vonnia: nagyobb-e a Moszkvával ápolt barátság gazdasági haszna (ha van ilyen), mint a fő szövetségessel való rossz viszony politikai kára? Ha Budapest hajlandó orosz (és ukrán) politikája felülvizsgálatára, borítékolható a további szintemelkedés a kétoldalú államközi diplomáciában. Ez lehet az ára a már másfél éve várt Trump-Orbán csúcstalálkozónak is.

Nem véletlen tehát, hogy interjújában – a kétoldalú kapcsolatokat Budapest hibájából fölöslegesen túlterhelő CEU-ügy mellett – Cornstein nagykövet is elsősorban ezekre a kül- és biztonságpolitikai kérdésekre helyezte a fő hangsúlyt, gondosan kerülve a belpolitikával kapcsolatos megszokott, de hatástalan washingtoni bírálatokat. Nem tájékozatlanságról vagy „maverick” szólóakcióról van szó. Nagykövetként ez a feladata, ezzel bízták meg, ezt vállalta. Az áprilisi választási vesztesek helyett nem fogja eljátszani a politikai ellenzék szerepét.

A szerző közgazdász, a Világbank volt szakértője.