Honecker híres beszédének elhangzásakor még senki sem gondolta, hogy a száz évből mindössze egy hónap és két nap lesz, mégpedig egyetlen elszólás nyomán - olvasható a Falak című könyvben. 1989 októberében Egon Krenz lett az új keletnémet pártfőtitkár, miután – a Szovjetunió első emberének, Mihail Gorbacsovnak a jóváhagyásával – eltávolította Honeckert a hatalomból. Mivel Krenz és társai kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy az NDK polgárai hazájuknak hátat fordítva tömegesen menekülnek a megnyitott magyar és csehszlovák határokon át, úgy döntöttek, legalizálják az utazási lehetőségeket. Afféle népfrontos módszerrel társadalmi vitára bocsátották az NDK új útlevéltörvényének tervezetét, amely szerint minden keletnémet polgárnak joga van külön indoklás nélkül évente 30 napra külföldre (tehát Nyugatra is!) utazni – igaz, valutavásárlási lehetőség nélkül.

Akkoriban a nyilvánosságban is új szelek fújtak. A szovjet glasznoszty (nyíltság) politikájának NDK-s változata jegyében a párt központi bizottságának ülései után a tévé által is közvetített rendszeres sajtótájékoztatókat tartottak. Így volt ez 1989. november 9-én délután is, amikor még javában tartott az ülés, de Günter Schabowski, a politikai bizottság nyilvánosságfelelőse már indult a meghirdetett sajtótájékoztatóra. „Itt van, vidd, ez ma a világszenzáció” – visszaemlékezései szerint Krenz ezekkel a szavakkal nyomta Schabowski kezébe a rendelet kétoldalas szövegét.

Schabowski azonban igencsak megváratta az újságírókat a világszenzációval. Előbb hosszan beszélt a párt megújulásáról, és csak a sajtótájékoztató vége felé, szinte mellékesen említette meg a minisztertanács rendeletét az új utazási szabályokról. A világszenzáció kikürtölésébe ráadásul apró gikszer csúszott, mert akkor még nem volt meg a minisztertanácsi jóváhagyás, és az irat oda-vissza járt a miniszterek között. Schabowski arról sem szólt, hogy a lap második oldalán ott áll: a végrehajtásról szóló közleményt másnap kell közzétenni. Mindezek tetejébe amikor Riccardo Ehrmann újságíró, az olasz Ansa hírügynökség munkatársa megkérdezte, mikortól lép hatályba a rendelet, Schabowski egy ideig lapozgatott a papírjai között, majd a tévé nyilvánossága előtt kimondta a valódi világpolitikai szenzációt kiváltó elszólást: „Ismereteim szerint azonnal ... ööö ... igen, haladék nélkül”.

Földalatti bunkerek, szellemjáratok

Berlin kettéválasztása után a nyugati területekre orr formájában belógó keleti blokkon több nyugati metróvonal is áthaladt. E vonalak a kettészakadást követően nem zártak be, még csak nem is rövidültek, hanem – jelentős summa ellenében – a vonatok továbbra is átmehettek Kelet-Berlinen. Megállni azonban nem állhattak meg, kötelező, 25 km/órás haladási sebességet írtak elő számukra a keleti hatóságok. A keletnémet területek megállóit szigorúan őrizték, ott se felszállni, se leszállni nem lehetett. Ha érdeklik a berlini földalatti metrótúra részletei és képei, kattintson az Urbanlegends.hu blog legfrissebb bejegyzésére!

