Mariska Hargitayt a legtöbben színésznőként ismerik, de úgy döntött, beül a rendezői székbe, hogy bemutassa, hogyan került közel édesanyjához, Jayne Mansfieldhez hatvan évvel azután, hogy elveszítette őt egy olyan autóbalesetben, amiben ő maga is majdnem meghalt.
„Életem nagy részében szégyenkeztem anyám miatt, akiről semmi emlékem nem volt. Akinek nem akartam hallani a hangját. Akinek a karrierje miatt mindent másképpen akartam csinálni. Aki megannyi rossz döntést hozott az életében, és aki számomra csak veszteséget és titkokat hagyott hátra” – erős mondatok ezek, amelyek Mariska Hargitay Golden Globe- és Emmy-díjas amerikai színésznő első, saját rendezésű dokumentumfilmjében elhangzanak, és amely azt mutatja be, hogyan sikerült hatvan év után megbékélnie azzal az örökséggel, amit édesanyja, Jayne Mansfield hagyott hátra, hogyan találta meg az utat magához és az egyik legfontosabb emberhez az életében, akit olyan sokáig eltaszított magától.
Bár az egyik legfontosabb és legtraumatikusabb felfedezését, vagyis hogy nem az általa annyira tisztelt és imádott Mickey Hargitay a biológiai édesapja, hanem Nelson Sardelli olasz énekes és humorista, akivel édesanyja egy rövid ideig alkotott párt, már az Anyám, Jayne Mansfield (My Mom Jayne) cannes-i premierje után mindenki megismerhette, ez nem olyan spoiler, amely miatt az HBO Max kínálatában is elérhető dokumentumfilmet ne lenne érdemes megnézni. Persze lehet úgy tekinteni erre, mint egy megkésett bulvárhírre a régi idők egyik szexszimbólumáról, vagy mint egy szívfacsaró, majd szívmelengető családi drámára, amelynek történetesen több szereplője is híres és ismert.
Mariska Hargitay egy interjúban elmondta, az évek során sokszor kérdezték tőle, hogy miért nem forgat egy filmet az édesanyjáról, de nem érezte, hogy képes lenne rá, vagy készen állna, majd a kezébe került egy doboz tele rajongói levelekkel, amiket a Különleges ügyosztály (Law & Order: Special Victims Unit) színésznőjeként kapott, és amelyben többen is megosztották emlékeiket édesanyjáról. Ezek azok, amik neki hiányoztak, mint elmondta, csupán az rémlik, hogy egyszer, amikor gabonapelyhet reggelizett, az anyja megsimogatta a fejét, de nem biztos abban, hogy ez valóban meg is történt, vagy csak kitalálta.
A kisgyermekkorból bárkinek nehéz valamit is felidéznie, még akkor is, ha nem megy keresztül olyan borzalmakon, mint Mariska Hargitay. Mindössze hároméves volt, amikor két testvérével, édesanyjával, Jayne Mansfield akkori partnerével és egy másik férfival autóbalesetet szenvedtek. Kocsijuk, amivel egyik fellépésről a másikra tartottak, egy teherautónak csapódott. A tragédiát csak a gyerekek élték túl, és lehet, hogy a színésznő is odaveszett volna, ha bátyja, Zoltan úton a kórház felé nem kérdezi meg, hogy hol van a húga. A kislány ugyanis az egyik ülés alá szorult, és nem vették észre, amikor a többieket kimentették a roncsból.
Ismerve Mariska Hargitay életét, ez a történet szimbolikus. Ugyan idősebb testvéreivel, édesanyja első házasságából született nővérével, Jayne Marie-vel, valamint két fivérével, Zoltannal és Mickey-vel nagyon szoros volt a kapcsolata, valahogyan úgy érezte, mindig is kilógott egy kicsit a sorból, ahogy a dokumentumfilmben elhangzik, az ő babanaplója szinte teljesen üres a többiekével ellentétben, a régi képek alapján pedig mintha az édesanyja se vette volna olyan sokszor az ölébe, és amikor később a családja nyaranta elutazott Európába, őt anyai nagymamájánál hagyták, aki meg is jegyezte, hogy csak ő van neki.
Mindaz, ami családként történt velük, persze nemcsak benne hagyott nyomot, a dokumentumfilmben testvéreivel próbálja jobban megismerni édesanyját, és persze van, hogy potyogni kezdenek a könnyek, le kell állítani a felvételt. Arra már korábban is volt példa, hogy valaki egy dokumentumfilmen keresztül, szerettei segítségével próbálja kinyomozni vagy megmutatni családjának történetét, de ingoványos talaj ez: hogyan tudsz filmkészítőként kívül maradni? Ez még akkor sem könnyű, ha az ember nem a saját családjáról forgat. Nem is érdemes számítani arra, hogy a My Mom Jayne hemzseg az életrajzi adatoktól, mint egy Wikipédia-szócikk, inkább családtagok mesélik el saját emlékeiket.
