A jelenlegi lázadás Irakban már egy éve előrelátható volt, amint azt 2003 áprilisában már megírtam: „A kerbelai szent városban tartott zarándoklaton iraki síiták kántálták: ’Nem Amerikára, Nem Szaddamra, Igen az iszlámral'. Egyre növekvő számú iraki ért egyet ezzel a véleménnyel. Ezek baljós előjelek a koalíciós erők számára.”

A jelenlegi erőszakhullám beigazolta ezeket az előérzeteket. Az iraki ellenállás két alapvető tényező miatt volt várható. Egyfelől a 2003-as villámháború egy gyűlölt zsarnok megbuktatását jelentette. Az irakiak felszabadultak, nem pedig vereséget szenvedtek, ezért nem állta meg a helyét az a feltételezés, hogy Irak helyzete hasonló az 1945-ös Németországéhoz és Japánéhoz. E két országot több éven át tartó vérontás során romba döntötték, és népeik beletörődtek társadalmuk és kultúrájuk alapos átalakításába. Irak ezzel szemben a rövid háborúból csaknem károsodás nélkül került ki. Az irakiak nem mutattak hajlandóságot a megszálló erők vezető szerepének elfogadására, sőt azonnal elszántságot mutattak arra, hogy országuk jövőjét maguk irányítsák.

Másfelől az alapvetően muszlim vallású nép vonakodik elfogadni, hogy idegenek kormányozzák őket. Ez az iszlámból, annak politikai természetéből fakad. Teljesen muszlim életet csak az iszlám törvényei, a Saria szerint lehet élni. A Saria az adózástól, a bírói rendszeren át a háborúzásig nehezen végrehajtható előírások rendszere. Teljes alkalmazásuk azonban csak akkor lehetséges, ha az uralkodó maga is kegyes muszlim ( még egy kevésbé kegyes muszlim is jobb, mint egy nem-muszlim). A muszlimok számára egy nem muszlim uralkodó förtelem, az isteni elrendelés káromló tagadása. Ez magyarázza a muszlim történelem 14 évszázada alatt a nem muszlim uralommal szembeni következetesen erős ellenállást.

Ezt az ez európaiak is tudomásul vették, és a keresztes korszak utáni globális terjeszkedésükben a muszlim többségű területektől többnyire távol maradtak, jól tudván, hogy azok mereven ellenzik az idegen uralmat. Szembeötlő, hogy 1400 és 1830 között, négy évszázad alatt, az európaiak az egész világon terjeszkedtek; kereskedtek, kormányoztak és letelepedtek, ám elsősorban azokon a területeken, ahol a muszlimok nem voltak jelen. A nyugati féltekén, Afrika Szahara alatti részén, Kelet-Ázsiában és Ausztráliában.

Az imperialista hatalmak (Nagy-Britania, Franciaország, Hollandia és Oroszország) a távoli területeket vették ellenőrzés alá, míg Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában gondosan elkerülték muszlim szomszédaikat. 1830-ban csak egy európai hatalom (Franciaország) merészelt egy muszlim államot (Algéria) szemtől-szembe megtámadni. A franciáknak már akkor is 17 év kellett, hogy a tengerparti rész felett az ellenőrzést megszerezzék.

Az európai hatalmak képtelenek voltak az iszlám vallást lerombolni, a muszlim népességet kulturálisan legyőzni és a politikai ellenállást felszámolni. Akármennyire is elnyomták őket, az ellenállás megmaradt, és végül elűzték az európaiakat. Algériában nyolcéves küzdelemben, 1954 és 1962 között felszámolták a francia gyarmati uralmat. Nem az amerikai vezette Irak elleni invázió volt az első, amely a muszlimokat a zsarnoki uralom alól megszabadítani kísérelte.

Bonaparte Napóleon már 1798-ban hadsereggel jelent meg Egyiptomban, és magát az iszlám barátjaként tüntette fel. Azért jött, hogy az egyiptomiakat a mameluk uralom alól felszabadítsa. Az utódja Egyiptomban, Menou hadseregparancsnok, ténylegesen is áttért az iszlám hitre. Ám az egyiptomiak jóakaratának megnyerését célzó erőfeszítések is elbuktak, mert az egyiptomiak a hódítók kinyilvánított jószándékait visszautasították és ellenségesek maradtak a francia uralommal szemben. Az első világháború után a Közel-Keleten létrehozott gyarmati mandátumok is magasztos szándékokat foglaltak magukban és néhány közülük meghirdette a muszlimokról való gondoskodást.

Mindez azt sugallja, hogy a koalíció nagy törekvései Irakban nem járnak sikerrel. Bármennyire is építőek a demokrácia alapjait megteremtő erőfeszítések, a koalíció a muszlim Irak bizalmát nem nyerheti el, mert az nem fogadja el a felette gyakorolt idegen uralmat. Még a gazdasági fejlesztésére fordított amerikai dollár milliárdok sem javítanak ezen a helyzeten.

A megszálló erőknek azt tanácsolom, hogy az iraki városokból azonnal vonuljanak ki és ezután, ha lehetséges, hagyják el az országot. Meg kell tenniük, amire már egy évvel ezelőtt figyelmeztettem őket. Keressenek egy demokratikus felfogású iraki „erős embert”, aki a koalíciós erőkkel együttműködik. Létrehoz egy jó kormányt, és lépéseket tesz egy nyíltabb politikai rendszer megteremtése felé.

Ez a javaslat talán túlságosan szerénynek és kishitűnek tűnik. De megvalósulásának több esélye van, mint a nagyratörő, de kudarcra ítélt jelenlegi elképzeléseknek.