Bár a rendelet közjogi értelemben még nem is létezett, Berlinben nyomban ezrek és ezrek indultak meg a határátkelők felé. A legnagyobb tömeg a Bornholmer Strasse-i átkelőnél gyűlt össze. Egyre többen és egyre türelmetlenebbül álltak és vártak, majd egy idő múlva – Schabowski tévébeszédére hivatkozva – már követelni kezdték, hogy engedjék át őket. A kétségbeesett határőrök lázasan telefonálgattak instrukciókért, végül az állambiztonsági minisztérium, a Stasi ügyeletes tisztje azt javasolta, hogy a leghangosabbakat engedjék át, de az útlevelükben pecsételjék le a fényképet, hogy ne tudjanak visszatérni. Ez lett a Stasi legrövidebb életű rendelkezése. Nem sokkal később ugyanis a tömegnyomás már akkora volt, hogy felhagytak az útlevél-ellenőrzéssel is,  és egyszerűen felnyitották a sorompókat az áramló sokaság előtt. Az egymást ölelgető keleti és nyugati németek megható képei bejárták a világot. Örömükben síró, egymás nyakába borult emberek összekapaszkodó kis csapatokban,  euforikus hangulatban korzóztak Nyugat-Berlin utcáin az éjszakában, a fal tetején ülve boldog fiatalok söröztek, kelet- és nyugat-berliniek vállvetve álltak neki kézzel, kalapáccsal, majd munkagépekkel a fal lerombolásának. A két világrendszert elválasztó, áthatolhatatlannak tűnő fal, a Die Mauer az építtetők szándéka szerint az örökkévalóságig állt volna. Felhúzását politikai szállóigévé vált mondások kísérték.

„Senkinek sem áll szándékában falat építeni” – pontosan ezekkel a szavakkal hárította el Walter Ulbricht keletnémet államfő 1961 nyarán egy nyugatnémet újságíró érdeklődését, aki azt szerette volna megtudni, milyen intézkedéseket tervez az NDK a határainak védelmére. A helyzet akkora már tarthatatlanná vált ugyanis a határon. A Marshall-tervtől megerősödött Nyugat-Németország olyan elszívó hatást gyakorolt a keletnémet oldalra, hogy 1949–1961 között 2,6 millió „endékás” vette az irányt Nyugatnak, ahol a fennmaradt kapitalista rendben működő másik Németország magasabb életszínvonalat és politikai szabadságot kínált. Az átjutás egyre nehezebbé vált, mert a keletnémet hatóságok fokozatosan kiépítették a két ország közti határt, drótkerítéssel, határsávval, akadályokkal, de mindenekelőtt állandóan cirkáló őrökkel megerősítve. Olyannyira, hogy egy idő után már csak Nyugat-Berlinen keresztül lehetett kijutni.

Falak

Megrendelem a könyvet.

1961-ben, csak augusztusig már több mint kétszázezer NDK-állampolgár távozott az országból ezen az úton, főként értelmiségiek és fiatalok.

„Ha így megy tovább, Hruscsov elveszíti Kelet-Németországot. De ezt nem engedheti meg, mert akkor elveszíti Lengyelországot és egész Kelet-Európát is. Valamit tennie kell, hogy megállítsa a disszidálási áradatot. Talán falat épít...” – latolgatta az esélyeket 1961 nyarán John F. Kennedy amerikai elnök.

Tanácsadója, Walt Rostow feljegyzései szerint Kennedy rögtön azt is hozzátette, hogy ha így történik, a Nyugat ezt nem lesz képes megakadályozni. Később bebizonyosodott, hogy nem is akarta.

Amikor 1961. augusztus 13-án az NDK – Walter Ulbricht minden előzetes tagadó kijelentése ellenére – nekiállt a fal megépítésének, a Nyugat semmit sem tett ellene, hiába tiltakozott az akkori nyugat-berlini főpolgármester (a későbbi nyugatnémet kancellár), Willy Brandt. Az amerikaiak odaküldtek ugyan néhány tankot a két városrészt elválasztó vonalhoz, de amikor meglátták, hogy a másik oldalon ott állnak az oroszok, visszafordultak. A fal építése nem veszélyeztette Nyugat-Berlin biztonságát, a keletiek meg amúgy is a szovjet befolyási övezethez tartoztak – senkisem akart értük nagyhatalmi konfliktust kirobbantani.

