A meghatározó gyerekkori emlékeim közül kiemelkedik egy. Azt hiszem, inkább szófogadó gyerekek lehettünk a testvéreimmel, mert nem volt szükség otthon különösebb szigorra. Volt azonban egy kőkemény szabály, betartása kötelező: amikor Bálint gazda beszélt a tévében, akkor síri csendben kellett lennünk, hogy édesanyám oda tudjon figyelni minden szavára. Különleges ajándéka a sorsnak, hogy néhány évtized múlva személyesen is megismerhettem, sőt talán azt is mondhatom, a barátjává fogadott. És én ma is tartom magam a gyerekkori szabályhoz. Ha Bálint Gyuri bácsi beszél, én csendben figyelek minden szavára. Hogy magammal vihessem őket a saját utamon.

Bálint György ma alighanem Magyarország legnépszerűbb embere. Nem holmi illékony közfigyelem övezi, hanem a szeretetnek és a megbecsülésnek olyan elegye, ami ebben a gyomorszorítóan megosztott országban is képes összekötni generációkat, különböző hitű, meggyőződésű, rendű és rangú embereket. Bálint Györgyöt azért szeretik, mert ő is telve van szeretettel, megbecsülik, mert tudják róla, hogy ő is megbecsül mindent, ami értékes. Nem ismerek mást, akiből ilyen erővel áradna az életigenlés, az elfogadás, a humanizmus, az elvégzett munka öröme. Csodálatos jellemét a teremtő csodálatosan hosszú élettel jutalmazta. Jó lenne, ha századik születésnapján feléje áradó szeretet az életútjából származó tanulságok mélyebb megértésével párosulna. Mert Bálint gazda száz éve sokkal többre tanít bennünket, mint hogy hogyan kell ápolni a hortenziát – miközben persze az is nagyon fontos, ezt is tőle tudom.

Megtanulhatjuk Bálint Györgytől azt, hogy minden nehéz helyzetből fel lehet állni. Az ő száz éve talán a magyar történelem legnehezebb, legtragikusabb száz éve volt. Átgázolt az életén a magyar balsors. Szinte az egész családját kiirtották a II. világháború idején, ő 42 kilósan hagyta el a koncentrációs tábort, de miután hazatért, képes volt újraépíteni a szétrombolt családi gazdaságot. Amit aztán három évvel később megint elvettek tőle, államosították és zsidósága után most kulák származása miatt lett üldözött és kitaszított. De ismét talpra állt, pár évtized múlva pedig már egy ország tanulta tőle a kertészkedést, a természet szeretetét.

Jó lenne megtanulnunk tőle, az életéből, hogy a gyűlöletnél nincs rosszabb tanácsadó. Hogy a huszadik század történelmi sebeit csak együtt, egymás iránti megértéssel és türelemmel tudjuk meggyógyítani. Hogy a zsarnokság nem kímél senkit, mert ott, ahol bűnbakokat és ellenségképeket gyártanak, senki sem érzetheti magát biztonságban csak azért, mert éppen nem ő a soros. Jó lenne megtanulnunk Bálint Györgytől, hogy a föld nem egy tőkefajta, hanem nélkülözhetetlen erőforrás, a kultúránk, az identitásunk, a nemzeti közösségünk alapja. Hogy azok a népek, akiket megfosztanak attól, hogy az alapvető élelmiszereiket maguk állítsák elő, azokat a globalizáció könyörtelenül el fogja tiporni.

Jó lenne tudnunk végre, hogy az ember, amelyik nincs harmóniában a természettel, nem lesz harmóniában magával sem. Ez a gondolat korábban lehetett bölcs szentencia, de mára az emberi civilizáció megmenekülésének egyetlen receptjévé vált. Száguldunk az ökológia katasztrófa felé. Amikor ezeket a sorokat írom, éppen pusztító tűz tombol az Antarktiszon (!) a valaha mért legmelegebb június és az azt kísérő szárazság miatt. Csak ebben a hónapban 1345 km2 esőerdőt irtottak ki Brazíliában. Kiszáradt a Loire folyó Franciaországban, Nyugat-Európa számos nagyvárosában megdőlt az évszázados hőségrekord. A felmelegedés itthon is emberéleteket követel, Budapesten, mire a gyerekeink felnőnek, megduplázódik a hőhullámok gyakorisága.

Hasonlóan másik személyes példaképemhez, David Attenborough-hoz, sokáig Bálint György is szkeptikus volt a klímaváltozással kapcsolatban. De ahogy a szintén 100. életévéhez közeledő brit természetfilmes legutóbbi munkáiban, megszólalásaiban már drámai erővel hívja fel a figyelmet a klímakatasztrófa következményeire, Bálint gazda is egyre többször beszél a szembesülés és a cselekvés elkerülhetetlenségéről, az ezzel kapcsolatos emberi, politikusi felelősségről. Hiszen az az ismeretterjesztés, amely anélkül beszél földről, a természet szépségeiről, hogy felhívná a figyelmet a szemünk láttára terebélyesedő veszélyekről, az csak elaltatja a közvéleményt. És ezzel hozzá is járul a pusztuláshoz.

A cselekvés felelősei, a világ vezetői közül jó néhányra a cserepes muskátliját se bízná az ember, nemhogy a bolygó megmentését. A gyűlölködés, a megosztás, az igazság elferdítésének nagymesterei most éppen a klímavédőkből faragnak ellenséget. A jelenben létező hatalomért odadobják a jövőért viselt felelősségüket. Rajtunk is múlik, hogy hagyjuk-e ezt. Hogy képesek leszünk-e szembenézni az emberi civilizáció eddigi legnagyobb kihívásával. Vagy minden marad úgy, ahogy van. Hogy a maradást, az ezzel járó tagadást választjuk-e, vagy teszünk a változásért. Márpedig a változás képessége nélkül legfeljebb a kertészkedés romantikája marad nekünk, a „zöldrefestés”. Marad a cselekvés nélküli aggódás, hogy amikor már minden elrontottunk, majd elmondhassuk: „ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág”. A változás nélkül Bálint György éltetése marad anélkül, hogy bármit megértenénk az életéből.