A kiotói egyezményt 1997-ben írták alá az alapító országok, annak reményében, hogy nemzetközi összefogással sikerül a globális felmelegedésért elsősorban felelős széndioxid és egyéb, az üvegházhatást erősítő gázok kibocsátásának csökkentése. Az ENSZ kezdeményezésére született megállapodás azonban - annak ellenére, hogy 125 ország már ratifikálta – az orosz csatlakozás nélkül nem lépett volna életbe. Az egyezmény ugyanis csak akkor érvényes, ha a csatlakozó országoknak több mint a fele aláveti magát a szerződésben foglaltaknak, és az általuk kibocsátott gáz mennyisége meghaladja a föld teljes kibocsátásának 55 százalékát.

A szerződés értelmében a fejlett országok vállalják, hogy az 1990-es szinthez képest a 2008 és 2012 közötti évekre országtól függően 6-8 százalékkal csökkentik széndioxid-kibocsátásukat. A környezetvédelmi célok elérése érdekében kibocsátás-szabályozó rendszert és nemzetközi kvótapiacot is létrehoztak az alapítók, ahol az egyes országok gázkvótákat vehetnek és adhatnak el. Az európai országok és Japán, melyek elsőként ratifikálták a szerződést a kvótarendszerből jelentős anyagi előnyt remélnek, mert nagy hatékonysággal tudnak energiát előállítani. A világ „levegőpiaca” éves szinten így a 200-300 milliárd dolláros forgalmat is elérheti.

Az egyezmény sikerének kulcsfigurájaként számon tartott, a világ széndioxid-kibocsátásának negyedéért felelős Egyesült Államok viszont a gazdasági szempontokat előtérbe helyezve kihátrált. Ha Washington mégis elkötelezné magát, hatalmas összegeket kellene költenie új környezetbarát megoldások kifejlesztésére vagy szabad kvóta vásárlására.

Az USA távolmaradása után Oroszország lett az egyezmény jövőjének letéteményese. Az ország 1999-ben írta alá a csatlakozási szándéknyilatkozatot, és akkor vállalta a feltételeket is, ám sokáig lebegtette, hogy végül ratifikálja-e a megegyezést. Az utóbbi hónapokban nőtt az orosz kormányra nehezedő nyomás, és erősödtek az előnyöket taglaló sajtóvélemények is. A világ teljes kibocsátásából 17 százalékkal részesedő Oroszországban 1990 óta nagyrészt a nehézipar térvesztése miatt 60 százalékkal csökkent a széndioxid-termelés, így attól sem kellett tartani, hogy a következő években az ország túllépi a számára megszabott kibocsátási kvótát - még akkor sem, ha erőteljesen fejlődik az ottani ipar.

A csatlakozást ellenző oroszok viszont gazdasági szempontokkal érveltek, szerintük a kiotói egyezmény végzetes veszélybe sodorhatja a gazdasági növekedést. Andrej Illarinov, Putyin gazdasági tanácsadója szerint a közeljövőben amúgy sincs esélye Oroszországnak a fosszília-alapú energiatermelésről környezetbarát technológiákra való áttérésre. Illarinov becslése szerint a csatlakozás 400 és 1000 milliárd dollár közötti összeget vehet ki az orosz gazdaságból. Ráadásul az országok „felesleges kvótáit” az Egyesült Államok távolmaradása nyomán rendkívül alacsony árfolyamon lehet csak értékesíteni, öt dollár per tonna áron.

Ezért borulátó Jurij Izrael, az Orosz Tudományos Akadémia Klíma- és Ökológiai Intézetének vezetője is, aki szerint Oroszország 2008-2012 között 250-350 milliárd dollárnyi bevételre tehet szert a kvótái révén, de ez elenyésző összeg az orosz gazdaságban. Az ellenzők másik aduja a kiotói egyezmény jövőjének firtatása, hiszen az újonnan csatlakozó országokkal újratárgyalt megállapodásokat kötnek, és valószínűsíthető, hogy idővel a jelenlegi tagok kvótarendszerét is újraszabják.

Az orosz csatlakozást pártolók állítják, hogy bár az orosz gazdaság dinamikusan fejlődik, ez nem jelent automatikusan növekvő káros kibocsátást, hiszen elsősorban a szolgáltatói szektor, és az olyan iparágak gyarapodnak, melyek nem termelnek mérges gázokat. Hosszabb távon pedig a csatlakozás az energia előállításának hatékonyságát, és ezzel az orosz gazdaság versenyképességét is javítja.

Bár Oroszország csatlakozásával érvényessé válik a kiotói egyezmény, de kérdés, hogy az erős ipari érdekekkel és lobbicsoportokkal rendelkező Egyesült Államok kimaradása ellenére is sikeres lehet-e végül a nemzetközi összefogás.