Így aztán az NDK vezetése szép lassan felhúzathatta a falat, amely kezdetben sok helyen csak szögesdrót akadály volt, amit aztán fokozatosan váltottak fel a szürke vasbeton elemek és a tankcsapdák, amelyek egymásnak keresztbe fordítva földbe betonozott és összehegesztett sínekből álltak. Már csak az őrtornyokat kellett felhúzni, és készen állt a két világot három évtizedre elválasztó hírhedt berlini fal. Teljes hosszában 156,4 kilométeren át húzódott, ebből 43,7 kilométer volt a két városrészt középen kettéválasztó szakasz, a többi pedig a Nyugat-Berlint az NDK más részeitől elszigetelő külső gyűrű. Akár keleti, akár nyugati oldalról közelítette meg valaki – ami kelet felől persze kevésbé volt egyszerű, hiszen aki túl közel ment hozzá, bizton számíthatott legalább egy igazoltatásra –, olyannak látszott, mintha egyetlen monumentális betonkerítés lenne az egész. Pedig valójában kettő volt. Az egyik a tényleges határvonalat követve futott, a másik jóval beljebb a kelet-berlini területen. A kettő között drótkerítés, árok, felgereblyézett homoksáv, járőrút húzódott és megfigyelőtornyok álltak. Aki tehát keleti irányból átmászott volna a falon, még a legkevésbé sem volt odaát: ettől a boldog állapottól még legalább harminc méter és azon belül sokféle akadály választotta el. Nem utolsósorban az őrök fegyvere. Ennek ellenére sokan próbálkoztak meg az átjutással. Máig nem tudni pontosan, hányan fizettek az életükkel azért, mert nekigyürkőztek, hogy áthágjanak a duplára épített berlini falon, ami akkor a legszigorúbban őrzött határ volt Európában. Az egyik civil szervezet 262 halálos áldozatot emleget, míg a berlini államügyészség hosszadalmas vizsgálata 86 esetről állapította meg kétséget kizáróan, hogy azok halálos áldozatai határ-, pontosabban falátlépési kísérlet során vesztették életüket.

A fal egy megmaradt darabja az East Side Galleryn © display.freeblog.hu

Jócskán akadtak persze olyanok is, akiknek sikerült. Különösen az első időkben, amikor még csak a szögesdrótakadályok voltak meg, és a menekülésre lehetőség nyílt a fal mellett álló házakon keresztül is. Előfordult, hogy valaki a kelet-berlini oldalon álló ház nyugatra nyíló ablakából ereszkedett alá a szabad földre, az ablakból kilógatott összecsomózott lepedőkön. Annak idején az egész világsajtót bejárta – mármint a világ nyugati felét, mert keleten természetesen elhallgatták az ügyet – az a kép, amelyen a fegyverét eldobva egy NDK-s határőr ugrik át épp a szögesdróton, hogy Nyugatra meneküljön. A legális átkelés a falon sokáig teljesen lehetetlen volt – leszámítva a megszálló hatalmak katonái és diplomatái számára fenntartott átjárót a Friedrichstrassénál – ez volt a legendás Checkpoint Charlie. Több mint két évnek kellett eltelnie, hogy megszülessen az első megállapodás az egynapos átkelési engedélyek kiadásáról, ami lehetővé tette, hogy a nyugat-berliniek meglátogassák kelet-berlini rokonaikat. A fal építésének egyik indoka ugyanis éppen az volt, hogy megakadályozza a nyugat-berliniek átjárását a város másik felébe. 1961-ig sokan használták ki a lehetőséget, hogy Kelet-Berlinben az NDK építette szocializmus szubvenciós árpolitikája következtében élelmiszereket, ruházati cikkeket, különösen gyerekholmit lényegesen olcsóbban lehetett venni, mint Nyugaton. Hogy a lassan beinduló városrészközi forgalom során ez ne újulhasson ki, vagy legalábbis ne legyen ráfizetéses az NDK-nak, a keletnémet hatóságok kötelező átváltást írtak elő: minden nyugat-berlininek, aki átlépte a szektorhatárt, fejenként és naponta 25 nyugatnémet márkát kellett keletnémet márkára váltania – mégpedig 1:1 arányban, miközben a feketepiaci árfolyam 1:4 volt.