Jayne Mansfield életéről egyébként több könyv is született, egykori sajtósa, Rusty Strait is írt „egy leleplező művet”. Mariska Hargitay a kamerák előtt meg is rója, hiszen olyan részleteket osztott meg édesanyja életéről, amivel szerinte a férfi elárulta az édesanyját és családját.
Strait ugyanis a hetvenes években megjelent könyvében írt arról az estéről, amikor Jayne Mansfield és Nelson Sardelli megismerkedett, és amikor a színésznő állítólag kijelentette, hogy szeretne egy olasz származású gyermeket is. Mariska Hargitay már a húszas éveiben járt, amikor édesanyja egyik rajongója megmutatott egy képet Sardelliről, és ő döbbenten nézett, hiszen kiköpött mása volt, csak férfiban.
Ezután jó pár évnek el kellett telnie, mire Sardelli az egyik fellépésén odalépett Mariskához, és bemutatkozott. Katartikus, feloldozó pillanat is lehetett volna ez, de valójában a színésznő ekkor úgy érezte, hogy teljesen elveszítette a kapcsolatot önmagával. Előtte mégiscsak Mickey Hargitay lányaként határozta meg magát.
Bármennyire is fájt, hogy szülei eltitkolták előle biológiai apja kilétét, úgy döntött, ő is hallgatni fog, mert nem akarta megbántani Mickey Hargitayt, aki hallani sem akart arról, hogy ne ő lenne Mariska apja. Gyermekei is hiába kérdezték, miért hasonlít annyira Sardellire, sokáig nem árulta el valódi okát, és az olasz énekes lányait, vagyis saját nővéreit is arra kérte, mondják azt, hogy csak barátok. Egy érzelmes beszélgetés során aztán elismerte, hogy ez hibás döntés volt, és nem szabadott volna a testvéreire ilyen terhet róni.
Jayne Mansfieldet kislányként hasonló veszteség érte, mint Mariska Hargitayt: hároméves volt, amikor édesapja, Herbert William Palmer szívinfarktust kapott autóvezetés közben, miközben ő is ott ült a kocsiban.
De persze van, amiben különböztek: Mansfield már fiatalon arról álmodozott, hogy Hollywoodba költözik, és színésznő lesz, ám mielőtt ezt megvalósította volna, hozzáment középiskolai szerelméhez, Paul Mansfieldhez, majd 16 évesen megszülte első gyermekét. A család együtt költözött Los Angelesbe, de hamar kiderült, máshogyan képzelik el az életet, és a fiatal anya egyedül maradt gyermekével. Hogy eltartsa magukat, táncoktatást, modellkedést is vállalt, valamint édességeket árult egy színházban, és persze castingokra járt. Az egyik ilyen alkalommal Jeanne d’Arcként lépett Milton Lewis casting director elé, aki megjegyezte, elvesztegeti a tehetségét, és rávette, hogy szőkére festesse a haját, és szűkebb, az alakját jobban kiemelő ruhákat hordjon.
Jayne Mansfield komoly szerepekre vágyott, és ugyan – mint később elmondta – nem akart a külsejéből élni, mégis úgy gondolta, így juthat lehetőségekhez, mindent el is vállalt, hogy ismert legyen. Úgy tűnt, ez a taktika valóban jól működik, igazi sztár lett, de a szőke, kissé üresfejű szexbomba skatulyából soha nem sikerült kitörnie. Pedig igyekezett, de a több nyelven beszélő, hegedűn és zongorán is csodálatosan játszó színésznőt nem akarták komolyan venni. Jó példa erre Jack Paar műsorában szereplése: miután hegedűjével meg akarta mutatni, milyen az igazi Jayne Mansfield, a házigazda félbeszakította, és felkiáltott: „Kit érdekel? Csókolj meg!”. Hozzá kell tenni, Groucho Marx saját műsorában, ha egy kicsit számonkérően is, de igyekezett megmutatni, hogy Jayne Mansfieldben sokkal több van. Tegyük hozzá, ő valamelyest ismerhette is igazi énjét, hiszen együtt játszottak a Will Success Spoil Rock Hunter? című vígjátékban, aminek köszönhetően Mansfield igazán berobbant a köztudatba.
