Az iraki háború vége óta az Egyesült Államok és Irán kapcsolata igencsak megromlott, aminek oka abban keresendő, hogy az atomsorompó-egyezményt aláíró Irán nukleáris programon dolgozik. Az országra leselkedő politikai veszélyek kategória 100-ból 68-as osztályzatának (a 100-as a lehető legnagyobb veszélyt jelenti) fő okát ebben látja az EIU.
A George W. Bush amerikai elnök által a "gonosz tengelyébe" sorolt Irán atompogramjáról a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) június 16-án ad jelentést, ám az EIU azt valószínűsíti, hogy sem az amerikai vádakat nem támasztja majd alá, sem Iránt nem mossa tisztára. Az egyezmény értelmében ugyanis bármely nukleáris létesítményeket építő ország a nukleáris üzemanyag elhelyezése előtt 180 nappal köteles csak jelenteni a programot. Mivel nem egyértelmű, hogy Irán kísérletezett-e már urándúsítással, az egyezmény megszegésének bizonyítása problematikus lehet.
Az Egyesült Államok ugyanakkor joggal követelheti az atomprogram szigorúbb ellenőrzését, ám Irán nem biztos, hogy ehhez hozzájárul. Az ország vezetői hangoztatják: a program békés célokat szolgál, a lakosság évi 7 százalékkal növekedő energiaigényének kielégítését. Igaz, Irán a világ második legnagyobb földgázkészletével is rendelkezik, ami tökéletesen megfelelne erre a célra. Washington követeléseinek ugyanakkor az adhat majd nyomatékot, hogy az Iránt környező országokban - mint Irak, Afganisztán, Törökország, Türkmenisztán - nagyszámú amerikai fegyveres erő tartózkodik.
A 68-s osztályzatnak fontos belpolitikai oka is van, véli az elemzés. Éles a szembenállás ugyanis a Mohammed Hatami iráni elnök mögött felsorakozó reformista erők és a konzervatív beállítottságú ellenzék között, amelyet a vallási vezető réteg támogat. Hataminak sikerült ugyan az utóbbi években politikai teret nyernie a konzervatív erők rovására, de a vallási elit, amelynek Hatami maga is a tagja volt, mindent megtesz ennek a megakadályozására. Az elnök ezért lemondással is fenyegetett, ennek bekövetkezte azonban alkotmányos válságot eredményezne, ami a konzervatív erők malmára hajtaná a vizet. Ez pedig azok befolyását erősítené az amerikai kormányzatban és környezetében, akik a közvetlen amerikai beavatkozás mellett érvelnek. Ha azonban Hatami megtartja elnöki tisztségét, azzal az 1997 óta mögötte álló kormánykoalíció felbomlását kockáztatja, a széles körben tapasztalható csalódottság miatt, amelyet az általa ígért politikai reformok és a társadalmi liberalizáció elmaradása okozott.
Irán kül- és belpolitikai instabilitását ugyanakkor eltúlozni sem szabad. Az Európai Unió nemrég jelezte, hogy kész az Iránnal való kereskedelmi együttműködés elmélyítésére, ha az ország hozzájárul az atomprogram ellenőrzéséhez, s Szaddám Huszein Irakjával ellentétben Irán nem szigetelte el magát a nemzetközi diplomáciában sem. Konklúzióként az elemzés azt prognosztizálja, hogy az iráni válság (ha válságról lehet beszélni) békés rendezése valószínű, ehhez azonban a teheráni vezetés szorosabb együttműködése szükséges az IAEA ellenőreivel. Ha az atomprogramba fektetett tőkéjét féltve Irán ezt visszautasítja, az Egyesült Államok először az iráni ellenzék mögé állva igyekszik majd megbuktatni a kormányt, s ha ez sem működik, akkor kerülhet sor az iráni létesítmények ellen irányuló csapásra – véli az elemzés, amely szerint ugyanakkor az irakihoz hasonló megszálló hadművelet több okból sem valószínű. Washington feltehetőleg még kevésbé számíthatna ehhez szövetségesei támogatására, mint Irak esetében, miközben Irán hadserege sokkal erősebb és korszerűbb, mint Szaddám Huszeiné volt. Végül - az iraki sivatagtól eltérően - Irán magas hegyekkel teli, igen nagy kiterjedésű ország, melynek megszállása sokkal nehezebb feladatnak ígérkezne, mint Iraké volt.