A híres politikai szállóige, a fallal kapcsolatos összes politikai szállóigék legismertebbike, szintén John F. Kennedy nevéhez fűződik. Az amerikai elnök 1963-as nyugat-berlini látogatása során egy nagygyűlésen így fejezte be beszédét: „Ich bin ein Berliner” – vagyis: „Berlini vagyok”. A német mondattal – amit a németül nem beszélő Kennedy a tolmács fonetikus átírásában olvasott fel – az Egyesült Államok elnöke azt akarta megüzenni a körbezárt nyugat-berlinieknek, hogy érezniük kell, a szabad világ, a Nyugat velük van.

A bezártságot  a szabad Nyugat-Berlinben sem volt könnyű ugyanis elviselni, még akkor sem, ha ennek valójában bizonyos előnyei is voltak. A nyugat-berlini fiúkat például nem vitték el katonának; az ott működő cégeket állami támogatással segítették a munkahelyek fenntartásában; valamint – egyáltalán nem utolsósorban – Nyugat-Berlinben mindig jutott pénz a pezsgő kulturális életre. Mindezek fejében a helybelieknek el kellett fogadniuk, hogy a várost csak repülővel vagy a zárt ajtókkal közlekedő, úgynevezett zónaközi gyorsvonattal lehetett elhagyni. Esetleg gépkocsival, de ez esetben az utazóknak azt is el kellett fogadniuk, hogy a kocsi a Nyugat-Berlint Nyugat-Németországgal összekötő autópályaszakaszt az előírt idő alatt teszi meg, miközben folyvást rigorózus ellenőrzéseknek van kitéve.

East Side Gallery 2009 © display.freeblog.hu

Míg Kennedy egykori szavaiban megjósolta a fal felépítését, kései utóda, Ronald Reagan a lebontását előlegezte meg. „Mr. Gorbacsov, döntse le ezt a falat!” – fogalmazta meg a maga megszokottan laza és egyszerű módján Reagan elnök a szovjet pártfőtitkárnak címzett felszólítást abban a beszédében, amely 1987.  július 12-én hangzott el Nyugat-Berlinben, a fal előtt. És alig több mint két év múlva már nem állt a fal. Napjainkra már csak itt-ott látható néhány rövidebb-hosszabb eleme, a többit széthordták a világ minden tájára a romjaihoz látogató utazók. Jól értesült berliniek szerint még Honoluluba is került belőle. Sőt az amerikai titkosszolgálat, a CIA Langleyben működő központját is díszíti egy darabja, de rengeteg egyszerű turista vitrinjébe is jutott belőle egy-egy töredék.

A fal legnagyobb részét persze az NDK hadserege bontotta le Hans Modrow, az utolsó keletnémet kormányfő utasítására. A több ezer tonnányi német történelmet kőzúzó gépekkel apróra törték, és csúszásmentesítő zúzalék lett belőle. Az egyetlen megmaradt hosszabb – 1300 méter hosszú – falszakasz az egykori keleti oldalon látható. A belvárosból kivezető Stralauer Allee jobb oldalán, nem sokkal a falbontás után jött létre az East Side Gallery elnevezésű szabadtéri műalkotássor, amelyet száznál több német és külföldi festő figuratív és nonfiguratív alkotása tett Berlin újdonsült látványosságává. A fal lebontásának 20. évfordulójára elhatározták az időközben igencsak megrongálódott faldarab restaurálását, újrafestik a megkopott, megrongált vagy éppen átfestett eredeti képeket.