Élete szerelme, a magyar születésű testépítőbajnok, Mickey Hargitay is próbálta meggyőzni arról, hogy mennyire értékes, amikor azonban nem jöttek azok a szerepek, a munkák, amikre vágyott, az rányomta a bélyegét a kapcsolatukra. Pedig minden olyan tökéletesnek tűnt, a házaspár egy Beverly Hills-i villában élt három gyermekükkel és az állataikkal, a család gyakran ejtőzött a kertben lévő szív alakú medence mellett. Igazi menő pár voltak, ott mosolyogtak minden magazinban, 1963-ban azonban elváltak, majd Mansfield hozzáment Matt Cimberhez, aki a hozzá közel állók szerint a legrosszabb dolog volt, ami vele történhetett. Házasságuk 1966-ban véget is ért. Randevúzni kezdett Sam Brodyval, aki ügyvédként képviselte Cimberrel szemben a gyermekelhelyezési perben.
Hogy lett volna-e lehetősége arra, hogy kikeveredjen a lefelé tartó spirálból, már nem tudjuk meg. Abban a korban ez nem sokaknak sikerült, hiába lett ikon Marilyn Monroe is, akihez oly sokszor hasonlították, őt is tragikusan fiatalon veszítettük el. Ez elrettentő példa is lehetett volna, de tudunk olyan példákat mondani a közelmúltból, akik hozzájuk hasonlóan úgy döntöttek, a siker érdekében felveszik az üresfejű szőke szépség szerepét, ott van például Paris Hilton. Ugyan ő kiváltságos helyzetben volt családja miatt, mégis úgy látta jónak, ha más személyiséget ölt magára, még a hangját is megváltoztatta, akárcsak Jayne Mansfield. Paris Hilton azonban nem jutott az ő sorsára, ahogyan Pamela Anderson sem, aki egyik lett a nagy visszatérőknek.
Jayne Mansfieldnek ez nem adatott meg, de hogy mi lehetett volna, azt az 1957-es The Wayvard Bus című filmben tudta megmutatni Camille Oakesként. Ez egy olyan komoly szerep volt, amiből többet szeretett volna, minden felvett szokástól megszabadulhatott, a saját hangján beszélhetett. Valószínűleg az vezetett ehhez a lehetőséghez is, ami egyben a gátja is volt annak, hogy több ilyenhez jusson hozzá. És a felvett szerepnek nemcsak a karrierje bánta kárát, gyermekei idegennek érezték, amikor úgy viselkedett, ahogyan a külvilág elvárta tőle. Így volt ezzel Mariska is, akit apja győzködött arról, hogy anyja igazából olyan volt mint ő, vicces, merész, bátor és valóságos, vagy éppen, hogy a rossz döntéseit annak köszönhette, hogy nem a megfelelő emberre hallgatott.
Mindeközben ő csak azt szerette volna, ha édesanyja úgy viselkedik, mint a többi, vele egy katolikus iskolába járó gyerek édesanyja. „Kislányként gyötrelmes volt látni, hogy egy másik nő így néz az anyádra” – nyilatkozta Mariska Hargitay arról a fotóról, amin egy másik szexszimbólum, Sophia Loren tekintetét magához vonzza Mansfield dekoltázsa, és ami valószínűleg mindenkinek elsőre beugrik, amikor meghallja a fiatalon elhunyt színésznő nevét. Ezen lehet, hogy ez a film sem fog változtatni, mert sokkal inkább szól az alkotójáról, semmint a címben szereplő személyről. Arról szól, hogyan jut el egy gyermek oda, hogy a szülőt, akit hosszú évtizedeken keresztül szégyell és sok minden miatt megvet, hirtelen igazi szupernőként lát, akinek még – noha már nincs köztünk – születésnapi zsúrt is szervez, és akinek évekig egy raktárban porosodó Golden Globe-díját testvérei unszolására hazavisz magához, hogy a sajátja mellé helyezze.
„Most először látom magam benned. A mosolyodban. A nevetésedben. És most már anyai érzéseket is táplálok irántad. Mindössze 16 éves voltál az első terhességednél. Még gyerek voltál, amikor belevágtál ebbe a karrierbe. Megértem, ez mennyi fájdalommal járt. Folyton kerestél valamit, amit soha nem találtál meg. De annyi minden volt benned, és ezt most már én is látom” – zárja dokumentumfilmjét, amely egy kis keretes szerkezetet is kapott, hiszen míg az elején azt látjuk, ahogyan Mariska Hargitay az egykori családi villa romjain sétál, a végén az emeleti lakásába emelik be azt a díszes zongorát, amely régi otthonuk egyik központi eleme volt, és amelyen az édesanyja annyit játszott.
Érkezik a magyar fesztiválkultúra történetét feldolgozó dokumentumfilm. Arról, hogy miért és hogyan rendeződik át manapság a hazai fesztiválpiac és hogy szeretnek-e egyáltalán a fiatalok fesztiválozni és sörözni, a rendezővel, Csizmadia Attilával beszélgettünk.
15–9-re nyertek a mieink.
