Alkuhelyzet

Diplomáciai mesterfogás – így kommentálják szakértők Irán, Törökország és Brazília hétfőn kötött atommegállapodását, amely lényegében a Nyugat által tavaly októberben javasolt egyezségen alapul. Az alku szerint Teherán egy hónapon belül Törökországba szállít 1200 kilogrammot alacsony, 5 százalékos tisztaságú uránkészletéből, és egy éven belül 120 kilogramm 20 százalékra dúsított hasadóanyagot kap vissza. Irán két kérdésben is engedett, hiszen korábban ragaszkodott ahhoz, hogy a csere egy időben és iráni földön történjen.

Csakhogy a nyugati javaslat óta eltelt fél év alatt Irán majdnem a duplájára, 2400 kilogrammra növelte az atomerőműben hasznosítható alacsony tisztaságú uránjának mennyiségét. Februárban pedig bejelentette, hogy hozzáfogott a 20 százalékra dúsításhoz, amit hétfői közlés szerint nem is állít le. Vagyis úgy tesz, mintha a fő kérdés a csere volna, nem pedig az atomprogram békés természetének a garantálása. Bár a 20 százalékos urán az orvosi izotópokat készítő teheráni kutatóreaktorba kerül, a Nyugat attól fél, hogy Irán egyre közelebb jut a 90 százalékos, fegyverminőségű hasadóanyaghoz.

Az amerikai, európai és orosz reagálások rá is mutatnak erre az ellentmondásra, Washingtonban és Londonban pedig közölték, hogy folytatódnak az egyeztetések az ENSZ Biztonsági Tanácsában (BT) az újabb szankciócsomagról. Teherán azonban megint időt nyerhet, az Ali Khamenei vallási-politikai vezető és Mahmúd Ahmadinedzsád elnök fémjelezte iráni rendszer otthon helyrehozhatja a tavalyi elnökválasztást követő ellenzéki megmozdulások brutális elfojtása miatt megtépázott tekintélyét. Egyúttal elmondhatja, hogy nem engedett a Nyugatnak, viszont kész a kompromisszumra.

A diplomáciai húzás legértékesebb hozadéka, hogy Kína üdvözölte az alkut, és a kemény szankciók helyett további tárgyalásokat szorgalmazott. Így Teherán nemcsak késleltetheti az újabb, immár negyedik BT-határozat megszavazását, de előre tompíthatja az esetleges újabb büntetések élét.

Peking a Teheránnal kialakított gazdasági kapcsolatok miatt mindig is húzódozott az embargótól. Irán – Szaúd-Arábia és Angola után – a harmadik legnagyobb kőolajszállítója Kínának, az import 11 százalékát fedezi. A kínai–iráni kereskedelem értéke öt év alatt megduplázódott, tavaly több mint 20 milliárd dollár volt.

A szokatlan nemzetközi szerepet vállaló Törökország és Brazília – az ENSZ BT két nem állandó tagja – szintén jó kapcsolatokat ápol Iránnal. A kemény szankciók megnyirbálnák az évi 11 milliárd dolláros török–iráni kereskedelmet, ráadásul Ankara Iránból szerzi be gázszükségletének közel harmadát. Az iráni ellenzék üldözését elnéző Brazília pedig a fejlődő világ egyik vezetőjeként diplomáciai súlyát növelheti az ügylet révén. A hétfői megállapodást Teheránban személyesen hozta tető alá Tayyip Erdogan török kormányfő és Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnök, közülük azonban az előző vállalt nagyobb kockázatot. Erdogan jövőre harmadik megválasztására készül, da Silva viszont idén leköszön államfői posztjáról.

Ám ha időközben kiderül, hogy a mostani alku valójában inkább szemfényvesztés, mint tényleges ügylet, az elsősorban az amerikai diplomácia tehetetlenségére mutat rá. Ha Iránnak súlyos károkat okoznak is a jelenlegi egyoldalú amerikai és európai, valamint ENSZ-szankciók, nem kényszerítik térdre. Washingtoni kongresszusi jelentés szerint az utóbbi öt évben 41 külföldi cég vett részt az iráni energetikai ipar fejlesztésében, közülük valószínűleg több is megsértette az iráni szénhidrogénszektorba 20 millió dollárnál többet befektető vállalatokat büntető amerikai törvényt.

Ha a szankciók hatékony diplomáciai fegyverként kudarcot vallanak, kérdés, mi történik később. Barack Obama amerikai elnök szemére vetik otthoni bírálói, hogy kezd berendezkedni az együttélésre a nukleáris Iránnal. Mások úgy vélik, az amerikai–iráni viszonyt nem csupán az atomkérdés terheli, a teokratikus rezsim igazi „bűne” saját megszületése, Amerika-ellenes identitása, külpolitikája, terrorszervezetek támogatása. Ezért a katonai opciótól ma még ódzkodó USA egy ponton arra juthat – tartják egyes amerikai elemzők –, hogy a fegyveres fellépés politikai szükségszerűség.